Sok civil szervezet végez fantasztikus munkát. A Világszép Alapítvány azért példaértékű köztük is, mert ritka az, hogy egy tehetős házaspár a vagyona nem kis részét tíz éven át áldozza másokra, esetükben olyan gyerekekre, akik szeretetlenségben, bántásban éltek a családjukban, vagy „csak” elhanyagolták őket. Ám Wirtz Ágnes és Albrecht nemcsak a pénzüket, de a szívüket, a fél életüket is beleteszik abba, hogy ha a kicsik múltját nem is tudják átírni, jövőből eggyel jobb jusson nekik.
Fantasztikus munkájukról, és az általuk mentorált fiatalokról Kalmár Judit készített filmet, amit először nálunk nézhettek meg.
A szőke és a barna
„Alig ismerek a társadalomnak még egy olyan csoportját, amelyikkel kapcsolatban ilyen sok előítélet élne, és ilyen kevés lenne róluk a valós tudás. A tüneményes, szőke, árva kislány és a roma bűnözőpalánta között váltakoznak a sztereotípiák – kezdi mesélni Ágnes, miért gondolták úgy, hogy itt az ideje egy filmnek. – A hírekben időnként elolvasunk egy-egy horrorisztikus gyermekbántalmazásos esetet, de sajnos rengeteg ilyen van. Úgy éreztük, fontos lenne tudni róluk, akik itt vannak körülöttünk mintegy huszonhárom-ezren. Persze nem lehet a problémákat összehasonlítani, hiszen szörnyű egy mélyszegénységben élő gyerek helyzete is, de a szeretetéhség lehet legalább olyan kínzó lehet, mint ha ennivaló nincs.”
Ágnesék két központot alakítottak ki – Budapesten és Paloznakon –, utóbbiban a nyári táborokat szervezik. Öt gyermekotthonban vannak jelen folyamatosan, minden egyes ott lévő gyereket ismernek és kísérnek, mentorálnak attól a pillanattól kezdve, hogy bekerülnek.
Wirtz Ágnes (Fotó: Turós Balázs)
Kalmár Judit rendező a kezdetektől ismeri az alapítvány munkáját, régóta szeretett volna filmet készíteni róla. Ágnesék azonban féltek, hogy ezzel kiadják a gyerekeket. Mostanra érzik úgy, hogy igen, beszélni kell róluk. „Nem a mi munkánkról, hanem a gyerekekről” – mondja. Volt, aki vállalta volna arccal, névvel is a szereplést, ám Ágnesék attól tartottak, később esetleg megbánná. „Van például egy tehetséges énekes lány köztük, aki azért nem indult soha televíziós versenyben, mert nem akarta, hogy ő legyen »az állami gondozott«, akinek van egy sztorija. Emellett azonban fontos, hogy szembenézzünk velük, ezért közelről mutatunk szemeket, de teljes alakot nem. Úgy gondoltuk, először hallgassák meg a történetüket, ne azt nézzék, milyen a külsejük, a testük, a bőrük színe.”
Ágnesék százötven gyerekkel vannak kapcsolatban, közülük tizenöten szerepelnek a filmben. Ma már mind nagykorúak. Amikor először látták a filmet, az rájuk is nagy hatással volt. „Kamaszoknál természetes, hogy megy a hülyéskedés, mondjuk egy mozizás alatt is – meséli Ágnes. – Ezt a filmet azonban néma csendben nézték végig.”
A traumákról ritkán beszélnek
A rendszerbe került gyerekeknek kettéosztódik az életük: ’azelőttre’ és ’mostra’. Az azelőtti események általában fájdalmasak, hiszen legtöbbjüket azok miatt hozták el a családjuktól. Sokuknak nagyon kemény emlékeik vannak, amiket nem jó tabusítani, ugyanakkor fájdalmas lehet nekik újra és újra beszélni ezekről. A filmből nem maradhattak ki az emlékek, de hogy az újra-traumatizálódást elkerüljék, a rendező úgy döntött, színészek fogják felolvasni a gyerekek által leírt töredékeket.
Fotó: Halász Gábor
A múlt a gyerekotthonokban is ritkán téma, el kell jutni addig a bizalmi állapotig, amiben megosztanak valamit magukról akár a többiekkel, akár a körülöttük lévő felnőttekkel. „Egy idő után négyszemközt el szokták mondani, mik történtek velük. Nem azért, mert kérdezzük – soha nem kérdezzük. Volt, aki úgy vezette fel: de ugye, nem fogsz sírni?” – meséli Ágnes, akinek így nem volt újdonság a film jeleneteiben, tudta, melyik kicsit kötözték ki kiskorában, kinek égették meg a kezét forró vízzel büntetésképp, és ki kísérelt meg öngyilkosságot négyévesen a sok bántás miatt. „Nem tudtam, hogy veled is ez volt… akkor mi testvérek vagyunk” – mondta a film után egyik fiatal a másiknak.
Kérdezem Ágnest, akkor, régen, abban a beszélgetésben sikerült-e betartani az ígéretét, és nem sírni. „Inkább az volt bennem, örülök, hogy ki tudta mondani ezeket, és micsoda ajándék a bizalma. Ritkán jutok el odáig, hogy sírok. Érdekes, mert azt egyáltalán nem bírom, ha tévében, moziban gyerekek elleni erőszakot látok. Tudom, hogy a bántalmazót is bántották, nem szerették gyerekkorában, és ezzel nem mentem fel, de társadalmi feladat megszakítani ezt az ördögi kört. Azt hiszem, én csak úgy tudom feldolgozni az ilyesmit, ha ott vagyok ezekben a helyzetekben. Ott vagyok a gyerekkel, amikor az anyja verekszik az apjával a toxikológián, és fogom a kezét. Gyakran kapom meg azt a kérdést, hogy hogy bírom. Ha valaki ennyire megtalálja a hivatását a világban, akkor ez erőt ad. Próbálom nem cipelni helyettük a sorsukat, csak mellettük haladni. Ha mindenkit meg akarnék menteni, abba biztosan beledöglenék.”
Gyerekek a Világszép Alapítvány paloznaki Meseközpontjában
„Aludj, baba, aludjál”
Ágnes szerint a hazai gyermekvédelmi rendszer alapjai jók, csak több szakember és több pénz kellene a működtetéséhez. „Látjuk azokat, akik még kitartanak, ott vannak a rendszerben. Ők hatalmas hősök, eszméletlen hálával tartozunk nekik. Sokat beszélünk az ápolók, tanárok megbecsültségéről, miközben a gyermekvédelemben dolgozók még inkább láthatatlanok. Az ő munkájukat ki köszöni meg, ha a gyerek anyja, apja nem? Hogy köszönöm, hogy bekötöd a sebét, hogy vigasztalod, hogy tanítod őt…”
A traumát nem lehet gyógyítani, a kimaradt gyerekkort, az elmaradt szeretetet nem lehet utólag pótolni. Esélyt, reményt adni egy jobb jövőre, kihozni a legtöbbet a jelenből viszont lehet, és ehhez nem mindig kellenek nagy dolgok. Néha egy kis ringatás is elég.
„Emlékszem egy kisfiúra, aki a húgával érkezett. Május volt, ezért a fiú már nem kezdte el az iskolát az új helyen, ott maradtak egész nap az otthonban, amikor megjöttek. Teljesen kiürült a ház, persze volt felügyeletük, de azért odamentem foglalkozni velük. Piszkosan érkeztek, két fekete szemeteszsákba volt csomagolva az egész életük. Vittem mindent, festéket, rajzeszközöket, hogy majd játszunk, de végül egyetlen dologra voltak fogékonyak. Az ölembe kéredzkedtek, és ringattam őket. Fontos volt nekik, hogy mindketten ugyanannyit kapjanak ebből, úgyhogy beállítottunk egy órát, és kétpercenként cseréltek. Közben azt énekeltem nekik: »aludj, baba, aludjál, nyuszika is alszik már«”.
Később egy javítóintézetben találkoztam újra a már tizenéves sráccal. Hosszan öleltük egymást. Azt súgta a fülembe: emlékszel, Ágnes? »aludj, baba, aludjál, nyuszika is alszik már«. Emlékezett… mégis van, ahol nincs megoldás, nem voltam elég hozzá. Volt is, aki azt kérdezte, minek jársz még mindig hozzá, mit remélsz ettől? Azt hiszem, az, hogy tud engem fogadni ott, és kapcsolódni hozzám, az is eredmény, és neki számít. Mert sokaknak ez sem megy.”
Fotó: Világszép Alapítvány
Ebben a munkában a siker elég viszonylagos, és nem is mindig látványos. „Ha egy lányunkat felveszik az egyetemre, az siker. Ha egy másik harmadszorra már nem megy vissza a stricihez, az is siker, és a mi szemünkben egyik sem kisebb a másiknál. Volt egy fiam, aki kijött a börtönből és nem esett vissza. Egy másik három év után tudott először megölelni, addig nem tudta levetni a páncélját. Olyan gyerek, aki a poklokon ment át, mielőtt szó szerint megmentették az életét. Ezek nagy dolgok. Nem azt jelenti, hogy innentől már diadalmenet lesz az élete, de nagyot lépett előre.”
Ágnesék
Ágnes tizenegy éves volt, amikor szüleivel Németországba költöztek, és mindössze tizenkilenc, amikor hozzáment férjéhez, Albrecht Wirtz közgazdász-üzletemberhez. Ő maga művészettörténész lett, sokat foglalkozott gyerekekkel. Később hazaköltöztek Magyarországra. Mindkettejüknek sok testvére van, ők is nagy családot szerettek volna, de a biológia sokáig nemet mondott. Beadták kérelmüket örökbefogadásra, tíz éven át várakoztak. Mikor már minden papír megvolt, csak a telefonhívás volt hátra, Ágnes várandós lett. Lányuk ma már tizenöt éves gimnazista.
„Most már van ő, és a százötven másik – mosolyog Ágnes. – Mindig azt hittük, hogy egy focicsapatnyi gyerekünk lesz. Lett is, csak másképp. És ez nekünk így kerek.”
Bár Albrecht üzletember, „ugyanaz a szíve van, ugyanúgy látja a gyerekeket, mint én” – mondja róla Ágnes. Férje a budapesti Villa Bagatelle tulajdonosaként is ott focizik a táborokban, és saját pékműhelyében, cukrászatában munkát ad a gyerekotthonokból lassan kinövő fiataloknak, hátha könnyebb lesz az indulásuk. Emellett egy családi céget adott el azért, hogy a jótékonysági tevékenységüket finanszírozhassák.
Fotó: Világszép Alapítvány
A Covid-járvány idején a Villa átállt menzarendszerű étkeztetésre, mind az öt gyerekotthont ők látták el ebéddel. Naponta a kerítésen adták át az ételt, így legalább valamennyire a kapcsolatot is tarthatták a gyerekekkel. Az ebéd mellé kis meglepetéseket, játékos feladatokat, mesepostát is csomagoltak.
De talán a leginkább előremutató cselekedetük az, hogy négy éve létrehoztak egy óvodát a gyerekotthonokba bekerülő legkisebbeknek. Azelőtt az volt a metódus, hogy a „gyerekotthonosok” eljártak abba az állami óvodába, amit kijelöltek nekik. Az adott ovikban mindig volt rajtuk egy láthatatlan bélyeg, mindenki tudta, hogy ők a „gyivisek”, akikért nem a szüleik jönnek, és nem családba mennek haza délutánonként. Ehelyett most kilencen együtt járnak az alapítvány saját intézményébe, ahova most ők fogadnak „külsősöket”, így sikerül anyagilag is fenntartani az intézményt. Reggelente körbemegy a szervezet kisbusza, összeszedi a kicsiket. Azelőtt volt köztük olyan, akinek öt-hat órakor kellett kelnie, hogy beérjen. „A lehető legkorábban kell elkezdeni ezt a fajta személyes segítést – mondja a munkának erről a részéről Ágnes, és örömmel meséli, hogy már most látják az eredményt: a saját ovi után a gyerekek sokkal erősebben, ügyesebben kerülnek be az első osztályba. „A másik végén a folyamatnak pedig a hajléktalanságtól próbáljuk megmenteni őket, hiszen tudjuk, a hajléktalanok harmadának van állami gondozott múltja. Ha mi ott vagyunk, nem fog az utcára kerülni az a gyerek, a mieink közül egyik sincs a híd alatt” – mondja Ágnes. Szervezetük most dolgozik azon, hogy az óvoda után egy kis utógondozó házat is létesítsenek azoknak, akik a felnőtt életüket kezdik.
Kiutak vagy zsákutcák?
Ezeknek a fiataloknak sokszorosan nehéz a hátizsákjuk. Egyrészt gyökértelenül kerülnek ki a rendszerből, kevés pénzzel, bizonytalan lakáshelyzettel még akkor is, ha vannak állami erőfeszítések is utógondozásra, és arra, hogy szakmával induljanak. Másrészt a gyerekkori bántások pont az ember énerejét, önmagában való hitét koptatják, azt, amire építve később boldogulni tudna. „Sok jó megoldás van a világban, de a családi bántalmazással a legjobb helyzetű országokban sem igazán tudnak mit kezdeni – véli Ágnes. – Nehéz felülírni azt, amin egy gyerek átmegy ilyenkor. Sajnos a többségnek semmilyen segítség nem elég, mert a traumák erősebbek. Valami megszakad nagyon korán.”
Ágnes szerint azoknak sikerül boldogulni, akiknek sikerül felülírni azt a gondolatot, hogy ami velük történt, az ő hibájuk. Ha megértik, hogy helyük van a világban és ugyanolyanok, mint bármelyik gyerek, aki családban él. „Nekem csak ez a feladatom, hogy ezt ismételgessem, tükör legyek, és megmutassam, milyen szépek. Mentorálásnak hívjuk, de a lényeg az, hogy ez egy valódi kapcsolódás a gyerekkel. Nem olyan, mint egy terapeutával; én beleviszem a saját személyiségemet, én kimondhatom neki, hogy ’szeretlek’. Hogy akármit tett veled az anyád vagy az apád, amit elképzelni, és megbocsátani sem lehet, én hálás vagyok nekik, mert életet adtak neked. És nekem azáltal ezerszer szebb a világ, hogy te benne vagy.”
Fotó: Világszép Alapítvány
Egy idő után persze el kell engedni a kezüket, hiszen egy életen át nem mentorálhatják őket, muszáj, hogy a saját lábukra álljanak. A küldetésük szerint óvodától huszonhárom éves korukig kísérik őket, ami után már szokott lenni egy természetes elmaradás. Persze időnként hallanak az egykori pártfogoltakról, szerencsére több jót, mint rosszat. „Nemrég találkoztam már felnőttként egy lánnyal, aki egyetlenegyszer táborozott velünk. Boldogan újságolta, hogy van egy kisfia, akinek szeretné megmutatni a Meseközpontot, azt mondta, »olyat nem kaptam sehol, mint ott«. Van párja, munkája és lakhatásuk. ’A többiek mind börtönben vannak. Szinte az egész csoport’ – mondta nekem. Minden esélye megvolt erre neki is, de neki másról szólt az élete.”
Mostanra harminc fizetett munkatárs dolgozik az Alapítványnál, rajtuk kívül pedig száz önkéntes és külsős szakember segíti az ügyet. Évi kétszázmilliós a költségvetésük.
Ritka, hogy egy tehetős ember ennyi pénzt áldoz nálánál szerencsétlenebb sorsúakra, és nem sajnálja – úgymond – elvesztegetni a gazdagságát. „A férjem mindig azt mondja, hogy őt ez teszi gazdaggá. Hogy ezeket a gyerekeket ismerheti, hogy részese lehet az életüknek. Itt valami sokkal nagyobbat kapunk, mint amit adunk, és nekünk a legnagyobb luxus az, hogy ezt megtehetjük. Sokszor van, hogy csak egymásra nézünk a férjemmel – és nem akkor, amikor bárki is megköszöni, amit teszünk –, és arra gondolunk, ennél szebb életünk nem lehetne.”
Te is segíthetsz
A házaspár úgy döntött, ha tudnának, sem nőnének nagyobbra. A célkitűzésük ugyanis az, hogy ne sok gyereknek adjanak keveset, inkább kevesebbnek mindent, amire képesek. Ám a pénz esetükben is határt szab a lehetőségeknek, hiszen nincs az az üzleti bevétel, ami ne tudna elfogyni ekkora kiadásnál. „Tíz éven át csak tettük a dolgunkat a gyerekekkel. Most tartunk ott, hogy bevalljuk: szükségünk van adományokra a továbbéléshez – ismeri el Ágnes. Egy ideje bérbe adják a paloznaki rendezvényhelyszínt vállalati csapatépítőkre, illetve azt mondja, az is nagy segítség, ha bárki beállít a számláján egy havi összeget – a kicsi is számít. – Mostanra elköteleződtünk annyi gyerek felé, hogy kötelességünk továbbvinni ezt.”
A róluk készült, ötvenperces film online lesz látható, illetve fesztiválokon, vetítéseken, ahol utána lehetőség lesz beszélgetni is. A premier azonban most következik, nálunk, az nlc-n. Ide kattintva nézheted meg az alkotást:
