Hogy zajlott egy átlagos nap a támaszponton?
Hetente fordultak elő járműrobbantások. Ilyenkor riasztás érkezett a tábori rádióállomásra. A protokoll komoly incidens esetén az, hogy a gyorsreagálású egységeknek 3 percen belül el kell elindulni a táborból. Állig felfegyverzett katonák páncélozott járműveken, szárazföldi konvojban kivonultak a területre. Ha volt rá lehetőség, a Blackhawk helikopterek is felszálltak. Ők alakították ki a biztonsági zónát, melyben a szakemberek később dolgoztak. Közben összeállították a speciális járművekből álló konvojt a roncsok műszaki mentésére és elszállítására. Indultak az egyészségügyisek és a tűzszerészek. Ha az elsődleges jelentések indokolták, vegyvédelmi és további speciális egységek is útra keltek. Továbbá a parancsnok, a helyszínelők és a nyomozók. Ezek voltunk mi.
Mi a helyszínelő feladata?
Mivel hadműveleti területről beszélünk, próbálja a lehető legrövidebb idő alatt felmérni, mi történt. A tanúk gyors meghallgatásával, nyomok, bizonyítékok rögzítésével. Minél hamarabb a lehető legtöbb releváns információt szerzi be, dokumentál. Videófelvételeket és fényképeket készít és gyűjt be, mindent, ami később bizonyítékként szolgálhat. Utóbb, a teljes képből, sérültek, túlélők, résztvevők meghallgatásából egységes jelentést állít össze, amit a katonai vezetés, vagy a hadi, illetve polgári bíróság használ fel. Elég felelősségteljes. Az „én lőttem előbb vagy én lőttem előbb” szituáció általában nem kideríthető. A cél, hogy egyértelműen megállapítsuk, mi okozhatta a balesetet vagy incidenst. Robbanószerkezetek maradványait kutatjuk. Jelképet vagy tetoválást, egyedi ismertetőt keresünk az elesetteken, amivel beazonosítható a hovatartozásuk, hogy melyik csoportosuláshoz, ne adj ég, terrorista szervezethez tartoznak. A helyszíntől függ, mire van idő, és mi az, ami érdekes lehet.
Mely szervezetek szoktak robbantani?
Ezer és ezer magánvállalkozó, hogy így mondjam.
Palesztin ellenállók Gázában (Fotó: Christopher Furlong/Getty Images)
Népszokás a robbantás?
Annyira izzó a gyűlölet az izraeli és az arab világ között, hogy szinte már ez elégséges az erőszakra. Kérdés nélkül egymásnak tudnak esni az emberek, nyilván ki-ki a saját eszközeivel. Nem mindenki terrorista szervezet tagja. Pusztán az, hogy ott él a Gázai övezetben bekerítve évek, évtizedek óta, és szenved a családjával együtt a sivatagban, ahol gyakorlatilag nincs megélhetési forrás, már bőven elég neki ahhoz, hogy utálja azt, aki a falat felhúzta. Ugyanúgy a fal másik oldalán a telepesként vagy odatelepítettként élők. Mindkét oldalon sérülnek és halnak meg rokonok, ismerősök. Az izraeliek úgy tekintenek az arab népre, hogy ők ölik meg a rokonaikat, és megkeserítik az életüket a kilőtt és átdobott robbanószerekkel. Az arabok pedig hasonlóan állnak az izraeliekhez. Ez elég ahhoz, hogy bárki szó szerint bármit bevessen a másik ellen.
A katonai konvojainkat legtöbbször azért támadták meg, mert összekeverték az izraeli járőrökkel. Ottlétemkor kizárólag arab támadóink voltak. A Hummerek, páncélozott járművek az izraeliekre hasonlítanak. Az övezetben nincs ilyen felszerelés, fegyverzet, gépjármű. Betört ablakú, romos házakban laknak, ősrégi, horpadt kocsikkal közlekednek.
A Gázai övezetből nem nagyon engednek ki senkit, és a békefenntartók is csak akkor merészkednek be, ha valami nagyon nagy baj történik. Az övezet Izrael problémája, hozzánk az Egyiptom felé eső falszakasza tartozott. Az MFO szerepe az alagutak és a vízi csempész utak felszámolása, a tengeri partszakaszt ellenőrzése az Aqaba-öbölnél. Izrael és Egyiptom között a sivatagban egy szál szögesdrótkerítés a határ többszáz kilométeren keresztül. Ezt is ellenőriztük.
Gázában járőröznek izraeliek?
Nem, az arabok jönnek ki. Mi, békefenntartók Egyiptomban tartózkodtunk a legtöbbet. Izrael területére csak akkor léptünk, ha fegyver, lőszerszállítmányokat vagy katonai csapatokat biztosítottunk. A zsidó állam területén nem kellett támadástól tartani. Az atrocitások kizárólag Egyiptom területén történtek, hiszen, itt lazább a biztonság és a felügyelet. Arab nép lévén ők nem annyira „éberek”, kicsit szolidárisabbak mohamedán testvéreikkel. Ráadásul az egyiptomiak haragszanak a zsidókra a hat háború miatt, melyekben a héber katonák Kairóig tarolták le az országot.
Az alagutak is kizárólag innen nyílnak, s egyebek mellett fegyvert, élelmiszert biztosítanak az övezetben élőknek. Itt valahogy észrevétlenek maradnak. Egyiptomon belül is akadnak feszültségek. A vándorló beduin törzsek néha nem értenek egyet a központi kormányzattal, megtámadják akár a hazai katonákat is. Megesett, hogy rálőttek az általunk kísért autóbuszra a két tábor közötti 650 kilométeres útszakaszon.
Nekirontottak, vagy távolról tüzeltek?
Lőttek ránk. Ilyenkor nem visszalövünk, hanem mihamarabb elhajtunk, ez a legegyszerűbb megoldás. Csak akkor lövünk vissza, ha nincs más lehetőség. A misszió bevetésszabályai akkor változtak meg, amikor kiérkeztem. Addig először arab és héber nyelven fel kellett szólítani a megállásra – Halt és Kif –, utána célzott lövést kellett leadni harminc centiméterre a lábtól.
Nem tüzelünk a levegőbe, mert azt üdvözlésnek veszik.
Ha nem érjük el a kívánt hatást, akkor nem ölő zónába, például végtagra célzott lövést kell leadni. Kiérkezésem után változott meg a szabály, miszerint veszélyhelyzetben felszólítás nélkül a célpont közepét kell eltalálni. Hezitálni tilos.
Palesztin kisfiú egy elpusztított mecsetben (Fotó: Ibrahim Khatib/Pacific Press/LightRocket via Getty Images)
Neked kellett a „célpont közepére” lőnöd?
Nem.
Lábra, kézre lőttél?
Persze. De nem mindről tudom, mit találtam el. Nem öltem meg senkit.
Milyen volt életed első sivatagi bevetése?
A mi konvojunk akkor indult a helyszínre, mikor a helikopterek vagy a gyors reagálású egységek visszajelentették, hogy biztosítják a területet. Az első bevetésemen helyszínén borzasztó furcsán éreztem magam. Korábban csak filmen láttam ilyet. Egy buszunkat robbantottak meg. A súlyos sérülteket már elszállították, a halottak, könnyebb sérültek begyűjtéséhez hozzáláttak a kollégák, trélerekre pakolták a roncsokat. Kiszálltam a kocsiból, hozzám lépett egy amerikai tűzszerész, kérdezte, én vagyok-e a helyszínelő, válaszoltam, hogy igen. Intett, kövessem és angolul darálta a műszaki paramétereket: hogy milyen jellegű volt a robbanóanyag, hova ásták be, hogy csinálták, milyen sérülést okozott. Csak nyomta a robbantás részleteit, én meg baktattam mögötte egy írótáblára jegyzetelve. Egyszer csak nekikoppantam a hátának, mert megállt. Megfordult és kérte, lépjek az ő lábnyomaiba, mert még nem hatástalanították a taposóaknákat. Ekkor éreztem, hogy megérkeztem a háborús területre. Itt vagyok. A kolléga megmutatta, honnan robbantották föl a vezetékkel vezérelt, homokba ásott bombát. Persze a robbantók messze jártak, mire ők ideértek.
Légi telepítésű aknákból a világon a harmadik legtöbb a Sínai-félszigeten „kóborol”. Ezek egy kilogrammnál könnyebb, akár egér nagyságú szerkezetek képesek megölni, megnyomorítani egy embert. Feltérképezésük majdnem lehetetlen, mert minden vihar vagy nagyobb szél odébb fújja őket. Ezek után már komolyan vettem a fenyegetettséget.
Megváltozott a gondolkodásod az új helyzet hatására?
Nehezen szoktam hozzá olyan hétköznapi dolgokhoz, hogy gyerekek rohangálnak az autóink körül. Ha lehúzva maradt az ablak, bemásztak, derékig lógtak ki a kocsiból. Ilyenkor mindig kértem tűzszerészt, hogy vizsgálja át a kocsit, mert egy idő után a gyerekek sem gyerekek voltak a szememben, hanem potenciális veszélyforrások. Több robbantás történt úgy, hogy az úttest mellett hagyott motor benzintankját telerakták csavarokkal, szögekkel, csapágygolyókkal a repeszhatás növelése miatt, majd fölrobbantották távirányítással. Kinti szokás, hogy a kiürült gázpalackokat félig beássák a sivatag homokjába, majd, amikor arra téved egy gázpalackcserélő autó, tele palackot rak a helyére. Amennyire mókásnak tűnt eleinte, később annyira vált számomra potenciális veszélyforrássá. Ilyen jellegű robbantás is történt. Idővel kialakult a két lépés távolság még azokkal az arabokkal is, akik a táborban dolgoztak. Amerikai katonák mesélték, hogy Irakban előfordult, a katonák összebarátkoztak az arab munkásokkal, és a létesítmény parancsnoka megbízta őket, hogy külön összegért a személyes bunkerét is erősítsék meg. Pár nappal később egy bombával megrakott teherautó átjutott az ezeken az akadályokon és felrobbantotta a parancsnoki építményt, amit előtte az arab dolgozók erősítettek meg. Az ottaniak pénzért dolgoztak a missziónak, de a hitüket és meggyőződésüket nem vették meg az idegen katonák.
Milyen feladatokat láttak el a helyiek a táborban?
Egyiptomi munkásokat alkalmaztak az el-gorahi, északi táborban is, ahol szolgáltam. Ők végezték a karbantartási munkákat, a takarítást, főzést. Szakemberek is dolgoztak nálunk: számítástechnikusok, telefonhálózat-karbantartók. Helyi viszonyokhoz képest kiemelkedő fizetést, juttatásként két marék gyümölcsöt, és egy üveg vizet kaptak mindennap.
Izraeli katona és Banksy-graffiti Betlehemben (Fotó: Anna Ferensowicz/Pacific Press/LightRocket via Getty Images)
Az arab vendégszeretet messze földön híres. Tapasztaltátok?
Igen.
Az utolsó morzsát, az utolsó korty vizet, teát is megosztják a vendégeikkel.
De figyelni kellett rá, hogy ez hadműveleti terület. Az arab számunkra ismeretlen kultúra és nép. Napi szinten beszéltem velük, tanultam arabul. Pár mondatos beszélgetést arabul kezdtem, de utána angolra váltottunk. Mindig megvolt a két lépés távolság, nem alakulhatott ki semmiféle kötődés, nem kerültünk semmilyen félreérthető szituációba. Tudtuk, kinek mi a dolga, meddig mehet el. Helyszínelésnél sem volt helye érzelmeknek, empátiának, mert sosem lehetett tudni, hogy az a kisgyerek, aki odajön vízért, nem hoz-e valami meglepetést. A gyereket könnyű rávenni bármire. Előfordult, hogy ajándékot hozott, ami csak annak nézett ki, de nem az volt.
Tapasztaltál ilyet?
Egyiptom nem Irak, nálunk ez nem volt jellemző. Ez békefenntartó, s nem béketeremtő misszió. Mondjuk úgy, nyugalom van. Két-három hetente fordul elő incidens. Például egy megfigyelőpontunkra ráesik egy rakéta, ami nem ért át Izrael területére. Baj, mert vannak sérültek, esetleg halottak, anyagi kár is, de mégsem egy direkt támadás. A konvoj elleni merénylet viszonylag ritka, ám előfordul.
Melyik a legemlékezetesebb eseted?
Az egyik robbantás nagyon megmaradt. A missziószabályzat előírja, hogy be kell tartani a fogadó ország összes jogszabályát, a közlekedésieket is. Képzelj el egy nyílegyenes utat a sivatagban 100 kilométeren keresztül. Ezt átszeli egy másik ugyanilyen. Mindkét oldalon ellátsz a látóhatár széléig. Kereszteződés, benne stoptábla. Norvégok mentek egy kis Transporterrel. Nyilván megálltak a táblánál, habár nem volt forgalom. Ezt várták az arabok. A robbanószert a tábla tövében ásták el, és távirányítással megrobbantották a buszt, ami három teljes fordulatot tett meg a levegőben, mielőtt földet ért. Óriási szerencsével, mindhárom katona túlélte kisebb sérülésekkel.
Izraeli katonák fegyvercsempészetre használt alakutat találnak Egyiptomban, közel a Gázai övezethez (Fotó: Abir Sultan/IDF via Getty Images)
Volt mélypont?
Igen. Egy történet kapcsolódik hozzá. Kapuszolgálatot adtam, ami abból áll, hogy ellenőrizni kell, nem jut ki, s nem jön be jogosulatlan ember, tiltott tárgy. „Check list” alapján vizsgáltam, az iratok rendben vannak-e, megtankolták-e a járművek, elegendő víz van-e náluk. Aznap három Hummer jelentkezett kilépésre, az egyikkel valami nem volt rendben, így visszaküldtem, pótolja. A másik két kocsiból kiszálltak az amerikai katonák, és míg várakoztak, beszélgettem az egyikőjükkel, egy közvetlen, fiatal, frissen végzett katonatiszttel. Mesélt a családjáról, elmondta, mennyire örül, hogy kinevezték szakaszparancsnoknak. Közben visszaért a harmadik autó, elindultak. Egy óra múlva kaptuk a hírt, hogy megrobbantották a konvojt. Senki sem élte túl a támadást.
Aznap este először ittam le magam úgy emberesen.
Észrevette ezt a szakaszparancsnokom. „Te eddig nem ittál” – mondta. „Nem, mert eddig nem kellett” – válaszoltam. A vállamra tette a kezét, és fizetett még egy kört. Ez a világ európai ember számára felfoghatatlan. Láthatjuk a filmekben, hallhatjuk elmesélésekben, de konkrétan megtapasztalni, átélni nagyon más. Nehezen áll át az agy, hogy egy embertársban ellenséget lásson, egy hídon vagy egy ablakban lövészt, fenyegetést keressen. Alapjában véve szeretem az embereket… Nagyon nehéz volt felvenni az álarcot, hogy rám se nézzenek, közel se jöjjenek. Az egy más világ, és igen, lehet tojást sütni a motorháztetőn. Kipróbáltuk, működik.
Kimehettek civilként a táborból?
Igen. Mi is megnéztük a környéket, a nagyobb városokat, kijártunk vásárolni. Kairóban például olcsón lehetett bőrkabátot, aranyat, parfümöket, keleti fűszereket venni. Amikor arról volt szó, hogy nincs a boltban, de mutatnak a műhelyben, volt bennünk izgalom rendesen, mikor sikátorokon, útvesztőkön, romos szálláson keresztül kellett átmenni. Félelmetes volt, civilben, fegyverzet nélkül odamenni. Teljesen más kultúra. Az elején megbotránkoztunk, később sportot űztünk belőle. Olyan helyeken ettünk például, ahol biztosak voltunk benne, hogy halálos ételmérgezést kapunk. Mégsem lett semmi bajunk. Idővel hozzászoktunk a helyi higiéniás körülményekhez. Ettem olyan sikátorban, ahol az asztal felfordított olajoshordó volt, kiraktak hozzá két sámlit, széknek. Hoztak valami teljesen beazonosíthatatlan kaját. Egyébként egész finom volt.
Mi volt az első dolgod, amikor hazaértél?
Befeküdtem egy kád vízbe. Amikor a táborban elpattant egy vízvezeték, miután egy teherautó áthajtott a homokba nem túl mélyen beásott csövön, két hétig nem volt víz tisztálkodásra és mosásra. Egy kád víz – kint elképzelhetetlen volt. Egész másként tekintettünk egy mosdóra, ami minden lakásban természetes dolog.
Magyar békefenntartók a Multinacionális Erő és Megfigyelők (MFO) Sarm-es-Sejkhez közeli táborában 2015. április 1-jén. Két évtizedes jelenlét után ezen a napon kivonták a magyar békefenntartókat az egyiptomi Sínai-félszigetről (Fotó: MTI / Máté Bence)
Sokat gondoltál a kinti életre hazatérésed után?
Igen. Hazaérkezésem után még hetekig, hónapokig gyakran eszembe jutott a kinti élet. Nem feltétlenül az utat néztem, hanem az ablakokat, a hidak végeit, kerestem, hol bújhat meg lövész. Furcsa, kiszámíthatatlan az arab világ. Sosem tudhatod, holnap mi lesz. A katonák szívből éltek. Ha jól érezték magukat, azt őszintén tették.
Ha valaki ivott, akkor rendesen ivott, ha kedvelt, magadért tette.
Nem tudhattuk, hogy a következő pillanatban, percben mi lesz, vagy mi nem lesz. Egyszerűbb és őszintébb az odakinti élet, hiszen tudtad, hogy aki melletted van, akár az autóban vagy a lövészárokban, az veled van. Mindenki más, aki szemben áll, ellenség. Egyértelműek az ottani viszonyok, nincs alakoskodás. Ha baj volt, teljesen mindegy, hogy aki melletted harcol, milyen nemzetiségű, bőrszínű vagy vallású. Abszolút nem számított. Ő vigyázott rád, te meg rá. Aztán ennyi. Véget ért a nap, megittatok közösen egy sört, és lehet, hogy többé nem láttad.
