Öt évvel ezelőtt műtötték le a mellem a mellrák miatt, az onkológusom szerint ez az időpont az (pontosan november 10.), amit új szülinapként kell ünnepelni a varázslatos öt év tünetmentesség után. Borzasztó sok idő ez az öt év, ami közben valahogy mégis villámgyorsan elrepült, és mire kettőt pislogtam, már kihullott a hajam a szemöldökömmel együtt, és újra visszanőtt, amíg átestem az elképzelhetetlen műtétek és kezelések sorozatán. De itt vagyok, tünetmentes vagyok és igyekszem átélni ennek a pillanatnak a magasztos mivoltát, ami nem mindig sikerül. Október a mellrák elleni küzdelem hónapja, elmondom, milyen út volt számomra a mellrák társaságában ez az öt év.
Megvilágosodás és csonkítás
Azt mondják, hogy bármilyen rákos megbetegedés felnyitja az ember szemét, de az utóbbi öt évben engem elkerült a megvilágosodás, inkább azt mondanám, hogy hosszú hónapok lelki munkájával eljutottam oda a rák hatására, hogy már nem aggódom és nem szorongok feleslegesen. Más perspektívába kerültek az apró, mindennapos bosszúságok, mert nem fontos, hogy hoz egy intőt a gyerek, vagy piercinget akar a kamasz lányom, és az sem érdekel már, ha nem bírok megfelelni mindenkinek és kilógok a sorból. Mindez nem egyik pillanatról a másikra történt, nem lettem hirtelen bölcs attól, hogy kaptam a mellrákról egy diagnózist, kellett hozzá ez a pár év, hogy leessen egyáltalán az, hogy majdnem meghaltam, hogy meghalhattam volna, magam mögött hagyva három félárva gyereket. Amikor erre ráébredsz, úgy igazán, hogy megrázzon mélyen, az egész lényedben, akkor jön el az új élet, amiben már inkább az lesz a célod, hogy az életed hátralevő részét ne egy nagy görcsként éld le, hanem valami értelemmel töltsd meg.
Rózsaszín léggömböket engednek a magasba a résztvevők a mellrák elleni küzdelem világnapja alkalmából tartott rendezvényen Salgótarjánban (Fotó: MTI/Komka Péter)
A legnehezebb rész nem is a kezelések közben volt, nem a kemoterápia, hajhullás, a rosszullétek vagy a hormoninjekciók viseltek meg igazán, hanem az, hogy egy évig fél mellel éltem. Nem az általános feltevés volt rám jellemző, miszerint a melleltávolítás után sérül a nőiség, mert nem kifejezetten a nőiség volt terítéken ebben az időszakban, mint inkább az, hogy a testem egy fontos részét levágták.
Csonkításnak éltem meg, még akkor is, ha tudtam, hogy az életemet menti meg az a vágás, kellett idő ehhez is, mint a megvilágosodáshoz, nem megy egy pillanat alatt, hogy elfogadd, amikor levágnak a testedből egy darabot, hiába pótolják utólag másikkal.
Valószínűleg más érzés az, amikor a mellrák megelőzése érdekében műttetik le a mellüket a nők, mert ott van választás, az egy döntés, amit előre jól átgondolnak. Ha viszont ez azért történik, mert belehalhatsz, ha nem vágják le a melledet, akkor nincs döntéshelyzet, csak az elfogadás, hogy ez van, csonkolnak, mert így éled túl, ezzel kell megbarátkozni.
A helyreállító műtét után kicsit javul a helyzet, de valójában az én esetemben nem volt olyan nagy jelentősége, hogy csináltak új mellet a levágott helyett. Örültem neki, mert nem kellett protézissel bajlódni, de sokáig nem éreztem magaménak az újat. Most, hogy már évek teltek el egymás társaságában, egész jól megbarátkoztunk, csak leéljük már együtt a következő 30-40 évet. A testemen lévő hegek, forradások és az új mellem arra emlékeztetnek, hogy nincs miért aggódnom, olyan nehézségeken estem át és úsztam meg végül ép bőrrel, amihez foghatót keveset dobhat már elém az élet. Ha a mellrákkal sikerült megküzdenem, akkor a hétköznapi problémák sem foghatnak ki rajtam – ha megvilágosodásról beszélünk, akkor ezt mondanám annak.
Agykontrollal és kézrátétellel nem gyógyítható
A fájdalmas műtétek, kemoterápia, sugárkezelés együttvéve sem volt olyan bosszantó az elmúlt öt évben, mint azok az emberek, akik szerint a lelkem miatt lettem rákos. Nem bírtam mit kezdeni az olyanokkal, akik a diagnózis után azzal akartak vigasztalni, hogy „csak agykontrollozni kell és el fog múlni”, és szerintük a kemoterápia hülyeség, helyette elég pozitívan gondolkodni, hogy megszűnjön a rák. Ha mellrákod van, akkor biztos mindent mellre szívtál. Ha gégerákod van, akkor valamit nem mondtál ki évtizedekig. Ha agydaganatod van, túl sok a negatív gondolatod. A gond nem az, hogy ebben hisz valaki, hanem az, amikor egy daganatos beteget le akar beszélni az életmentő kezelésekről, műtétekről, mert elég gyógymód lesz, ha szépeket gondol. A rák lelki összefüggései jóval bonyolultabbak és komplexebbek annál, mint hogy rá lehetne mondani, hogy elég egy kis agykontroll ellene.
Egyetértek azzal, hogy szükség van a kezelések mellett pszichés segítségre, a lelki háttér felderítésére, de ez a kettő nem zárja ki egymást, sőt, együtt lesznek igazán hatékonyak.
Nem véletlenül van az onkológiákon onkopszichológus, aki külön a daganatos megbetegedésekre szakosodott, olyan speciális lelki nehézségekkel jár a rák minden fajtája. Azzal is maximálisan egyetértek, hogy szükség van meditációra, relaxációra, jártam én is a Simonton-tréningre, ahol megtanultuk, hogy a kutatók milyen összefüggéseket találtak a rákos megbetegedések és a stressz között. Elkötelezett híve vagyok azóta is az immaginációnak és hiszek abban, hogy a gyógyulásban nagy szerepet játszik a gondolkodásunk és a stresszcsökkentés. De hogy ezek helyettesítenék az onkológiai kezeléseket, azt teljes hülyeségnek tartom, és amikor ilyeneket javasol valaki, hogy kemoterápia helyett imádkozzunk és agykontrollozzunk, meg a műtétet el lehet kerülni kézrátételes gyógymódokkal, azt legszívesebben büntetném.
Résztvevők a Rózsaszín Lánchíd séta – Egészség hídja elnevezésű, a mellrákos betegekért rendezett sétán a Lánchídon (Fotó: MTI/Kallos Bea)
A legjobb, amit tehetsz a diagnózis után, ha elkerülöd messzire a Facebook-csoportokat, és inkább a közvetlen környezetedben, illetve megbízható forrásokból dolgozó weboldalakon keresel támaszt a betegségben. Az biztos, hogy az nem segít, ha eltitkolod, hallgatsz a rákról, tabusítani semmiképp sem szabad, mert azzal csak tovább ronthatsz a saját helyzeteden. A mellrák nem az a betegség, amivel egyedül kell megküzdeni, ráadásul a nyílt párbeszéd rengeteget segíthet lelkileg, és ráébreszthet arra is, hogy sokkal többen szeretnek, mint gondoltad volna.
A mellrák alattomos, de nem gyűlölöm
Most már jóban vagyunk én és mellrákom, tudom, hogy itt van velem, járnom kell szűrésekre miatta, és tisztában vagyok vele, hogy duplán kell vigyáznom magamra, mert bármikor felbukkanhat újra, új formában, új helyen. Elfogadtam a jelenlétét, nem gyűlölöm, mint a diagnózis után, már csak azért sem, mert rettenetesen fárasztó úgy élni, hogy egy részemet mindig utálom. A testem, egészségem, immunrendszerem egységben van a lelkemmel, holisztikusan tekintek magamra, minden mindennel összefügg, minden egymásra hatással van. A gyűlölettel ezért nem is érdemes túl sokat foglalkozni, mert még a végén a mellrákommal való nagy hadakozásban kárt teszek saját magamban. Kicsit tudathasadásosan hangozhat, de még beszélgetni is szoktam a testrészeimmel azóta, biztosítom arról őket, hogy szeretve vannak és nincs okuk daganatosodni. Ilyen furcsa dolgokat művel az ember agyával egy mellrák.
Áldom az eszem, hogy öt évvel ezelőtt felhívtam a barátnőmet és megkérdeztem tőle, hogy szerinte lehet a szoptatás miatt csomó a mellemben, vagy aggódnom kellene. És ő aggódott helyettem is, ezért mentem el magánban, sok pénzért gyorsan mammográfiára, és így derült ki, hogy egy szép méretű daganatot melengetek a keblemen – vagyis keblemben. Sok pénzért kellett elintézni, mert még csak 37 éves voltam, az állami kórházból elküldtek, hogy 40 évesen majd menjek vissza. Csodás ötlet volt, addig pont meg is haltam volna kezelés nélkül.
Rózsaszín fény világítja meg a párizsi Eiffel-tornyot 2021. október 1-jén, a mellrák elleni védekezés hónapja alkalmából (Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat)
A mellrák alattomos betegség – ahogy mindenféle daganat az –, ami esetemben úgy burjánzott, hogy nehezen volt kitapintható, így tudott akkorára nőni, mire észrevettem, hogy elsápadt tőle az onkológusom. Azóta, ha bárkivel beszélgetek a mellrákról, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy havonta legalább egyszer végig kell tapogatni magunkat, ellenőrizni minden apró göböt és csomót. Ha csak kicsit is gyanúsat észlelünk, akkor nem kell várni, a mellrák nem csak 40 év felett támad és nem véd meg tőle a szoptatás sem – három gyereket szoptattam –, a legkisebb elváltozással is rohanni kell az orvoshoz, mielőtt késő lenne.
Kiemelt kép: Getty Images
