Mennoniták: nem amisok, de nagyon hasonlóan élnek

Az ultrakonzervatív mennonita közösség tagjai úgy élik a mindennapjaikat, mintha visszaugrottunk volna az időben úgy két évszázadot. Általánosságban az a kép él róluk, hogy reggel hattól este kilencig dolgoznak, nagyon vallásosak, nem táncolnak és nem isznak. Aztán 2009 júniusában jött a megdöbbentő hír, miszerint az egyik legszigorúbb vallási keretek között, a kelet-bolíviai közösség tagjai súlyos bűncselekmények titkát őrzik, vagy legalábbis azzal a tudattal éltek, hogy sötét dolgok történnek éjjelente a kisvárosban.

A mennoniták nem amisok

Bár első blikkre nehéz megkülönböztetni őket, és még a gyökereik is hasonlók, mégsem lehet őket egy napon említeni. A mennoniták első csoportjai a reformáció idején alakultak, nevük első vezetőjük, az eredetileg katolikus pap Menno Simonsra utal, akinek tanításait követve mindent alárendeltek a hitéletnek és az üdvösség elnyerésének. Vallásosságukat a „radikális reformáció”, a felnőttkori, vízbemerítéses keresztség, a Szentírás abszolút tekintélye és az életvitel egyszerűsége jellemzi.

Napjainkban mintegy 1,4 millió mennonita él a világon. Legnagyobb részük Kanada, az Egyesült Államok, India, Indonézia és Afrika területén él, de akadnak még jelentősebb mennonita csoportok Latin-Amerikában és Németországban is. Értékrendjükhöz tartozik, hogy elítélnek mindenféle erőszakot, elutasítják a háborút, ezért nem is fognak fegyvert, ahogy felesküdni sem hajlandóak semelyik hatalomra, mert szerintük végül mindegyik háborúzásra kényszeríti az állampolgárait. A megtagadott katonai szolgálat miatt aztán sok országban nem lettek közkedveltek, magas adókat vetettek ki rájuk, és rendszeresen elvették tőlük a földjeiket is. Sajátos értékrendjük, kívülállósságuk miatt többször is üldözték, 1870-től pedig egyre több atrocitás érte őket, a szovjet uralom alatt kuláklistára kerültek. Sokan Észak-Amerikába menekültek, nagy részüket Kanada fogadta be, ahol a mennoniták többsége beilleszkedett a társadalomba, átvették a többségi nyelvet és a modern viseletet. Egy kisebb csoportjuk azonban ragaszkodott a szigorú hagyományaikhoz és az elkülönüléshez, így amikor a kanadai hatóságok integrálni akarták az állami iskolarendszerbe a gyerekeket, Mexikóba költöztek. A radikális nézetű híveik és csoportjaik, akik szigorúbb, a világi életmóddal ellentétes életmódot folytatnak, távol tartják magukat a modern világtól, és olyan helyekre költöztek, ahol a helyi hatóságok megengedik nekik, hogy zavartalanul éljenek.

Mintha megállt volna az idő

A Los Angelesben élő fotós, Jake Michaels járt 2018-ban egy hetet töltött el a belize-i mennoniták között, ahol az élet határozottan más mint egy világi faluban, mégsem teljesen mentes a modern behatásoktól. A közösség tagjai Coca-Colát isznak, és nem ritka a fényképezőgép kattogása vagy a mobiltelefon használata. A fotósorozaton is látszik, hogy az életük a munka köré szerveződik, a férfiak a földeken és a műhelyekben dolgoznak, ahol mezőgazdasági eszközöket és gépeket javítanak. Az asszonyok és a kisebb gyerekek a háztartást vezetik, ételt készítenek, állatokat etetnek és ruhákat javítanak.

Mennonita asszonyok főznek az amerikai Maine állambeli Bangor-ban (Fotó: Brian van der Brug/Los Angeles Times via Getty Images)

A ultrakonzervatív vallási csoportokban ennél jóval szigorúbbak a mindennapok, a gyerekek és a felnőttek számára szinte semmilyen szórakozási forma nem engedélyezett, beleértve a zenét és a sportot. A bolíviai mennonita élet nihiljéről mesélt a közösség egyik férfi tagja, a The Mennonites – Living in a Perfect World című dokumentumfilmben, és azt mondta, annyira ingerszegény az életük, hogy a közösségükben élő gyerekek már nagyon fiatalon rákapnak az alkoholra. A férfi azt is elmesélte, hogy a bibliai tanokon kívül nem tanítják őket semmire. Ő például írni és olvasni sem tud. Az ultrakonzervatív vallási csoportokra egyébként jellemző az aluliskolázottság, az oktatás terén a nők még nagyobb hátrányban vannak, ők általában nem tanulhatnak még annyit sem, mint a fiúk, így gyakran analfabéták maradnak. A szülők szerint az ő életmódjukhoz nem szükséges sok iskola, és bár sok helyen kötelező jelleggel állami iskolába járnak a gyerekek, a középiskolából rendszerint kimaradnak. Ennek az egyik kimondatlan oka, hogy a fiatalok az iskolában más életmódot élő gyerekekkel is megismerkednek, más lehetőségeket is látnak, mint amit a mennonita élet kínál számukra. Mindez egyrészt tökéletesen ellentétes a szigorú vallásuk szabályaival, másrészt a tudás birtokában a fiatal megkérdőjelezheti a szülei életmódját, vagy a vallási dogmákat.

Az ultakonzervatív mennoniták sajátosan öltözködnek, a lányok főkötőt, térd alá érő szoknyát hordanak, míg a fiúk kantáros nadrágot és hosszú ujjú inget viselnek. Általában földművelésből élnek, és kétkezi munkával teremtik meg a mindennapi élethez szükségeseket, a férfiak főleg földeken dolgoznak, míg a nők a terményekkel, a gyerekneveléssel, az otthoni munkával foglalatoskodnak.

Bár az életük kívülről nézve nagyon barátságosnak, nyugodtan tűnhet, a fundamentalista kultusz rendszerint kéz a kézben jár a nők alárendeltségével, legyen szó keresztényekről, az amisokról, az ultraortodox szatmári zsidókról, vagy a radikális mennanitákról.  A szélsőséges vallási nézeteket valló közösségekben jellemzően egyetlen céljuk lehet a nőknek: a gyermekszülés és az otthoni feladatok ellátása. Érthető, ha az ilyen közösségekből időről időre hallunk kiugrott nőkről (és egyébként férfiakról is), akik teljesen egyedül, iskolai végzettség nélkül próbálnak meg boldogulni az általuk nem ismert szekuláris világban. Gondoljunk csak Deborah Feldman történetére, aki önéletrajzi regényt is írt arról, amikor 2010-ben elmenekült a williamsburgi ultraortodox zsidó közösségből. A bestsellerből egy Netflix sorozat is készült, Unorthodox címmel, és zajos sikert aratott.

Fotó: Netflix

A szélsőséges mennoniták csoportja általában olyan helyeken él, ahol a helyi hatóságok megengedik nekik, hogy a saját szabályaik szerint teljenek a mindennapjaik. Ilyen Bolívia is, ahol teljes vallási szabadságot ígértek nekik, és gazdálkodásra alkalmas területeket bocsátottak a rendelkezésükre, ahol továbbra is élhették a hitüknek megfelelő tradicionális életstílust. A rendőrségnek gyakorlatilag nincs beleszólása a telepesek életébe, a bolíviai hatóságok felé a gyilkossági ügyeken kívül más bűncselekményeket nem is kell bejelenteniük. Ma úgy 50 000 ultrakonzervatív mennonita él Bolíviában, ahol ónémet dialektust beszélnek, nem vezetnek autót, nem használnak áramot, nincs telefonjuk, nem hallgathatnak zenét. 

A férfiak és a fiúk a földeken dolgoznak, az asszonyok és a lányok főzéssel, mosással, takarítással és a kolónia vezetői által előírt ruhák elkészítésével töltik napjaikat. Már-már idillikus, meghitt a kép, leszámítva, hogy 2009-ben kiderült, hogy egy bolíviai csoportban rendszeresen erőszakoltak meg nőket, az esetek fölött pedig sokáig szemet hunyt a közösség.

Mint kiderült, 2005 és 2009 között több mint 130 nőt altattak el többször állatoknak szánt nyugtató spray-vel, és erőszakoltak meg otthonukban az ultrakonzervatív bolíviai Manitoba-telepen. A nők véresen és fájdalmaktól szenvedve ébredtek, de amikor ennek hangot adtak, azt mondták nekik, hogy talán az ördög támadt rájuk.

Vagy talán semmi sem történt, és ezek a történetek csupán a “vad női képzelet” szüleményei.

Történetüket Maria Toews kanadai írónő írta meg, aki a bolíviai mennonitákhoz hasonlóan a mai Ukrajna területén lévő Molotschna kolóniából származik. „Rokonságban vagyok velük. Könnyen lehetnék közülük való” – monda az írónő, aki ugyancsak mennonitaként nőtt fel egy kanadai közösségben. A történet nyilvánosságra kerülése után a nemi erőszak túlélőinek többek között mennonita misszionáriusok nyújtottak pszichológiai segítséget. Manitoba püspöke azonban elutasította a segítséget az áldozatok nevében:

– indokolta meg a döntését.

Mennonita iskola, Manitoba, Bolívia (Fotó: Lisa Wiltse/Corbis via Getty Images)

A bolíviai ügy megrengette a mennonita közösséget, mondván ez a viselkedés távol áll az ő értékrendjüktől. Nagyobb ismeret nélkül ezt nem tudjuk sem cáfolni, sem megerősíteni, az viszont igaz, hogy a  Mennonita Egyház egyébként támogató nyilatkozatokat tesz a nők vezetői és szolgálati szerepéről. „Az egyház a maga nevében különböző vezetői szolgálatokra hív, képez és nevez ki tehetséges férfiakat és nőket. Ezek közé tartozhatnak olyan tisztségek, mint a lelkész, diakónus és vén, valamint evangélisták, misszionáriusok, tanítók, konferencia-tisztviselők és felügyelők” – írják.

Érdekesség, hogy a mennoniták 1911-ben Ann J. Allebachot 36 évesen gyülekezeti szolgálatra szentelték fel a philadelphiai First Mennonite templomban. A következő mennonita nő, akit Észak-Amerikában gyülekezeti vezetésre szenteltek fel, Emma Richards volt 1973-ban. Ann Allebach előtt pedig legalább négy nőt szenteltek fel diakonisszává, és legalább egyet tengerentúli misszionáriusnak. A Mennonita Testvérek Krisztusban felekezetben (ma Missziós Egyház az USA-ban és Evangélikus Missziós Egyház Kanadában) már az 1880-as évek végén is szolgáltak nők próbaidős lelkészként.