„Sosem az elvárásokkal van baj, hanem az elfogadás hiányával” – így „készül” a teljesítménykényszeres gyerek

Nekem a maximalizmusról a teljesítménykényszer jut eszembe.

A maximalizmus tulajdonképpen igény a tökéletességre, és általában nem is tudatos. Tipikus példája, amikor valakinek rendszerezési kényszere van, mindent megigazít, nem mindegy, hogy áll a pohár vagy a tányér az asztalon. De valóban, megnyilvánulhat teljesítménykényszerben is.

Ha az iskolás gyerekem teljesítménykényszerrel küzd, szorong, hogy „elég jó”-e, akkor szülőként én vagyok a hibás?

Megjósolható, milyen szakmák kellenek a jövőben – Frankó-Csuba Dea jövőkutató

Nem nevezném „hibának”, inkább az a kérdés, hogy kinek milyen része van a probléma kialakulásában, hiszen a szülők szorongása is érthető a mostani világban, amikor minden olyan bizonytalan, például fogalmunk sincs, milyen jártasságokra lesz szükségünk néhány év múlva. Ha az elvárás arra irányul, hogy a gyereknek helyt kell állnia, azzal szerintem nincs gond – pont a bizonytalan jövő miatt. Például valószínű, hogy az én gyerekeim már csak önjáró autókkal fognak közlekedni – el sem tudjuk képzelni, milyen világ lesz. Nincsenek tehát támpontok, stabil referenciák, mint mondjuk száz éve. És pont ezért, evolúciós szempontból nincs is akkora baj a magas elvárásokkal. Sok pozitív oldala van a maximalizmusnak – mert ugye mindenki azt szeretné például, ha egy perfekcionista orvos műtené –, csak akkor megterhelő a mindennapokban, ha az egész személyiséget uralja.

Hogyan alakul ki a maximalizmus, és hogyan válhat károssá?

Általában gyerekkorból indul, sőt sokszor biológiai gyökerei is vannak. Ha már korán láthatók a tünetek, akkor valószínűleg van biológiai háttere, és – mint egy sajátosság – egy életre fennmarad. Amikor felvesszük az anamnézist, sokszor kiderül, hogy a szülők is tökéletességre törekvők. A genetikai alapra pedig ráerősíthet a környezet. És ez a lényeg: a környezet reakciója. Mert ha szülőként elfogadom, hogy a gyerekem hibázhat, akkor a maximális teljesítményre törekvés hosszú távon adaptív lehet. Sosem az elvárásokkal van a baj, hanem az elfogadás hiányával.

Dr. Tárnok Zsanett klinikai szakpszichológus

Vagyis attól, hogy valaki maximalista, még egyáltalán nem biztos, hogy szorongóvá válik?

Sajnos az érintettek sokszor úgynevezett kognitív torzító szemüvegen keresztül néznek a hibákra: aránytalanul nagynak látják azokat. Ha mondjuk egy kitűnő tanuló négyest hoz, akkor az aránytalan hangsúlyt kap, mivel az ötös egy idő után elértéktelenedik, természetessé válik. Ha az a bizonyos szemüveg lekerülne, a magas elvárásokkal nem lenne semmi baj. Az már amúgy is bebizonyosodott, hogy ha valakinek magasak az elvárásai, azt nem könnyű megváltoztatni. Baj inkább akkor van, ha a gyereknek emellett a kudarcokkal való megküzdési képessége sérül, torzul. Az ugyanis hosszú távon hatással lehet az önértékelésére. Élsportolóknál vagy például balett-táncosoknál, ahol fontos a mozdulatok precízsége, jellegzetes ez a probléma.

Akkor mégis rajtunk, szülőkön múlik elsősorban, hogy mit hoz ki magából egy maximalista gyerek…

Sok múlik rajtunk, és valóban, a legnagyobb pszichés distresszt a szociálisan elvárt maximalizmus okozza. Amikor bele kell állnom egy olyan helyzetbe, ami valójában nem a magam, hanem egy szűkebb vagy tágabb közösség elvárása. Mindez erős kiégéshez vezethet. A gyereknek azért lehet szerencséje, mert alapvető igénye, hogy meg akar felelni a szüleinek, kezdetben azért tanul, hogy nekik örömet okozzon. A hangsúly tehát nem az elvárásokon van, hanem azon, hogy ha nem sikerül megfelelni ezeknek, akkor azt hogyan kezeljük.

Szerintem sok családban előfordul, hogy a gyerek úgy érzi, csak akkor szeretik a szülei, ha ötöst hoz.

Pontosan ez mutatja az elfogadást vagy el nem fogadást – ami gyakran tudattalan. Hallom szülőktől, hogy „pedig én le se szidom, mégis kiborul”. Csakhogy mindegy, hogy mit mondunk, a gyerek megérzi a csalódottságot. Ezért is mondjuk azt, hogy ha egy szülő segíteni akar a gyerekének, először a saját mentálhigiénéjével törődjön. Nem véletlen, hogy amikor elmutogatják a biztonsági tudnivalókat a repülőn, felhívják a figyelmet arra, hogy a maszkot előbb magadra tedd fel, aztán a gyerekre. Ha nem vagy jól, nem fogsz tudni segíteni. És a maximalista szülő csak akkor tud segíteni a gyerekének, ha a saját maximalizmusával már „rendben van”.

Csak mire a gyerekem tükröt tart, már jó sok problémát begyűjtöttünk.

Nem baj, a gyerekek gyorsan alkalmazkodnak. Ha valakiben megvan a jó szándék, a nyitottság, ha belátja, hogy lehet hibázni, és saját magának is meg tudja engedni, akkor jó úton halad. Ezt kell megtanulnunk, hogy saját magunkat elfogadjuk. Hogy egy baklövéstől még nem dől össze a világ. Csakhogy egy maximalistának ez kilépés a komfortzónából. Mert csak az a komfortos, amikor mindent meg tudnak csinálni. Miközben tudjuk, hogy ez lehetetlen, úgyhogy egy idő után nagyon fognak szenvedni.

Szerintem sokan szégyellik magukat pont azért, mert úgy érzik, kudarcot vallottak, és esetleg ezért nem fognak jelentkezni terápiára sem.

Igen, az ilyen emberek sajnos nem könnyen nyílnak meg, és általában a terápiájuk nem is rövid. Hiszen ők itt is maximalisták, vagyis nem szívesen beszélnek a hibáikról. Nagyon jellegzetes élethelyzet egyébként ebből a szempontból a gyermekágyi időszak; a probléma ebben a szakaszban éleződik. A maximalista anyukák könnyebben eshetnek szülés utáni depresszióba, hiszen az elvárásaik ütköznek a valósággal: nem is olyan rózsaszín minden, ahogy azt korábban elképzelték. Nagyon nehéz számukra az, hogy megmutassák a sérülékeny oldalukat, és ezért ezek az anyák segítséget is nehezen fognak kérni. Nem tudják elfogadni, hogy rosszul érzik, hogy rosszul érezhetik magukat, vagy azt, ha úgy érzik, nem tudnak mit kezdeni a gyerekkel. Jó esetben a családok felismerik, hogy baj van, és nem bagatellizálnak.

Túlzott elvárások. A novoszibirszki állami balettintézet növendékei egy klasszikusbalett-órán (Fotó: Kirill KukhmarTASS via Getty Images)

Milyen tüneteket okozhat ez a jelenség?

Sokféle szövődménye lehet az evészavartól kezdve az alvászavaron keresztül a krónikus fejfájásig és a szorongásos depresszióig. Sőt a maximalizmus az öngyilkosság önálló rizikófaktora. Az emberek persze általában testi tünetekkel fordulnak orvoshoz , és onnantól a klinikusokon múlik, hogy milyen gyorsan ismerik fel a probléma hátterét. Mert azzal senki nem megy orvoshoz, hogy például túl rendszerető. A baj akkor kezdődik, amikor valamiért ez már túlzott formában jelentkezik, zavarva a mindennapokat. Ilyenkor  olyan mértékű pszichés distressz keletkezhet,  hogy hosszú távon az előbb említett testi tünetek is megjelenhetnek.

Előfordulhat, hogy egy maximalista szülő gyereke agresszív vagy éppen deviáns viselkedéssel reagál?

Van, aki kifelé fordítja a benne lévő feszültséget, és agresszívvá válik, de sokan befelé fordítják, és szoronganak. Az egyéni énvédő mechanizmuson múlik, vagyis azon, hogy milyen a gyerek személyisége, habitusa, hogy a szülei hogyan reagálnak rá. Van, akit eleve azzal hoznak, hogy „lázad”. Ennek mi inkább örülünk, mert hosszú távon a gyerek így tudja megvédeni magát pszichésen. De mindenképpen az a jó, ha családszinten láthatjuk és kezelhetjük a problémát.

Szerintem nagyon nehéz ma szülőnek lenni, könnyű belecsúszni abba, hogy túlzott elvárásokat támasztunk. Sokszor magam is utólag bánom meg, hogyan reagáltam egy-egy helyzetre. De igazán sosem vagyok biztos benne, hogy mi az a szint, amit el kell várnom, és mi az, ami már túlzás.

Bizony, és sajnos nincs olyan, aki megmondja a „tutit”. Régen az volt, hogy a fiú az apja nyomdokaiba lépett, asztalos lett. Voltak támpontok. Ma számtalan lehetőség van, és minden nagyon gyorsan változik. Ráadásul a szülők egyre kevésbé értik meg a gyerekeiket. Azt hiszem, a nagy hajtásban kell találni egy mentőövet, időt kell adni a gyereknek, és lehetőséget arra, hogy legyen olyan tevékenysége, amiben örömét leli, amiből erőt tud meríteni, megtámogatni az önbizalmát. Hogy kicsit kompenzálni tudja ezt az iszonyú nyomást, ami a tanulással, a versenyekkel, a felvételikkel rá nehezedik. Ami nagyon fontos, hogy a gyerek választhassa ki ezt a dolgot. Az nem jó, ha úgy gondoljuk, hogy legyen ez a fuvola, mert abban nagyon tehetséges, ha ő közben utálja. Lehet, hogy nekünk annyira nem tetszik, de hagyjuk meg neki azt, amihez igazán kedve van.

Jó, de az esetek nagy részében ez biztos, hogy valami videójáték lesz. Ami hosszú távon nem hiszem, hogy hasznára válik.

Okosan kell strukturálni. Mindent lehet, persze, életkornak megfelelően. Az nem jó, ha egyáltalán nem engedünk meg valamit, mert akkor a gyerek kimarad a közösségből. Ha korlátozottan is, de a töltőállomásra nagy szükségük van.

Borítókép: Kirill KukhmarTASS via Getty Images