Rahaf, nemrég megjelent, a Lázadó című önéletrajzi könyvében részletesen beszámol a szökéséről és mindarról, amit nőként nem bírt tovább elviselni Szaúd-Arábiában. Leplezetlen őszinteséggel mesél arról, hogyan nevelkedik rengeteg nő a mai napig zárt királyságban, ahol jellemzően az ultrakonzervatív vallási tradíciók határozzák meg a nők és férfiak viszonyrendszerét.
Ahol a nők, a férfiak által meghatározott, szűk korlátok között tudnak csak létezni.
„Remélem, hogy a történetem más nőket is bátorít arra, hogy bátrak és szabadok legyenek” – mondta a fiatal lány a Guardiannek, miután a viszontagságos szökése után Kanadában kapott menedékstátuszt. Az akkor 18 éves lányt a függetlenség iránti vágya. az apja és bátyja által elkövetett sorozatos bántalmazások, az állandó kontroll és a nőket sújtó szigorú szabályok késztették arra a döntésre, hogy egy kuvaiti látogatása során elmeneküljön a családja elől, és egy bangkoki átszállással Ausztráliába utazzon. Ugyan rendelkezett Ausztráliába szóló vízummal, de a bangkoki repülőtéren a thai bevándorlási hatóság őrizetbe vette, majd egy szállodai szobában helyezték el, hogy visszatoloncolják Szaúd-Arábiába.
Rahaf jogosan tartott attól, hogyha visszaviszik a hazájába, ott nagy eséllyel megölik a családtagjai. A szunnita iszlám szigorú változatát, a vahabizmust követő Szaúd-Arábiában ugyanis a nők ilyen fokú engedetlensége szégyenfoltot ejt a család becsületén, amit a tradíciók szerint csak a halálával lehet letörölni. Talán azt gondolnánk, hogy az utóbbi évek reformjai lehetetlenné tették, az ilyen jellegű, barbár szokások gyakorlását, de sajnos bőven találunk a közelmúltból (is) olyan tragikus véget ért szökési kísérleteket, amikor fiatal nőket a saját családtagjaik végeztek ki, Csak mert ellenszegültek a konvencionális szabályoknak.
Rahaf Mohammed 2019-ben a torontói reptéren a kanadai külügyminiszter Chrystia Freeland társaságában tartott sajtótájékoztatón (Fotó: Cole Burston/Getty Images)
Baszmah szaúdi hercegnő esetét sokan ismerik, ő arról vált ismertté, hogy nyíltan bírálta hazája emberjogi visszaéléseit. A monarchia alkotmányos megreformálását szorgalmazó Baszmahot börtönbe zárták, mert egyik felnőtt lányával együtt megpróbálta elhagyni Szaúd-Arábiát, hivatalosan svájci gyógykezelés céljából. A hercegnő mindig is szókimondóan bírálta a királyságot a korrupció és az egyenlőtlenségek miatt, ugyanakkor lojális is volt, gyakran hangoztatta a családja és a szaúdi monarchia iránti hűségét. A börtönbe zárt hercegnő végül szabadult, szabadulását a Twitteren az ALQST for Human Rights jelentette be, még januárban, amiben azt is leírták, hogy megtagadták tőle a potenciálisan életveszélyes állapota miatt szükséges orvosi ellátást a főváros külvárosában lévő al-Ha’ir börtönben töltött ideje alatt. A szaúdi jogvédő csoport hozzátette:
Fogva tartása alatt egyetlen alkalommal sem emeltek vádat ellene.
Közel három évig tartották fogva, de legalább életben van. Sajnos ez a ritkább eset: a fiatal Hadil például az életével fizetett a szökéséért, a saját bátyja ölte meg, amiért a lány a családja szerint nem az iszlám törvényeinek megfelelően élte az életét, és túl sok mindent mutatott meg magáról a közösségi médiában. Hadilt 2021 áprilisában ölték meg, és a szülei később ejtették a vádakat a bátyja ellen, így a fiatal férfi – mint sok becsületgyilkosság elkövetője Szaúd-Arábiában – következmények nélkül élhette tovább az életét tovább.
Hadil nem az egyetlen szaúdi lány, akinek azért kellett meghalnia, mert autonómiát próbált gyakorolni a saját teste felett, vagy mert a korabeli tinikhez hasonlóan szeretett volna szórakozni, és dönteni az őt érintő ügyekben. A megölt nő egyik barátja, Ayesha Mohammed a TikTokon egy videóban elmondta, hogy az úgynevezett „becsületgyilkosságok” gyakorisága a mai napig riasztóan magas Szaúd-Arábiában. Mesélt egy lányról, akit a testvérei csak azért öltek meg, mert volt egy Snapchat-fiókja. Sokatmondó az is, hogy az Economist februári jelentése szerint a közel-keleti országok nem rendelkeznek statisztikákkal a becsületgyilkosságokról, annak ellenére, hogy a gyakorlat állítólag gyakori.
Az esetek semmibevétele, a gyilkosok szabadon engedése, a megölt nők számon sem tartása, egyértelműen azt üzeni a társadalomnak, hogy a női élet értéktelen, és következmények nélkül kioltható.
„Szaúd-Arábiában élő emberektől hallottam olyan beszámolókat, hogy Hadil halála óta további becsületgyilkosságok történtek” – mondta Mohammed.
Egészen Rahafig azonban nem sokan mozdultak meg azokért a szaúdi nőkért, akik nyilvánosan is megpróbáltak segítséget kérni. Dína Ali is segítség nélkül maradt, aki Rahafhoz hasonlóan Ausztráliába szeretett volna szökni, ám a Fülöp-szigeteken feltartóztatták. Egy tisztviselő elvette a levelét és telefonját, mert azon tárolta a repülőjegyét. A lány egy ismeretlen, kanadai nőhöz rohant oda és kérte el a telefonját, amelyről felhívtak egy sor jogvédőt, humanitárius szervezetet, újságokat, de nem jutottak semmire. Dína végső kétségbeesésében a következőt posztolta az internetre:
„Dína Ali szaúdi nő vagyok. Szaúd-Arábiából akartam Ausztráliába szökni, hogy politikai menedékjogot kérjek. A Fülöp-szigeteken kellett átszállnom. Itt elvették az útlevelemet, és tizenhárom órára bezártak, csak azért, mert szaúdi nő vagyok. Ha a szaúdi nagykövetség segítségével megérkezik a családom, meg fognak ölni. Ha visszamegyek Szaúd-Arábiába, vége az életemnek.
Kérem, segítsenek, azért készítem ezt a videót, hogy segítsenek, azért készítem ezt a videót, hogy segítséget kérjek, és tudassam, hogy tényleg létezem, és itt vagyok.”
Dína Ali
Minden igyekezete ellenére Dína nem kapott segítséget, a sajtó sem kapta fel annyira az ügyét, miközben gyakorlatilag élőben lehetett végig nézni, ahogy a repülőtérről elhurcolja két férfi. Egy utas vette fel a döbbenetes jelenetet, ahogy elrabolják (a videót azóta törölték): Dína hiába próbált meg szabadulni, a két bokáját ragasztószalaggal egymáshoz rögzítették, a száját leragasztották, egy kerekesszékhez kötötték, és takarót borítottak a fejére, így tolták fel egy szaúdi gépre.
A mai napig senki sem tudja, hogy hol van.
A legtöbben úgy hiszik, megölték. Rahaf tehát joggal rettegett attól, hogyha a thai rendészek átadják őt az apjának és a bátyjának, azok minden további nélkül ki fogják végezni, vagy esetleg a nem létező elmebetegségére hivatkozva kórházba dugják, ahogy azt tették a nővérével is. Végül Rahaf, bár ezt a vallása szigorúan tiltja, egy kiposztolt videóban felfedte a nevét és arcát, így kérve segítséget a világtól, majd ezt követően elbarikádozta magát a szobában, és hat éjszakán át nem volt hajlandó elhagyni azt. A lány azt mesélte szabadulása után a Guardiannek, hogy arra számított, a hatóságok betörnek a szobájába, és akarata ellenére elviszik, így már azt is fontolgatta, hogy öngyilkos lesz.
„Ezért írtam búcsúlevelet. Elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek, mielőtt visszakényszerítenek Szaúd-Arábiába” – mondta. Mivel azonban a Twittert használta arra, hogy nyilvánosságra hozza, mi történik vele, a menedékjogért folytatott kampánya gyorsan bejárta a világot, és hamarosan az olyan szervezetek is megmozdultak érte, mint az ENSZ.
A menedékjogot kérő Rahaf Mohammed elhagyja a bangkoki repülőteret az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság segítségével, 2019. január 7-én (Fotó: AFP)
„Meg akartam szabadulni az elnyomástól és a depressziótól – magyarázta egy interjújában az ABC-nek. – Független akartam lenni. Nem tudtam volna hozzámenni ahhoz a személyhez, akihez akartam. Engedély nélkül nem kaphattam volna munkát” – mesélte a lány, és a szigorú korlátozásokról, amelyek zömében ma is aktívan élnek az országban, részletesen is írt a könyvében. Az archaikus hagyományok, amelyek a nőket jóformán ingóságként tartják számon, továbbra is szilárdan tartják magukat, főleg a hagyományőrző családok körében. Így volt ez Rahaf esetében is, aki már gyerekkorában megtapasztalta az éles különbségeket, amik a férfiakkal és a nőkkel való bánásmódot, jogaikat és lehetőségeiket illeti. Mint írta, kilencéves kora után egyre több elvárásnak kellett megfelelnie: míg a fiú testvérei az utcán játszhattak a barátaikkal, maguk használhatták a telefonjaikat, addig Rahaf még az erkélyre sem ülhetett ki kislányként, amikor pedig ruhástul a család medencéjébe akart úszni, a bátyja tajtékozva megverte, így adva tudtára, hogy ezt a lányoknak nem lehet. Később nem mehetett férfi kísérő nélkül a bevásárlóközpontba, és még a háziorvosával is csak úgy beszélhetett, hogy a bátyja vagy az édesapja tolmácsolt a doktor és közte. Kilencéves korától kezdve kellett hordania az arcát is fedő fekete abayát és nikábot, és innentől kezdve egy szűk, ambícióktól mentes életre volt ítélve, amelynek alakításában nem sok szerepe volt. Egy lett a többi, uniformizált, fekete ruhás alak között, akiknek nem lehetett önálló akarata, személyisége.
Rahaf a neveltetése ellenére azonban többre vágyott.
Bár ismerte a lehetséges következményeket, elkezdte feszegetni a határait, és annak ellenére sem hagyott fel a próbálkozásokkal, hogy a bátyjai a kihágásaiért rendre megbüntették. Amikor rövidre vágatta a haját, visszabeszélt az osztályban, és rajtakapták, hogy lányokkal csókolózik, közel került ahhoz, hogy az anyja puszta kézzel megfojtsa. A saját családtagjai megpofozták, bántalmazták, és a szobájába zárták, amikor kiderült, hogy a nőkhöz is vonzódik.
Rahafot, mint sok hozzá hasonló lányt, aki a függetlenségéért küzdött, családi szégyenfoltként kezelték.
Az apja eközben második, majd harmadik feleséget vett magához, mindkettő sokkal fiatalabb volt, mint az új házasságok miatt gyötrődő anya. A nő bár maga is sokat szenvedett a tradíciók miatt, mégis a felé próbálta meg nyomni a saját lányát, sokszor brutálisan, hogy adja meg magát a szabályoknak, és viselkedjen alázatos, rendes lányként, aki a férfiak kedvébe jár és nem hoz szégyent a családra. Fogadja el a sorsát, miszerint nincs joga olyan alapvető kérdésekben sem döntéseket hozni, mint hogy mikor hagyja el a házat.
Egy laikus számára döbbenetesnek, irreálisnak tűnhetnek Rahaf megemlékezései, de az igazság valóban az, hogy a világ többi részéhez képest nagyon kevés szabadságot és autonómiát biztosítanak a helyi nők számára, a nemek közötti egyenlőség továbbra is a távoli jövő ideálja marad. A társadalmi ellenőrzés nagy része az ország gyámsági rendszerére épül, amelynek értelmében a nőnek szüksége van a férfi gyámjára (apa, férj, testvér, fiú vagy más férfi rokon), aki elkíséri őt nyilvános helyekre, és engedélyezi, hogy utazhasson, tanulhasson, munkát vállalhasson, megházasodhasson, vagy hogy műtét alá vesse magát. Az utóbbi években ugyan a gyámság intézménye is némileg enyhült, a nők fiatalabb generációjának egyre nagyobb elégedetlensége nyomán, ám teljesen nem törölték el. Házasodni például a mai napig csak a férfi gyám engedélyével lehet.
Rahaf Mohammed (Fotó: Wallace/Toronto Star via Getty Images)
Ennek ellenére tényleg történnek változások, amiről szaúdi nők is mesélnek egy, az HBO-n futó dokumentumfilmben, amiben a megszólalók azt is kiemelik, hogy a nők szabadsága az országban nagyban függ attól, hogy a családjuk mennyire haladó gondolkodású. Szerintük téves azt hinni, hogy minden szaúdi ingóságként tekint a nőkre, és minden férj a házban, kulcsra zárva tartja a feleségét, nővérét és lányait.
„Nem állítjuk, hogy minden tökéletes Szaúd-Arábiában, de szeretnénk realistán mutatni az életet. A mi kultúránk eltér más országokétól. Vannak nők, akik a családjuk miatt nem tehetik azt, amit szeretnének” – mondja a filmben az egyik fiatal lány, mire a barátnője azzal folytatja, hogy:
„A problémát a szűk látókörű családok jelentik. (…) Szerintem néhány éven belül a szaúdi nők olyan erősek lesznek, amilyenek lenni akarnak” – magyarázza, majd újra átveszi tőle a szót a barátnője: „Több szabadságot szeretnénk. Az csodálatos lenne, ha Szaúd-Arábiában a nők függetlenül a családi hátterüktől, maguk dönthetnének arról, hogyan szeretnének élni. Függetlenül attól, hogy éltek itt korábban a nők, mi vagyunk az új generáció. Semmi sem állhat az utunkba, mindent el fogunk érni, ha hiszünk magunkban.”
A nők függetlenedési törekvései valóban zajlanak Szaúd-Arábiában, még ha ez a folyamat innen, Európából nézve lassúnak és késeinek is tűnhet. Döbbenetes, hogy például csak 2006 óta kaphatnak a nők személyi igazolványt a gyámjuk engedélye nélkül, és csak 2013-ban kaptak jogot arra, hogy kerékpárral, motorkerékpárral közlekedjenek. 2018-ban léphettek be először sportstadionokba, és hatalmas győzelmet jelentett, hogy a nők is megkapták a vezetési jogot Szaúd-Arábiában. Erről szól az említett dokumentumfilm is, a Szaúdi nők autósiskolája. Ezek az előrelépések azonban nem jelentik azt, hogy a berögzült tradíciók egyik napról a másikra megszűntek, hiszen ahogy Rafah példája is mutatja, Szaúd-Arábiában a nők, főleg az elmaradottabb, vallásos részein, ma is jogfosztottan élnek.
Ugyanakkor, mielőtt durva általánosításba kezdenénk, és minden muszlimra rásütnénk a nőelnyomó bélyegét, fontos szem előtt tartani azt is, hogy
a nők ilyen jellegű elnyomása nem ritka a régi vallási és társadalmi hagyományok alapján élő közösségekben.
Sőt, a Rafahéhoz hasonló rémtörténetek nemcsak távoli, a miénktől teljesen eltérő kulturális berendezkedésű iszlám országokban vagy eldugott, vidéki falvakban léteznek, hanem nagy nyugati nagyvárosokban is. Mint például New York, amelynek ultraortodox zárt közösségéből szökött meg a ma már világhírűvé vált Deborah Feldman. Rahafhoz hasonlóan ő is az elnyomás elől menekült, hiszen lányként nem volt hatása a saját életére, egyetlen célja lehetett az életben: az Istent félni, férfiakat szolgálni, és minél több gyermeket szülni. A továbbtanulás, a karrier, a világ megismerése, a szabad szerelem, vagy hogy csak a saját haját viselhesse, elérhetetlen vágyak voltak az ultraortodox zsidó közösségbe született lánynak. Deborah, Rahaf még számos kiugrott nő története igazolja, hogy a fundamentalista kultusz kulcseleme a nők alárendeltsége, függetlenül attól, hogy az adott hitközösség melyik istent vallja.
A nők elnyomása a vallási radikalizmussal kéz a kézben jár, nemcsak a keményvonalas muszlimoknál, hanem számos szélsőséges vallási nézetnél jelen van, legyen szó keresztényekről, az amishokról, mannenitákról vagy az ultraortodox szatmári zsidókról.
Ezekben a közösségekben (és társadalmakban) gyakran nemcsak élni nehéz, hanem azokból kilépni sem könnyű: hátat fordítani mindannak, amit addig ismertek, elszakadni a szeretteiktől és önállóságra szert tenni, ami ellen kondicionálták őket születésük óta, hatalmas döntés és feladat. Ezek a nők maximálisan egyedül maradnak egy számukra idegen világban, ráadásul kiugrásuk egyben szégyenfoltot is jelent a család hírnevén. Utóbbit a közösség vezetői, vagy a családtagok ritkán hagyják szó nélkül, és gyakori, hogy az eltévedt bárányok nyomába erednek, és kivégzik őket. A Kanadában élő Rahaf is számtalan fenyegető üzenetet kapott és kap ma is, befolyásos apja pedig még a szökését követően nyilvános közleményében üzente meg, hogy kitagadta a családból.
A lázadó – Rahaf Mohammed
Ám Rahaf a nehézségek ellenére sem bánta meg tettét.
A könyvével pedig további sorstársainak nyújthat kapaszkodót. A közel 300 oldalnyi, egyszerűen megfogalmazott beszámolójával vélhetőleg sok olyan nő tud majd azonosulni, akik hasonlóan zárt és korlátozó közösségben élnek, ahol a jogok csak a férfiak privilégiumai. Az ő története sok olyan nőé és fiatal lányé, akiknek nincs hangjuk, és akik nem tudnak sem változtatni, sem felülemelkedni a körülményeiken.
Rahaf a szaúdi családja által kitagadva éli azt az életet, amit többé-kevésbé elképzelt magának. Hiányzik neki a családja, és nem térhet vissza a királyságba. A fenyegetések, amelyek elől menekült, pedig még most is valóságosak.