A zene gyerekkorod óta az életed része volt, tizenkét évig tanultál klasszikus hegedűt és magyar népzenét, de hogyan kezdtél el zeneoktatással és zenepszichológiával foglalkozni?
2005-ben végeztem a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakán, mert újságírással akartam foglalkozni. De már akkor tudtam, hogy ehhez nem lesz elég egymagában a magyar közeg, ezért úgy döntöttem, egy évre kiutazom Nagy-Britanniába, ahol majd csiszolok az angoltudásomon, hogy nemzetközi szinten tudjak újságíróként dolgozni. Így kerültem Wales fővárosába, Cardiffba, ahol végül öt évig maradtam, utána pedig három évig Londonban éltem. A kezdetektől velem volt a hegedűm is. Eleinte csak a szobámban zenéltem, de a lakótársaim felhívták a figyelmem, hogy akár kipróbálhatnám az utcazenélést is – mivel arról panaszkodtam, hogy unatkozom és pénzem sem volt az elején. Ez nagyon érdekes tapasztalás volt számomra. Akkor még nagyon nem bíztam magamban, kisebbségi komplexusom volt, amit tetézett a felvidéki magyar identitásom is, illetve az, hogy annak idején kamaszként nem találtam a helyemet az iskolai közegben. Mindig azt éreztem, hogy szembeszéllel küzdök, hogy kilógok a sorból, hogy nem értenek meg. Walesben viszont nagyon elfogadók voltak velem, és ennek hatására ott kezdtem kibontakozni.
Hogyan vezetett az utad innen a doktori képzésig?
A walesi évek alatt kezdett el komolyabban érdekelni a kutatás, bár mindig is foglalkoztatott, hogy mi áll a dolgok hátterében. Saját tapasztalataimra hagyatkozva elkezdtem szakirodalmat olvasni, és összeállítottam egy kutatási tervet. A barátaim hatására több helyre is jelentkeztem PhD-képzésre, több helyre fel is vettek, de én végül David Hargreaves zenepszichológus professzor mellett döntöttem a londoni Roehampton Egyetemen. A doktori képzés mellett a Lambeth Music Service alkalmazottjaként bevándorlók gyermekeit tanítottam hegedülni. Nagyon szerettem azt a munkát. Londonban és előtte Cardiffban is volt szerencsém magántanítványokkal foglalkozni, akik magasabb társadalmi osztályba tartoztak, de fel kellett ismernem, hogy az én módszerem inkább a szegényebb gyerekeknél működik. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy ezeknek a második generációs bevándorló gyerekeknek jól esett az a pszichológiai vagy lelki támogatás, amit én adni próbáltam – ennek megfelelően öntöttem beléjük a lelket, mert nagyon maximalisták voltak és az önbecsülésük is kevesebb volt az ideálisnál.
Hruska Emese zenepszichológus
A bevándorlók gyerekeire sokszor nagyobb nyomás nehezedik, az életükben sokkal jobban jelen van a teljesítménykényszer, és ennek sokszor maguk a szülők lehetnek a forrásai.
A gyerekek nagyon érzékenyek, és könnyen átveszik a szülők érzéseit – még akkor is, ha a szülők nem beszélgetnek a problémáikról. Persze sok függ attól, hogy kinek milyen a személyisége, milyen a kulturális, szociális háttere, hogy mit tart normálisnak és milyen mintákat látott. Ellentétben Nagy-Britanniával, a zeneoktatásban Magyarországon szerintem nem válnak el ennyire élesen egymástól a társadalmi rétegek, mivel egy tehetős és egy szegényebb család gyermeke is járhat ugyanabba a zeneiskolába, tanulhat ugyanattól a tanártól. Így a pozitív viselkedésminták is könnyebben elterjednek a gyerekek között.
Zenepszichológiából doktoráltál. Ez egy olyan terület, ami nem feltétlenül van a köztudatban. Mivel foglalkozik pontosan a zenepszichológia?
Két fő ága van, amelyből az egyik a zene hatását vizsgálja az élőlényekre. Szándékosan nem mondtam embereket, mert vannak olyan kutatások is, amelyeknek nem mi, emberek, hanem állatok az alanyai – például a mai napig folytatnak olyan vizsgálatokat, amelyekkel azt szeretnék kideríteni, hogy a komolyzenei darabok növelik-e a tehenek tejtermelését. Ami viszont engem mindig is érdekelt, az a zenepszichológia egy másik területe, mégpedig a zenei előadóművészet lélektana. Ez inkább a teljesítmény- és sportpszichológia kutatási területeihez áll közel. A sportpszichológia már a hetvenes években foglalkozott a sportolók teljesítményére való tényezők feltérképezésével és azokkal a módszerekkel, amelyekkel jótékonyan lehet befolyásolni a teljesítményt. Ugyanis nem mindegy, hogy valaki téthelyzetben is képes a maximumot kihozni magából, vagy erre csak nyugodtabb környezetben képes.
A teljesítménypszichológia lényege abban áll, hogy zenészeket, előadókat, sportolókat – és bárkit, akinek téthelyzetben egy adott idősávban kell nagyon jól teljesítenie – tanít meg a fókuszált koncentrálásra, illetve különböző gyakorlatokkal növeli meg az alanyok énhatékonyságát – más szóval azt az önmagunkba vetett hitet, hogy képesek vagyunk véghez vinni egy feladatot. Az énhatékonyságnak nagy szerepe van a tanulásban és a már elsajátított képesség bizonyításában, vagyis a teljesítésben is. Az utóbbi években szerencsére egyre jobban fókuszba kerülnek a zenészek kihívásai, illetve a módszerekről is több szó esik, amelyekkel segíteni lehet kezdő és professzionális szinten egyaránt.
A zenészeknél hogyan jelentkezik a teljesítménykényszer?
Az nem a modern kor hozománya, hogy a zenészeknek meg kell küzdeni ezzel. A történelem nagy művészei is felismerték, hogy nekik az izgalom segít jól zenélni vagy sem. Ott van például Glenn Gould, bár már nem él, mégis a mai a világ egyik legnagyobb zongoraművészei közé sorolják. Édesanyja már a várandóssága alatt elhatározta, hogy a fiából zongoraművész lesz. Bár világszerte koncertezett, Gould felismerte, hogy nem bírja a nyomást, és a harmincas éveiben bejelentette, hogy ezentúl csak felvételeket fog készíteni, nem vállal további fellépéseket.
Glenn Gould zongorista, 23 évesen (Fotó: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
Viszont általánosságban elmondható, hogy a szülő nem akarhatja jobban a gyerekénél a zenélést, és legfőképpen akkor nem, ha a szülőhöz sem áll közel a zene. Azzal viszont könnyen fel lehet kelteni egy gyermek érdeklődését, ha látja a szülőt zenélni – akár műkedvelő szinten is –, mivel ezzel példát mutatva kelti fel a gyerek érdeklődését a zene és a zenélés iránt. Egyébként akár azzal is sokat tehet a szülő a zenei érdeklődés kialakítására, ha együtt hallgat a gyerekkel zenét. És ha mindenképpen korán, tehát 2-3 éves korban szeretnék a szülők a zenélés tevékenységével megismertetni a gyermeküket, érdemes elsőre olyan hangszert vásárolni a gyereknek, amivel egyedül is el tud zenélgetni, és amit biztosan nem tesz tönkre. Erre a célra tökéletesen megfelel például a kalimba.
Természetesen olyan is megesik, hogy a gyerek maga jelenti be, hogy zenét szeretne tanulni. Több olyan zenésszel találkoztam, akiknek nem volt zenész a családjában, de a környezetében vagy egy tévéműsorban meglátta és azonnal megszerette a hangszert, így önszántából kezdett zenét tanulni. És az sem ritka sem itthon, sem pedig külföldön, hogy nem zenész családból származó fiatalok nemzetközileg elismert zeneművészek lesznek.
A teljesítménykényszernél jelent különbséget az, hogy valaki alkotó- vagy előadóművész?
Igen, az előadóművészek között vannak alkati különbségek. Vannak olyan zenészek, akiket felpezsdít, ha mások előtt játszhatnak, ha mások nézik és hallgatják őket, és ilyenkor ők jobban teljesítenek. Közülük sokan ezt úgy érzékelik, hogy ilyenkor muszáj bizonyítani, ami inspirálja őket. Viszont van a zenészeknek az a csoportja, akik nem érzik komfortosan magukat az ilyen helyzetekben, és a zene élvezete fontos a számukra. Ők azok, akik inkább zenetanárok, zeneterapeuták lesznek, vagy hobbizenészek maradnak.
A kalimba remek első hangszer lehet (Fotó: Getty Images)
Mennyire lehet objektív szempontokat felállítani a teljesítmény méréséhez a zenében vagy a művészetekben általában?
A tehetség fontos, de nem az a mérvadó! A tehetséget is el lehet hazardírozni felelőtlen vagy kevésbé tudatos életstílussal. De talán gyakoribb az az eset, hogy fel sem tűnik a gyerek tehetsége, ha nincs olyan közegben, ahol ezt felismernék. A tehetség megléte mellett viszont sok egyéb külső tényező van, ami befolyásolhatja a teljesítményt: például, hogy mennyi időt és pénzt tudnak a szülők a gyerekük zenei képzésére fordítani, vagy hogy milyen zeneoktatási intézmények állnak rendelkezésre a környéken. Amit viszont meg lehet és érdemes is megmutatni a gyerekeknek, az a mérce, hogy kihez és mihez mérjék magukat, hogy megtanulják, nem mindig a technikai tökéletesség számít, hanem a mondanivaló és hogy át tudják adni az érzéseiket az előadásuk során.
Ha egy gyerek kijelenti, hogy ő nem akar többet zenélni, akkor mit tehet a szülő, engedjen a kérésnek vagy bírálja felül gyereke döntését?
Elsősorban nagyon fontos, hogy folytonos és közvetlen legyen a kommunikáció szülő és gyerek között. Ugyanis csak így lehet észrevenni, hogy a gyerek küzd egy érzéssel, egy gondolattal, vagy hogy nem tud feldolgozni egy élményt. A legfontosabb ilyenkor azt kideríteni, hogy mi a probléma valós oka, mert gyakran megesik, hogy nem is a zenetanulással van a gyereknek gondja, hanem a jelenlegi tanára nem ideális számára. Természetesen az is megtörténhet, hogy valóban elvesztette az érdeklődését a zene iránt, és ilyenkor érdemes a gyerekkel beszélgetni, hogy kiderüljön, ebben az esetben mi az, ami elvette a figyelmét. Nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekek inkább rövid távon gondolkodnak.
Ami lényeges: tiszteljük meg a gyereket azzal, hogy egyenrangú félként kezeljük, és leülünk vele beszélgetni. Bármilyen korú is a gyerek, meg lehet találni annak a módját, hogy a gyerek szabadon kifejezze a saját véleményét, magyarázatot adjon a szülők kérdéseire. Mindig próbáljuk megérteni az álláspontjukat, mert ha ez elmarad, akkor a motivációjuk könnyen ellaposodik.
A pedagógusok és a szülők hogyan tudnak segíteni abban, hogy ne gyűrje maga alá a gyereket a félelem?
Fontos az embernek megismernie saját magát, hogy mi az erőssége, mi a gyengesége, és ebben az önreflexióban például nagyon sokat segíthetnek a tanárok. Segíthetnek abban, hogy érzelmileg ne menjen el a gyerek egy irányba, hogy ne uralkodjon el rajta egy hiedelem – hogy tehetségtelen, vagy esélytelen egy lehetőség kapcsán, vagy hogy végérvényesen saját magára tapassza az izgulós jelzőt. Jó, ha van valaki, aki elmagyarázza a gyerekeknek, hogy mi kell ahhoz, hogy fejlődjenek, hogy felhozzák magukat egy szintre, hogy magabiztosan tudják, mit kell tenni téthelyzetben. A zenészeknél még ez nem annyira bevett gyakorlat, de a sportpszichológusok már régóta így készítik fel az sportolókat. Minden lehetséges esetre felkészítik őket, és több tervet alakítanak ki számbavéve az összes adandó lehetőséget. Ez azért fontos, mivel nagyon kevés idejük van bizonyítani – pár pillanat alatt dől el, hogy valaki világbajnok lesz vagy sem.
A komolyzene világában ez a csúcsteljesítmény abban nyilvánul meg, hogy elképesztő komplexitású darabokat kell a szólistáknak eljátszani – lehetőleg technikai hiba nélkül. Ez testileg és mentálisan is nagyon megterhelő. Ezért fontos, hogy tudják, mit és hogyan akarnak játszani, vagy hogy milyen hatást akarnak elérni egy zenemű bemutatásával.
A szereplési rátermettség már korán megmutatkozik a gyerekeknél. Egy jó pedagógus könnyen felismeri, hogy melyik növendéket érdemes versenyeztetni, és ki az, akit nem. Jó esetben a cél mindig az, hogy a gyerek és a tanár is jól érezze magát, ezért nem szabad erőltetni a közönség előtti, sőt ami ennél sokkal nehezebb: a zsűri előtti szereplést a versenyeken. Ha egy zenét tanuló gyermeket többször olyan helyzetbe kényszerítenek, ahol nem érzi jól magát, az hosszú távon rengeteg szorongást okozhat, ami később negatívan befolyásolhatja az élete bármelyik területét.
Fotó: Getty Images
Segít-e leküzdeni a lámpalázat az, ha nem egyedül, hanem másokkal együtt zenélünk?
Szinte az összes lámpalázzal kapcsolatos kutatás kimutatta, hogy a zenekari létnek valóban van egy olyan pozitív hatása, hogy mivel a zenészek el tudnak vegyülni egymás közt, kevésbé élik meg stresszesnek az előadást. Bár a zenekari lét ettől függetlenül még okozhat másfajta stresszt. Előfordulhat például, hogy egy zenekari tag, akinek magas elvárásai vannak saját magával szemben, amit a kollégáira is kivetít. A karmestereknél a legszembetűnőbb ez a probléma. Az egyik barátnőm barokk zenész, aki annak idején tagja volt egy fiatal európai zenészeket tömörítő barokk zenekarnak. Egy turné során nagy volt elégedetlenség a tagok között, mert a karmester annyira ragaszkodott a tökéletes hangzáshoz, hogy a végeredmény egy nagyon steril, élettelen előadásmód lett.
De hogy mondjak egy pozitív példát is a zenei együttműködésről. A doktori kutatásomhoz egy eléggé híres acapella kórus tagjával készítettem interjút, aki elmondta, hogy tudatában van annak, bár egyfolytában ünnepli őket a világ, tudja, az nem jelenti azt, hogy ő lenne világ legjobb énekese. Elmondása szerint sikerük inkább annak köszönhető, hogy van hat jól képzett énekes, akik megbízhatók és jól tudnak együtt dolgozni egymással.
Nemcsak a lámpalázat kutatod, hanem a perfekcionizmust is. Úgy gondolom, hogy a tökéletességre való törekvés kétélű fegyver, hiszen a javunkra is fordíthatjuk, a szolgálatunkba is állíthatjuk, miközben az is lehet, hogy éppen ez akadályoz meg abban, hogy fejlődjünk.
A perfekcionizmus csak akkor szolgál minket, ha jól szeretnénk teljesíteni vagy amikor igényesen szeretnénk megoldani az előttünk álló feladatot. Ha viszont nem tudjuk feldolgozni azt, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, annak könnyen lehet az a vége, hogy feladjuk vagy szorongani kezdünk. Ez ellen úgy küzdhetünk, ha hátralépünk egy lépést, és megpróbáljuk reálisan értékelni a helyzetet: megvizsgáljuk, hogy mi az, ami nem működött, mi az, amit másként érdemes csinálni. Itt is fontos szerepe van a tudatosságnak, hogy a hirtelen fellépő érzelmekkel is tudjunk mit kezdeni – még akkor is, ha valami nagyon szíven üti az embert.
A munkát viszont itt sem lehet megspórolni. A tudatos munka mindig sokkal nagyobb arányban számít, mint a tehetség. Van egy ismerősöm, aki elképesztően jó hegedűs, óriási technikai tudása van a hangszeren, de mivel nem volt elég tudatos a szakmai kapcsolatai építésében, és túlságosan megbízhatónak sem nevezném, nem sikerült összehoznia egy zenei karriert.
De visszatérve az előző gondolathoz:
el kell fogadni, hogy a fejlődés egy lassú folyamat – vannak buktatók.
Viszont, ha folytatjuk, idővel egyre jobbak és jobbak leszünk. Nem szabad hagyni, hogy arra menjen az energiánk, hogy csak visszafelé tekintünk, és a hiányosságokra fókuszáljunk. Magam is igyekszem ezt alkalmazni, és azok a barátaim, akik régóta ismernek, látják rajtam a változást. Ez azért jó, mert én gyakran nem is veszem észre, hogy fejlődtem valamiben. A maximalisták egyik jellemzője, hogy szinte soha sem elégedettek a teljesítményükkel. Ezzel kapcsolatban azt is érdemes megtanulni, hogy elfogadjuk az olyan személyek véleményét, tanácsát, akikben megbízunk – és bizony, ha ők mondják, akkor el kell fogadni a véleményüket, hinni kell a szavaiknak.
Hogyan változtatta meg a zenéhez való viszonyodat az, hogy zenepszichológiával kezdtél el foglalkozni?
Valójában a saját magamhoz való viszonyomat változtatta meg! Minél többet megértettem a pszichológiából, és abból, ahogyan az emberi elme működik, annál jobban megértettem magamat is. De ami a zenéhez fűződő viszonyomra volt hatással, az inkább a zenekari lét. Eddig még nem játszottam komolyzenét zenekari tagként. Ősszel beléptem az ELTE zenekarába, ahol elég nehéz műveket játszunk. Ezekben a darabokban hihetetlen gazdagság van akár egy taktuson belül is – és ez segített abban, hogy komplexebben kezdjek el gondolkodni a zenéről. Azt látom, hogy nagyon fontos az együttzenélés. Bármilyen szinten is legyen a zenei tudásunk, mindig tudunk találni egy olyan csapatot és olyan zeneművet, ami lehetővé teszi, hogy felelősségteljesen kivegyük a részünket egy jó kis zenélésben.
És megadja a közösséghez tartozás érzését is, amire nagyon is szükségünk van, hiszen az ember – kortól függetlenül – társas lény.
Igen, és ezt nagyon jó dolgokra is lehet használni. Venezuelában még az 1970-es években kidolgozták az El Sistema nevű zeneoktatási programot. A gyerekeknek ekkoriban nem nagyon volt lehetőségük arra, hogy valamilyen hasznos tevékenységgel foglalják le magukat tanítás után, helyette gangekbe szerveződtek, sokan pedig a bandák áldozatai lettek. Az El Sistema szerencsére nagyon sikeres lett, Venezuelában ma már szinte minden gyerek hegedül, brácsázik vagy csellózik, minden településen alapítottak egy zenekart. Venezuelában kulcsfontosságú program volt ez, mivel olyan mértékű volt a bűnözés az országban, ami akkor már a politikai stabilitást is veszélyeztette. A gyerekeknek pedig biztonságok kell teremteni. Egyébként úgy gondolom, hogy nincs rossz gyerek, csupán arról van szó, hogy ragadós a figyelmük. Ha van valami, amivel egy gyerek el tudja tölteni az idejét – legyen az jó vagy rossz –, akkor abba belekapaszkodik. Ezért mindig szükséges nekik megfelelő alternatívákat biztosítani.
Mit ad még nekünk a zenélés? Hogyan fejleszti még a személyiségünket?
Amellett, hogy fejleszti a szociális képességeinket, a precizitás és a fókuszálás is fejlődik általa. Illetve kitartásra is nevel, hiszen a zenében nagyon sok munkával általában csak nagyon kis előrelépést lehet tenni. Ez nagyon karakterformáló.
