nlc.hu
Szabadidő
Ema elvan

Milyen érzés nem megfelelni az idealizált társadalmi képnek?

Az Ema elvan című könyvet olvastuk. Vélemény.

Ema elvan. Néha jól van, néha rosszul, ami viszont állandó, hogy nem túl bőbeszédű.

Milyen érzés nem megfelelni az idealizált társadalmi képnek?

A kiadói ismertető akár a könyv műfajiságára is utalhatna, lévén, a tavalyi évben a Csirimojó gondozásában napvilágot látott, felnőtteknek szóló Ema elvan. leginkább az itthon még viszonylag kevésbé ismert silent book-okkal mutat hasonlóságot. Elsősorban a gyerekeknek szóló kiadványoknál találkozhatunk velük, legfőbb ismertetőjegyük pedig, hogy szöveg nélkül mesélnek el egy történetet.

A silent book tehát képeskönyv (vagy képkönyv) amely egyrészről a szavak hiányát emeli a középpontba, a grafikus számára ugyanakkor mindez hihetetlen lehetőségeket és kihívásokat is jelent. Az Ema elvan. persze nem klasszikus értelemben vett silent book, hiszen tartalmaz – igaz, minimálisra redukált – szöveget, amely a hét napjait jelzi: innen tudjuk, hogy a főszereplő Emával hétfőtől vasárnapig éppen mi történik. E hétköznapi történések pedig sokunk számára lehetnek ismerősek. A szöveg nélküli életképek erőteljesen női szempontú létállapot(ok)ról adnak számot, amelyek különösen a testkép, a női test szó szerint vett pőreségében nyilvánulnak meg.

Milyen érzés nem megfelelni az idealizált társadalmi képnek?

A cseh illusztrátor, Iveta Merglová képein egy átlagos fiatal nőt látunk, aki egyedül él, hétfőtől péntekig munkába jár, hétvégén pedig többnyire kimozdul otthonról. Néha sportol, illetve házimunkát is végez. Mindebben, ha úgy vesszük, nincs semmi különös, hiszen Ema története a hétköznapok kapcsán a tömegközlekedésről, a munkahelyen és az otthon végzett feladatok napi rutinjáról, a bevásárlásról stb. is szól, mely tulajdonképpen unásig ismerős.

Ám mégsem lesz az, ha e hétköznapi pillanatokat – amelyek vélhetően a karantén előtti életet jelenítik meg, de akár szólhatnának a kényszerű home office-ról is – kimerevítjük, majd naplószerű képekben rögzítjük. A jól megkomponált sorrendiségnek és az erős komplementer színeknek – főként a kék, a zöld és a piros dominál – köszönhetően az olvasó akkor sem érzi a szöveg hiányát, amikor ok-okozati összefüggésekről vagy épp negatív érzelmekről esik szó. Ami Ema esetében egyébként elég gyakran megtörténik. A néhol képregényre, máskor filmre emlékeztető képkockák a szemünk előtt peregnek.

Látjuk, hogy Ema egy nagy tömbházban él, ahol az ablak előtti fregolira teríti ki száradni a fehérneműit, végigkövethetjük a reggeli rutint (a vekker megszólal, Ema beveszi a gyógyszerét, vécére megy, ahol már megint kifogyott a papír), majd azt, ahogy buszra száll, hogy időben beérjen a munkahelyére. Ami nagy valószínűséggel egy hivatal, és ahol nap mint nap nem csak a feladatokkal, de a monotonitással, valamint a különféle elvárásokkal is meg kell küzdenie.

És ez utóbbi talán a legfontosabb. Az Ema elvan. ironikus és találó „fázisképei” ugyanis nem csupán azt mutatják meg, hogy milyen elbóbiskolni a kördiagramok, folyamatábrák és a fénymásolás nyomasztó egymásutánisága közben, amelynek végén az ember – jobb híján – saját fintorgó ábrázatáról készít xerox másolatot, vagy, hogy milyen érzés tökéletesen feleslegesnek érezni magunkat a fizetett munkánk közben.

Milyen érzés nem megfelelni az idealizált társadalmi képnek?

A könyv jó érzékkel mutat rá azokra a társadalmi elvárásokra is, amelyek elsősorban az ideális – karcsú, szőrtelen és kívánatos – női testtel, a megfelelő öltözködéssel és életmóddal, illetve a párkapcsolattal hozhatók összefüggésbe. Ám leginkább arra keresi a választ, milyen érzés nem megfelelni ezen idealizált társadalmi képnek (Ema túlsúlyos, a tökéletes testsémától eltérő szingli nő, aki társtalan, magányos, s mindemellett depresszióval küzd), s hogy a valóságban mindez mit okoz.

Ema a hétköznapokban többnyire nincs jól, vagy, jó esetben, ahogy az a címben is megjelenik, elvan. Hogy mer kilógni a sorból (s így tulajdonképpen önazonos) egy olyan társadalmi közegben, amely a jóllétet, ha nem is teszi mindenki számára kötelezővé, de legalábbis elvárja, felér egyfajta lázadással. Mindezt különösen jó látni egy olyan időszakban, amikor a pandémia első hullámában sorra érkeztek a hasznos tanácsok, miszerint hogyan volna érdemes eltölteni a kényszerű otthoni időt, s ez jellemzően még inkább felerősítette az általános szorongást.

Ema például, mint ahogy sokan ebben az időszakban, kénytelen azzal szembesülni, hogy a mérleg napról napra többet mutat, hogy nem talál magának megfelelő ruhát, sem társat, így a fürdőszobában saját tükörképét csókolja meg. Saját életét kilátástalannak érzi, így – önironikus gesztusként – olykor élettelen masszaként lóg (vagy terül el) a lakás különböző pontjain. Amikor viszont teljességgel őszinte.

Erre utal az is, amikor igyekezvén kitörni az elvárások okozta frusztrációból, egy-egy képpáron aktív trollkodásba kezd: gémkapcsokkal támasztja meg lecsukódni készülő szemhéját, máskor rendrakás helyett a vasalódeszkán szörföl. Vagy épp a fenekéről készít szelfit. Az Ema elvan. a tökéletlenség és a társadalmi tabuk ábrázolása miatt válik leginkább hitelessé, Ema figurája pedig az olvasó számára is szerethetővé.

(Kiemelt kép: Pixabay)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top