Amikor a babám 4 hetes volt, az egyik éjjel összeomlottam. Úgy tűnt, születése óta morcos, teljesen kimerültünk az állandó vigyázzban állástól és attól, hogy minden percben valami problémát kell körülötte megoldanunk. Ha volt egy szabad kezem, rögtön a neten lógtam, hátha találok valamilyen értelmes tanácsot, hogyan lehet megnyugtatni a babát, és minél többet olvastam a témában, annál inkább aggódni kezdtem, hogy valami baja van a babámnak. Túl keveset alszik, túl sokat sír. Állandó dajkálásra volt szüksége, még a gyerekorvosunk is tanácstalan volt vele kapcsolatban.
Azon az éjszakán, hajnali kettő körül elárasztottak a gondolatok, amiket másnap megírtam a legjobb barátnőmnek:
“Azt hiszem, éjjel volt egy idegösszeomlásom. Delia és én csak úgy tudunk aludni, ha Kirk kiköltözik a kanapéra és folyamatosan fekve szoptatom Deliát az ágyban. Amikor kidől a tejtől, akkor tudok én is aludni, de csak addig, amíg meg nem mozdulok. Bármilyen apró mozdulat rögtön felébreszti Deliát és elölről kezdődik minden, órákig tart, míg sikerül visszaaltatni. Az a baj ezzel, hogy két órányi oldalt fekvés után már fáj a csípőm. Minél tovább maradok ebben a helyzetben fekve, annál jobban fáj.
Múlt éjszaka is így feküdtem, kétségbeesetten próbáltam aludni, de a fájdalom nem hagyott, én meg csak elkezdtem utálni mindent és mindenkit. Az összes szülőt utáltam, akinek normális baba jutott, akit nem kell folyamatosan kézben tartani. Utáltam, hogy az újszülöttekről szóló tanácsok mind normális babákhoz vannak igazítva, senki sem gondol az olyan gyerekekre, mint Delia. Utáltam mindenkit, aki tanácsokat osztogat nekem, feltételezve azt, hogy nem próbáltam ki már minden trükköt.
Leginkább saját magamat sajnáltam. Lehet, hogy nem lesz több gyerekem, és úgy szerettem volna, ha nekem is olyan szívet melengető újszülött időszak jut, mint a többi embernek. Le akartam írni és panaszkodni az én “rossz” babámra. Valahogy végül elaludtam, és mikor felébredtem, kicsit észhez tértem. A hátamra fordultam, amire Delia elkezdett sírni. Átvittem a szobájába, átpelenkáztam és lefektettem az – eddig sosem használt – kiságyába, ahol rugdosódni és sírni kezdett. Leültem és próbáltam tisztán gondolkodni.
- Az orvos szerint Delia teljesen egészséges.
- Még csak egy hónapos.
- A következő négy hónapban talán változik.
- Még ha nem is változik, akkor is kezelhető a viselkedése.
- Nem fogom elmesélni a küzdelmeimet senkinek, aki esetleg elítélné a babámat vagy összehasonlítaná a saját babájával.
- A legfontosabb, hogy ne ítélkezzek a saját lányom felett és ne hasonlítsam őt mások babájához.
A lányom épphogy megszületett, én pedig máris hagyom, hogy idegenek mondják meg, hogyan érezzek iránta. Csak azért, mert Delia nem úgy működik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, még nem lesz rossz baba. Őt is úgy kell kezelni, mint minden emberi lényt: egyedi és megismételhetetlen személyként. Nekem csak támogatnom kell őt anyaként.
Akárhogy is, köszönöm, hogy nem ítélsz el engem és a babámat. Örülök, hogy van egy olyan barátom, aki nem néz rám ferde szemmel akkor sem, ha néha összeomlok a gyerekem miatt.
Én is szeretlek, kérlek, gyere, és vigyázz Deliára.”
Olvass többet a babákról:
- “Jó baba? Eleget alszik?” – néhány dolog, ami segíthet a babádnak aludni
- A fejlődés nem verseny: mit mikor tudjon a baba?
- “Na, mikor jön a következő baba?”
