Kedves mozgásszegény életmódom!
Előre szólok, szűz területre tévedtem. Nyílt levél nem szaladt még le klaviatúrámról, izgulok hát, mi lesz e szösszenet vége, hogyan állnak össze a gondolatok üzenetté. A téma azonban megköveteli az őszinte lélekbe hatolást, megteszem hát, amit lehet. Mert mi vagy te, mozgásszegény életmód, ha nem a politikai korrektség karikatúrája, a nettó lustaság, a holnap elkezdem jelene?
„Mi vagy te, mozgásszegény életmód, ha nem a politikai korrektség karikatúrája, a nettó lustaság, a holnap elkezdem jelene?” (Illusztráció: Getty Images)
Pedig tudsz te szexi is lenni. Mikor inkább végignyúlsz az álmos reggeleken, mikor inkább plédbe burkolózol a kanapén egy könyvvel a kezedben, mikor a nap végén inkább forró, illatos fürdőt veszel. Inkább, mert tudod, így van maradásod az életemben.
Azt azonban nem tudod, megcsaltalak, nem is egyszer. Hónapokig surrantam ki korán reggel futni, még télen is a mínuszokban. Imádtam, hogy a vízparti töltés olyan volt mint egy természetbe fagyott kifutó, amin a végtelenbe lehet szaladni – de három kilométert biztosan. Hogy kitisztult olyankor az agyam! Mint mikor a rózsaszín köd felszáll és a szerelem tárgyából egy kínosan kellemetlen gondolat válik. Te is kezdtél ilyen lenni. Még pár kilométer és megtettem volna, elhagylak.
Aztán jött a Covid.
Hetekre bezárkóztam és kérdés sem volt, hogy jössz velem. A családom meg sem lepődött a döntésen, az országos sokkhelyzet pedig nem igényelt túl sok magyarázatot. A futások tehát elmaradtak, és minél inkább mentünk a tavaszba, annál inkább változtak meg az erőviszonyok. Fogvatartóból fogvatartott lettem. Te lettél a főnök és szorításod kezdett nyomokat hagyni rajtam. Először a nyakamnál, aztán a hátamon, majd a derekamba is beleállt a fájdalom. Hiába, a rabok sokat ülnek.
Fogvatartóból fogvatartott lettem. Te lettél a főnök és szorításod kezdett nyomokat hagyni rajtam.
Visszatekintve, a nyár csak egy hosszabb séta volt a magamnak ásott verem mélyén, mondjuk állati napsütéses, annyi szent. Tök jól rávilágított például néhány apróságra. Mozaikdarabkákra, amik kikezdték sérthetetlenségedet – de ne rohanjunk ennyire előre. Meg kell ismerned a folyamatot, hogy értsd, mi vár rád.
Ott kezdődött, hogy a sok home-minden megtermelte a maga kíváncsiságát, a konyhában mindenképp. Igen igen, ment a kenyérsütés ezerrel, pékebb voltam a péknél, de mellette kipróbáltam egy sor újdonságot is. Egy kis bio ezt, egy kis bio azt, és szép lassan a quinoa, a tönkölykeksz és az aszalt gojibogyó már a spájzban voltak. Hm, egy fura vicc szereplői is lehetnének.
És te, mozgásszegény életmódom, észre sem vetted, nem csak az étrendem változott meg, már téged sem kívántalak annyira. A kanapén pöffeszkedve fel sem tűnt, mit művelek melletted a nappaliban, pedig úgy terítettem le a matracot, mintha csak szent rituáléra készülnék. Heti háromszor, hosszú hetek óta, újra és újra.
„Szép lassan, minden mozdulattal, minden elvégzett gyakorlatsorral egyre tisztult a fejem” (Fotó: Getty Images)
Izzadtam, szenvedtem, egyensúlyoztam, a talpamig lehajolni (és lazán elérni azt!) maga volt a mámor. És szép lassan, minden mozdulattal, minden elvégzett gyakorlatsorral egyre tisztult a fejem. Már három hete, hogy csak megjátszom a Stockholm-szindrómát, egyre csak készülök kimondani a végszót, várom, hogy hatásod utolsó, pici darabkája is távozzon a hátamból.
De most, kedves mozgásszegény életmód, eljött az idő, hogy megírjam a magam elbocsátó szép üzenetét, pontosabban a tiédet, hisz neked szól. Kaptál egy bónusz évet, kiélvezhetted amit lehet, de már csak „általam vagy, mert meg én láttalak. S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”.
Szponzorált tartalom
