nlc.hu
Család

Példakép is lehetne

Húszévesen hajléktalan volt, most egyetemre készül Dávid

Ha az ember nem egy szerető családból indul, és egész gyerekkorában nem igazán áll mellé senki, akkor szinte lehetetlen, hogy felnőttkorában még legyen ereje „összerakni magát”. Dávidnak is csak jó képességei és kivételes lelki alkata miatt van esélye erre. De talán még így sem menne, ha nem kezdtek volna hinni benne mások.

Olyan jó volna hinni abban, hogy van egy jól működő gyermekvédelmi rendszer, amelyben nem kézről-kézre adják a gyerekeket nevelőszülőtől nevelőszülőig, városokon, megyéken át, ahol van legalább egy nevelő, aki bízik az emberben, ahol nem az utcán indul a felnőtt élet lakás, pénz és munka nélkül! Talán lesz egy generáció, amelynek felnőve már más történetei lesznek, most azonban még újra és újra ilyeneket hallunk a gyermekgondozásban felnőtt fiataloktól. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy csodaszámba megy, ha ilyen múlttal valaki még hisz a jövőben, ha marad benne erő, akarás ahhoz, hogy a saját lábára álljon, hogy családot alapítson.

Egyedül a világban

A huszonöt éves Dávid ilyen: annak ellenére, hogy a gyermekgondozási rendszerből lényegében kidobva felnőttkorát hajléktalanként kezdte, ma dolgozik, emelt szintű érettségire és egyetemre készül. Ám el kellett érnie a nagykorúságot ahhoz, hogy találkozzon legalább egy olyan emberrel, aki lássa benne a lehetőségeket.

Ezerszer hallott történet az övé: szülei egy szabolcsi kórházban hagyták, nem tud róluk semmit. Gyermekotthonokban és nevelőszülőknél élt, vagy inkább lakott, tengődött, mert azt mondja, sok jó nem érte. „Öt helyen, négy településen – számolja. – Minél többször váltottam, annál jobban vesztem el minden téren.
Beszédén hallatszik, hogy nehéz téma ez még neki, úgyhogy nem faggatjuk a részletekről. Épp elég elképzelni azt a kisfiút, aki nem érti, miért lehet másnak családja, és ő miért nem kellett. Érzékelni a magányát. Valamennyire tudná oldani ezt egy jó fej pedagógus, egy gyermekfelügyelő, egy nevelőszülő, aki megszereti az embert, akihez kicsit közel kerülhet.

De Dávidnak nem volt ilyen: nem volt szerencséje. Személytelenül csapódott ide-oda a rendszerben. Olyasmi ez, amit – hiába nő fel az ember – nem tud kiheverni, nem tud pótolni. Ahogy ő mondja:

mindig ott lesz ez az üresség. Mindennap érzem. Elég, ha meglátok egy babakocsit toló nőt az utcán.

Az ilyen bizonytalan indulással az a baj, hogy nincs meg az alap, amire építkezni lehetne. Ha az embert nem igazán szereti senki, akkor nincs miért tanulni, beilleszkedni, „jónak” lenni. Hiába várja el ezt a rendszer, a társadalom. „Kettes-hármas tanuló voltam, nem érdekelt a tanulás. Nem érdekelt semmi. Nem volt az, hogy mondjuk hazamész, és ott az anyukád, aki büszke rád. Ezek kellenek egy gyereknek, hogy valami vigye előre. Ha nincs, akkor meg kéne tanulni magadért tenni mindent, de ez a legnehezebb.

Húszévesen hajléktalan volt, most egyetemre készül Dávid

Ha sokat hallod, több helyről hogy ilyen meg olyan vagy, egy idő után elhiszed (Fotó: magánarchívum)

Az „intézetis”

Főként így van ez, ha egy gyerek nem tartja magát valami sokra. Egy állami gondozott (ahogy akkoriban hívták őket) idegentest a külvilágban. Ha kiteszi a lábát a gyermekotthonból, például az iskolába, akkor ott ő lesz „az intézetis”, Dávid esetében „a roma intézetis”. „A gyerekek gonoszak, ezzel nem lehet mit csinálni. És nem is feltétlen az ő hibájuk. Én sosem tudtam kiállni magamért, amikor bántottak. Nem azért, mert ne tudtam volna, hanem mert úgy éreztem, nem vagyok rá érdemes. Azt gondoltam, nekem ez jár, és kész. Ezt a mai napig nehéz másképp látni. Ha sokat hallod, több helyről hogy ilyen meg olyan vagy, egy idő után elhiszed.”

Ezek az évek nem sok jót vetítettek előre, és persze így is lett: rossz társaság, füves cigik és hasonlók – amin talán nem is lehet csodálkozni ennyi mellőzöttség után. A gyermekvédelmi rendszer elvileg nagykorúsága után is segíti egy darabig a fiatalokat, de csak akkor, ha erre „érdemesnek” találja őket. A füvezés pedig nem fért bele ebbe a képbe. „Azt gondolták, nem érek annyit, hogy adjanak még egy esélyt. Nem kérdezték, miért szívom el azt a cigit, csak azt nézték, hogy csinálom. Pedig pont ilyenkor kéne megkeresni az okot, és megfogni azt a gyereket, hogy nem vagy egyedül. Nem pedig magára hagyni.

Félmillióval az utcán

A magára hagyás állami szinten úgy néz ki, hogy a nagykorú kap körülbelül félmillió forintot, majd ha az utógondozás lehetőségét is kimeríti, akkor elbúcsúznak tőle akkor is, ha tudják, nincsen rokona, barátja, nincs hova mennie. Félmillió forint talán soknak hangzik, de nem sokat ér ebben a formában. „Sosem volt pénzem életemben. És akkor megkaptam annyit, ami akkor olyan volt, mintha most megnyerném az ötös lottót. Tartott, amíg tartott, ez majdnem mindenkivel így történik közülünk. Alapdolgokat nem tudtam a világról, miért pont ez ment volna másként…?”

Húszévesen hajléktalan volt, most egyetemre készül Dávid

Ránk jellemző, hogy ha elkezdünk kötődni valakihez, azonnal menekülőre fogjuk (Fotó: magánarchívum)

Dávid egy téli hónapot az utcán töltött, aztán rávette magát, hogy legalább az éjszakákat zárt helyen töltse. „Az éjjeli menedékhely jobb volt, de bizonyos szempontból meg a legrosszabb.” Eggyel jobb lett a helyzet, amikor Dávid négy évvel ezelőtt helyet kapott egy átmeneti szállón, ahol már napközben is lehetett. „Beköltöztem iratok nélkül, ruhák nélkül, törött lábbal, függőként. Nyolc általánosom volt mindössze. Barátai, de még ismerősei sem igen voltak, vagy ha akadtak, mindig lemorzsolódtak. „Nem feltétlen az ő hibájuk. Nagyon nehezen nyitok az emberek felé.

Az első kötelék

Itt bukkant fel az, aki fordulatot tudott hozni a lejtmenetbe: egy empatikus szociális munkás, Csorvásiné Gerő Krisztina. „Ő a megmentőm, az első, aki látta, hogy van bennem lehetőség, amiért örökké hálás leszek neki. Nem ítélt el, ott állt mellettem a rengeteg hibám ellenére. Rajta keresztül megtanultam szeretni, hinni, bízni. Ezek mind olyan dolgok, amiket addig nem tapasztaltam” – mondja erről. Könnyűnek hangzik, de egy volt állami gondozottnak nem is olyan egyszerű. „Ránk jellemző, hogy ha elkezdünk kötődni valakihez, azonnal menekülőre fogjuk. Megérezzük, hogy már van veszíteni valónk, és ettől megijedünk. Ma már tudatosan figyelek arra, hogy ezt ne tegyem.”

A szociális munkás kapacitálására kezdett el gondolkodni a jövőjén, és lassan tervezni is. Megtetszett neki a segítő szakma, úgy gondolja, talán ő lehetne valakinek az a bizonyos támogató személy, aki neki gyerekkorában nem adatott meg. Utánanézett, mit kell tanulni ehhez, így talált rá a szociálpedagógiára. Ám ehhez diploma kell, amihez előbb le kell érettségizni, és persze keményen készülni. És Dávid elkezdte elhinni, hogy képes rá. A környezete szerint pedig meg is van hozzá minden adottsága. Ő az a bizonyos csiszolatlan gyémánt, akiből sok minden lehetett volna, ha a felnőtt világ nem mond le róla annak idején. „Azt mondtam magamnak, a minimum az, hogy megpróbálom, hogy legalább elmondhassam, én mindent megtettem.

Hasznosnak lenni

Közben munkát is kapott az Oltalom Szeretetszolgálatnál: a családok átmeneti otthonában dolgozik szociális kisegítőként, amihez elvégezte, sőt jelesre zárta a szociális gondozó és ápoló képzést. „Akkor vagyok önmagam, ha valakinek jobb lesz attól, hogy velem beszélt – meséli a feladatról.– És egy idő után én is jobban lettem ettől. Persze ez még olyan, mintha gyakorlaton lennék, még nem tudok igazán segíteni. Előbb helyre kell tennem a saját traumáimat, ami hosszú folyamat.”

Húszévesen hajléktalan volt, most egyetemre készül Dávid

Azt mondtam magamnak, a minimum az, hogy megpróbálom (Fotó: magánarchívum)

Ennek része az is, hogy bármit is megtudjon a múltjáról. Van néhány papír, de azt mondja, még nem áll készen rá, hogy megnézze, mi áll bennük. Van három testvére, közülük ketten értelmi sérültek, akiket intézményekben látogat, őket különösen szeretné megkímélni a szembesüléstől. „Csak annyit vállaljunk, amennyit elbírunk. Elég, ha én cipelem ezt a terhet, a testvéreimnek ne kelljen.

Sós Anita szociális munkás a másik segítő, ő az Oltalom Szeretetszolgálat átmeneti szállóján ismerte meg Dávidot, ahol a lakhatás mellett személyes tanácsadást is kínálnak – legfeljebb két éven át. A szervezet lépcsőzetesen próbálja visszailleszteni pártfogoltjait a társadalomba.  Anita már nem egy fiatallal találkozott, aki egykori állami gondozottból vált egyből hajléktalanná. „Náluk sokszor nincs sem munkahely, sem családi háttér. Korábban annyira hozzászoktak az intézményi léthez, hogy már nem mindig tudnak önállósodni, hiába áll még előttük az élet. Gyakran szívességi befogadottként élnek, csak aztán ezek a támaszok egy idő után elfogynak – Dávidnak még csak nem is volt… Nála először ahhoz is idő kellett, hogy egyáltalán elhiggye, hogy képes továbbtanulni, szakmát szerezni. Nem csoda, hiszen ezek a fiatalok sok esetben éveken át csak elutasítással találkoznak. Nagy kihívás átfordítani őket abból a meggyőződésükből, hogy ők semmire nem jók. Apró megerősítésekkel haladunk, de még egy jó csapatmunkával is csak a töredékük az, aki képes úgy továbblépni, mint Dávid.

A fiatal fiú nemrégiben pályázott a Van Esély Alapítványhoz, ahol hajléktalan embereket támogatnak saját helyzetükre szabott segítségekkel. Így jutott laptophoz, amin tanulhat, sőt ösztöndíjhoz és ezzel tanárokhoz, akik korrepetálják a felkészülésben.

Váratlan jövőkép

Dávidnak tehát már vannak tulajdonai: ruhák, telefon, táblagép… és komoly lépés, hogy életében először önállóan lakik: egy kollégiumban kapott elhelyezést. Még főzni is elkezdett, bár azt mondja, kicsit félelmetes ez az egész. „Nagyon nagy a csend. Gyerekkoromban az sehol nem volt. Ha valaki stresszben nő fel, furcsa, de valahogy hiányzik. Biztosan meg lehet szokni ezt is. Ugyanúgy, mint a rossz dolgokat.”

Azt gondolnánk, hogy a tanulás is nehezen megy, ám ellenkezőleg: Dávidnak állítólag „nagyon jó agya” van, és kiváló memóriája – önkéntes tanárai mondják ezt róla. „Kedvesek és segítőkészek – mondja Dávid – szerintük okos vagyok.”

Húszévesen hajléktalan volt, most egyetemre készül Dávid

Az egyik ilyen támasz Láng Erzsébet történelem-földrajz szakos tanár, akinek kolléganője mesélt Dávidról, és kérdezte meg, nem vállalná-e a felkészítését az érettségire. „Miért ne? Az én lányom örökbefogadott és van egy örökbefogadott keresztlányunk is. Hát eggyel több vagy kevesebb… – mondja Erzsébet nevetve. Hozzáteszi: harminc éve tanít, neki ez igazán nem okoz gondot. Sőt, Dávid az órák után gyakran nála ebédel. „Egy tányér mindig jut” – mondja a pedagógus, aki azonban egy dolgot elvár: akarást, igyekezetet. „Az első beszélgetésünkön tisztáztuk a dolgokat. Elmondta, hogy munka mellett vállalja a tanulást, ami nagy dolog, de azt is megértettem vele, hogy ahhoz jelentős plusz kell, hogy be is jusson. Ahogy hozta a pakli könyvét és jegyzetét, abból rögtön tudtam, hogy tényleg elszánt, tényleg tanul. Azóta kiderült az is, hogy nagyon jó eszű gyerek, megjegyzi a neveket, évszámokat. Egy végtelenül fejlődőképes srác, amikor elengedi magát, akkor szárnyal. Nekem inkább annyi a feladatom, hogy a tudást, amit megszerez magától, mederbe tereljem. Jó lenne, ha már le tudná tenni a múltja terheit – persze ezt mondani könnyebb…”

Most reggeltől estig megy a tanulás, mellette pedig a munka. Történelem-, angol és irodalomórák váltják egymást. A cél a Debreceni Egyetem egészségügyi kara, előtte meg a májusi érettségi. Dávid történelemből három könyvet vett át egy hónap alatt, hiszen nála kimaradt a 9-10-11. osztály. „Nem adom fel, az biztos. Ha hatodjára vesznek fel, akkor se – mondja.– A jövőmért megéri várni. Aztán a szakma majd eldönti, hol lesz a végleges helyem. Gyermekvédelem, fogyatékkal élők, függőség… mindben van tapasztalatom. Ha csak egy embernek segítek, akkor már megérte a múltamban minden.”

Dávid azt mondja, egyszer saját gyereket is szeretne. Vagyis nem csak… „Szeretnék befogadni is gyereket, szóval nekem nem csak sajátom lesz – ebben biztos vagyok.”

Akik segítenek

„Mindenki magában rejti a kulcsot a változáshoz. Azokkal és azokért dolgozunk, akiknek nincs hol lakniuk. Hisszük, hogy ha az egyes embert teljességében, személyes sorsát figyelembe véve segítjük, akkor lesz esélye kitörni a hajléktalanságból. Pénzt, odafigyelést és szakmai segítséget nyújtunk azért, hogy egy-egy otthontalan embernek, családnak meg tudjuk adni azt a lökést, ami kivezeti kilátástalannak tűnő helyzetéből.”

Van Esély Alapítvány 16200106-11647597 (MagNet Bank)

Sorsok:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése