Mikor és miért döntöttetek úgy, hogy szeretnétek kiadni egy könyvet arról, hogyan működnek az áltudományok?
Falyuna Nóra: Mindkettőnk kutatási területéhez kapcsolódik ez a téma, és a pandémia alatt egyértelművé vált, hogy kell egy ilyen könyv. A közösségi médiában egyre hangosabbak lettek az áltudományos, tudományellenes tartalmak, és emellett rengeteg olyan „gyógyhatású” készítmény, termék is megjelent a piacon a koronavírus „gyógyítására”, „kezelésére”, amit az emberek átverésére alapozva népszerűsítettek. Fokozott jelentősége lett annak, hogyan viszonyulunk a tudományokhoz, a tudományos ismeretekhez.
Krekó Péter: És nemcsak az látszott, hogy ez fontos téma, hanem az is, hogy hosszabb távú hatásai lesznek. Magyarországon pedig sok jó szerző van, aki – hozzánk hasonlóan – foglalkozik az áltudományosság tágabb témájával, és szerettük volna, ha az ő gondolataik nemcsak a tudományos közegben lennének ismertek, hanem egy szélesebb közönséghez is eljutnának. Ilyen kezdeményezés még nem nagyon volt Magyarországon, eddig főként tudományos körökben zajlott párbeszéd az áltudományokról, miközben a mindennapi életünket áthatja. Nagyon örültünk, hogy minden felkért szerzője igent mondott, és hozzájárult a kötethez.
Fotó: Athenaeum
Kiknek szól a Sarlatánok kora? Először, gondolom azok fognak rá lecsapni, akiket egyébként is érdekelnek, illetve inkább zavarnak az áltudományok. De érdemes mondjuk odaajándékozni, megvenni olyannak, akit beszippantott ez a világ, és szeretnénk kirángatni onnan?
KP: Feltűnt egy olyan kiadó webshopjában és Facebook-hirdetésében is a kötetünk, ahol sok olyan könyv kapható, ami elemzés tárgyaként szerepel a kötetünkben. A Magyar Menedék Könyvesbolt is árulja a kötetünket, illetve egy homeopata is elismerően beszélt róla. Ezek alapján azt reméljük, hogy nem csak egy szűk közeghez tudunk szólni.
FN: Ebben a könyvben igyekszünk megértéssel fordulni azokhoz, akik az áltudományok „áldozatául esnek”, nem azt akarjuk sugallni, hogy mi, a tudósok, vagyunk az okosak, és mindenki más buta. Azt akarjuk megmutatni, hogy miért hisznek az áltudományokban az emberek, miért meggyőzőek ezek, mit pótolnak velük az emberek az életükben, és felhívjuk a figyelmet arra, hogy vannak veszélyei az áltudományos elméleteknek, és az azokra épülő termékeknek, szolgáltatásoknak is. Persze a könyv először nyilván azokhoz jut majd el, akik érdeklődnek a téma iránt, de már kaptam visszajelzést olyanoktól, akik számos elméletet hisznek, amiket a kötetben tárgyalunk, de érdekli őket ezek elemzése, kritikája is.
KP: A könyvben természet- és társadalomtudósok egyaránt szerepelnek, és vannak olyan fejezetek, amik a megértőbb, empatikusabb nézőpontból közelítenek az áltudományokhoz, és vannak olyanok, melyek kategorikusabban helyezkednek vele szembe. Persze, van egyéni hajlam, de azok a pszichológiai mechanizmusok, amik miatt ezekre a tartalmakra fogékonnyá lehet válni, mindannyiunkban megvannak. Az alternatív medicina például értelmiségi körökben is népszerű, az összeesküvés-elméletek gyártása pedig akár intellektuális tevékenységnek is felfogható. A fogékonyság élethelyzettől is függhet, ha például valaki súlyos beteg, akkor felerősödik benne a vágy, hogy találjon valamilyen könnyű, biztos megoldást a bajára, így lehetnek népszerűek például azok a módszerek, amikről azt állítják, hogy tartósan gyógyítják a diabéteszt, injekció nélkül.
A tudományos világ sem egy egységes, homogén közeg. Volt, amiben nem volt egyetértés, amiben nem egyezett a véleményetek, akár egymás közt, akár a szerzőkkel?
FN: A különböző tudományterületeknek mások a hagyományaik, módszereik, a szakirodalmuk, a használt elméleti keretek és terminológia, az, hogy mit vizsgálnak, ahogyan az is, hogy milyen adatokkal dolgoznak. Mi azért vagyunk büszkék arra a szerzőgárdára, amit sikerült egy platformra hoznunk a kötettel, mert ha vannak is különbségek, lehet együtt dolgozni. És persze előfordult, hogy voltak vitás pontok, de ez a tudomány működéséhez és a szerkesztői munkához is hozzátartozik.
KP: Nagyon sok vita zajlik azzal kapcsolatban tudományos körökben, hogy ki számít tudósnak, hogy kinek a munkája igazi tudományos munka. Szerettük volna, ha ez a tudományháborús ellentét nem jelenik meg a könyvben. Van egy nagyon fontos társadalmi probléma, ami nemcsak Magyarországot, hanem az egész nyugati világot érinti, és erre nem lehet másként reagálni, csak úgy, ha a különböző területek képviselői valahogy közelítenek egymáshoz,, kilépnek a saját buborékjukból, megpróbálják egymás álláspontjait meghallgatni. A túlzottan arrogáns, távoli tudomány egyébként is elidegeníti az embereket, amitől erősödhet a tudománytagadás, ez pedig életekbe kerülhet.
Ha már szóba került a párbeszéd fontossága, a járvány alatt előfordult, hogy egy műsorban szerepeltek járványügyi szakértők, virológusok és a hazai járványszkeptikus mozgalom ismert képviselői, és egyesek meglátása szerint utóbbiak szereplése sokkal meggyőzőbb volt. Mit gondoltok erről?
KP: Abban, hogy kell-e vitázni minden szereplővel (például egy elismert tudósnak egy tudományos háttérrel nem rendelkező vírustagadóval), nem biztos, hogy minden szerzővel ugyanazon az állásponton vagyunk. Az ugyanakkor tény, hogy a tudománynak több energiát kell fektetni a professzionális kommunikációba. Hozzátenném, ez is egy szakma, és nem várható el, hogy aki jó tudós, az jól is tudjon kommunikálni.
FN: Hozzátenném, hogy az illető járványszkeptikus mozgalom képviselője nemcsak azért tud meggyőzőbb lenni, mert jobb kommunikátor, hanem azért, mert nem kötik ugyanazok a szabályok, mint a tudósokat. Ha egy tudós kiáll a nyilvánosság elé, akkor is tudós marad, megfontolt és megalapozott állításokkal kommunikálhat, kisebb az eszköztára a hatásos kommunikációnak. Sajnos ez a helyzet nem fair.
Falyuna Nóra (Fotó: Borovi Dániel)
KP: Írjuk is a könyvben, hogy az áltudományok fő vonzereje az, hogy mindenre könnyű megoldást kínálnak, és sokszor pozitívabb, átélhetőbb az üzenetük. Nem véletlen, hogy sokaknál célba talált az üzenet, hogy vegyük le a maszkot, hogy találkozzunk többet egymással, hogy éljünk egészséges életet, gondolkozzunk pozitívan, ne stresszeljünk, mert ha testileg-lelkileg egészségesek vagyunk, biztosan nem fertőződünk meg.
Anthony Faucinak, az amerikai elnök járványügyi tanácsadójának sem lehetett könnyű dolga, míg Donald Trump vezette az országot, hiszen voltak elég meredek kijelentései. Bár nyilván sok jó példát is lehet mondani az együttműködésre, és gondolom, ez utóbbi nagyon fontos is.
FN: A járvánnyal kapcsolatban persze egy fontos körülmény volt, hogy az nem csak a tudományról szólt, nem csak tudományos ismeretek közvetítése volt a cél, kommunikálni kellett a különböző politikai és egészségügyi intézkedéseket is. Sajnos azért, mert a kommunikáció egyszerre szólt sok mindenről, és rengeteg szereplőtől, sok ellentmondásos információ jelent meg, ami nem tett jót a bizalomnak.
KP: Ha van egy ilyen komplex helyzet, nem is lehet politikai döntéseket hozni csak közegészségügyi és a járványügyi szempontokat figyelembe véve, fontos odafigyelni arra, hogy például ne nőjön az egekbe a családon belüli erőszak, hogy ne álljon földbe a gazdaság, ne épüljenek le azok az intézmények, amik nem tudnak személyes kontaktusok nélkül működni (például az oktatás). Nem lehet, és nem is kell elvárni a politikusoktól sem, hogy kizárólag járványügyi megfontolások alapján hozzanak döntéseket.
Volt egy érdekes videó, amiben Kemenesi Gábor virológus az utca emberével beszélgetett, volt olyan oltásszkeptikus, aki a beszélgetés végén elmondta, meggyőzte őt a szakértő, de akkor sem fog oltatni.
FN: Egy ilyen ellenkezés nem feltétlenül a tudománynak szól. Egy ilyen összetett helyzetben valamire vetíteniük kell az embereknek a negatív érzéseiket, és mivel a tudomány előtérbe került, részben azon csapódott le az elégedetlenség.
KP: Ráadásul, mivel a politikusok is részben a tudományos ismeretek alapján hozzák meg a döntéseiket, a társadalomban jobban tudatosul az, hogy függünk a tudománytól, a hatalmi elit részeként tekintenek a tudomány képviselőire, úgy érzik, korlátozzák a szabad döntési lehetőségeiket, ez pedig azzal jár, hogy lazítani szeretnének ezen az alárendelt szerepen. Sajnos vannak olyan helyzetek, amikor nincsenek kellemes megoldások, és ez a frusztráció jelentős része a tudomány képviselői felé irányult. Hozzátenném, hogy nőtt ugyan a tudományellenesség, de az oltási hajlandóság is jelentősen nőtt 2021 tavaszától kezdődően, ami biztató jelnek tekinthető. Azt pedig, hogy a pandémia nemcsak tudományos, hanem társadalmi kérdés is, jól mutatja, hogy az előbb említett oltási hajlandóság hogyan változott országonként: például mind Bulgária, mind Portugália az EU tagjai, demokratikus országok piacgazdasággal és napjainkban már mindenki számára hozzáférhető oltásokkal, ám amíg előbbinél 30 százalék alatti az átoltottság, a portugáloknál 90 százalék feletti. Azért is fontos Portugália példája, mert ebből látszik, hogy nem csak a gazdasági fejlettség számít.
Rólunk mit mutatnak a statisztikák?
FN: Az áltudományok elfogadottságáról nem tudok konkrét adatokkal szolgálni, de mindenképpen érdekes az az Eurobarometer kutatás, ami a tudomány és technológia ismeretét és megítélését mérte fel az uniós tagországok polgárai között. A felmérés szerint Magyarországon az emberek közel egyharmada azt hiszi, hogy a legkorábbi emberek a dinoszauruszokkal egy időben éltek a Földön. Persze, a tévedés vagy egy ismeret hiánya még nem egyenlő az áltudományok támogatásával.
KP: Mindeközben nagyon erős a tudósoknak a presztízse Magyarországon, van velük szemben bizalmatlanság, a tudományos ismeretek szintje pedig alacsony. Ráadásul csökkenő tendenciát mutat a felnőtt lakosság körében az Eurobarometer, és a középiskolások körében a PISA-kutatások szerint egyaránt. A tudománnyal szembeni túlzott áhítat bizalmatlansággal kombinálva az összeesküvés-elméletekre, az alacsony tudásszinttel kombinálva pedig az áltudományokra hajlamosítja a magyar társadalmat. A tudománnyal szembeni vakhit is visszaüthet tehát: nem jó, ha az emberek pusztán bizalom alapján kritika nélkül elfogadnak mindent, ami tudományosnak tűnik – így ugyanis könnyebb őket becsapni áltudományos szemfényvesztéssel.
Krekó Péter (Fotó: Bazánth Ivola)
FN: Ezt pedig az áltudományok ki is használják, és megpróbálják mímelni a tudományos nyelvezetet, emiatt pedig nagyon hitelesnek tudnak tűnni. A megoldás pedig nem az, hogy a tudományos ismeretek mennyiségét a végtelenségig növeljük, még akkor sem, ha a klasszikus tudománykommunikációs modellek ezt is hangoztatják. Ami segíthet – és erről írunk is a könyvben –, az az úgynevezett inokulációs vagy beoltáselmélet. Ennek a lényege az, hogy az emberekkel azt is meg kell ismertetni, hogyan működik az áltudomány, a dezinformáció, mert ha ezeket megtapasztalják, akkor sokkal mélyebb, komolyabb ismereteik lesznek ezek működéséről, jellemzőiről, azonosíthatóságáról.
A könyvetekben a tudománykommunikáció szerepe mellett felmerül az is, hogy az áltudományok ellen az oktatás segítségével is érdemes lenne küzdeni.
KP: A beoltás tényleg kulcsfontosságú, ráadásul ez működhet befogadható formában, például játékokon keresztül is, ezt a Cambridge University kutatói például számos kísérlettel bizonyították. A tudományos ismeretek szintjének zuhanása ugyanakkor azt is mutatja, hogy módszertani váltásra van szükség, azokban az országokban – lásd Skandinávia – ahol sokkal élményszerűbben oktatják a tudományokat, sokkal magasabb a tudományos ismeretek szintje, és sokkal alacsonyabb az áltudományok elfogadottsága is.
Az élményszerűség mellett szerepet kell hogy kapjon a storytelling is, nagyon jó anekdoták vannak a tudományos kutatásokról, és nemcsak azok, amik már minden diák unalomig ismer, például hogyan vezetett a gravitáció elméletéhez a Newton fejére hullott alma. A történetmesélést persze a tudománytagadók is szívesen használják, szívesen emelik ki az egyedi, anekdotikus történeteket a statisztikai törvényszerűségek felé. Az érdekes történetek viszont közelebb hozhatják a tudományt az emberekhez, nem csak a kikristályosodott, absztrakt tudományos eredményekről lehet és kell beszélni. De valóban igaz, hogy a minőség gyakran fontosabb, mint a mennyiség. Olyan korban élünk, amikor nem az a kérdés, hogyan tudunk információhoz jutni, hanem hogyan tudjuk kiszűrni a lényeget a ránk zúduló információból. A modern dezinformáció az elárasztáson, az információs zaj keltésén, az „információs tanult tehetetlenség” kialakításán keresztül tud sikereket elérni.
FN: Bizony, nagyon fontos, hogy olyan oktatási módszereket alkalmazzunk, amiktől izgalmas lesz a tanulás. És nem várható el, hogy bízzunk a tudományban, ha nem tudjuk, miért bízzunk benne, ehhez pedig tudni kell, hogyan működik a tudomány, erről is tanulni érdemes. A tudománykommunikációhoz pedig most már szervesen hozzátartozik az, hogy megjelentek a közösségi oldalak, sokkal több ember tud nyilvánosságot szerezni, komolyabb követőtábort felépíteni, és a kapuőrök, akik régebben feleltek azért, hogy milyen tudományos információk és hogyan jutnak el hozzánk a médiában, már nincsenek, vagy ha vannak is, máshogy, máshol vannak jelen.
Tegyük hozzá, hogy a laikusok dolgát nem könnyíti meg az, hogy mindig születnek újabb és újabb kutatások, amelyek állításai sokszor ütköznek korábbi kutatások állításaival, amiatt pedig lehet, hogy közismert elméletek a süllyesztőbe kerülnek. Én ezt elfogadtam, de megértem azokat, akiket ez összezavarhat, akikben ez bizalmatlanságot szül.
KP: A tudományokból való kiábrándulás többek között az irreális elvárásból indul ki, hogy állandó, stabil tudást szolgáltat, ugyanakkor a tudomány soha nem volt és nem is lesz ilyen. Pont az a tudomány erőssége, hogy képes korrigálni a korábbi állításait. A tudományt is emberek művelik, így természetszerűleg hozzátartozik mind az egyet nem értés, mind a tökéletlenség. Csak jó esetben vannak olyan intézményes mechanizmusok, melyek csökkentik a nagy tévedések esélyét.
FN: Épp emiatt fontos azoknak a tudománykommunikációs modelleknek a gyakorlatba integrálása, amelyek pusztán az ismeretátadás mellett kiemelik, hogy mennyire fontos a tudomány működésének az értése is, kiemelik az információbefogadás környezetének, de a bizalom szerepét is, és kiemelik azt is, hogy nemcsak az embereknek kell érteniük a tudományt, hanem a tudománynak is értenie kell azt a nyilvánosságot, amelyben és amellyel kommunikál.
Gondolhatnánk azt, hogy ha valaki nagyon jártas egy témában, szakértője annak, hogy nagybetűs tudós, akkor játszi könnyedséggel tud arról úgy beszélni, hogy azt egy átlag ember is megértse.
KP: A tudományban nagyon különböző karakterek tudnak sikeresek lenni. Vannak, akiknek olyan eredeti gondolatai vannak, melyek megváltoztatják a világról alkotott képünket, ugyanakkor ha nem tudnak kerek mondatokban beszélni, akkor nem nekik kell eladni az eredményeiket. Ezért kellenek a jó tudománykommunikátorok. Persze vannak, akik mindkét világban otthonosan mozognak, lásd Richard Dawkins példáját, aki korszakalkotó elméletet alkotott a genetika területén („önző gén”), ugyanakkor a tudomány népszerűsítéséért is sokat tesz. Ezt azonban nem lehet mindenkitől elvárni. Ezért kell egy jól működő intézményrendszer, ami mindenkiből kihozza a legjobbat, és közérthető formában juttatja el a kutatási eredményeket az emberekhez.
FN: És ezért kell, hogy a tudománykommunikáció megjelenjen például a tudományos képzésekben, de az olyan válságkezelési helyzetekben stratégiai szempontként, mint amilyet a pandémia hozott magával.
Ha már a közérthetőségről van szó, tudománykommunikációs szempontból mennyire ártalmasak a túlzottan leegyszerűsített hírek, a kattintásvadász módon történő tálalás?
FN: A clickbait címek és az álhírek közé általában egyenlőségjelet teszünk, ami a gyakorlatban a legtöbb esetben így is van. Ugyanakkor ez a figyelemfelkeltés egy eszköze, amit lehet jól is használni abban az információs telítettségben és a figyelemgazdaságban, ami napjainkat jellemzi.
KP: Tegyük hozzá, hogy a legnagyobb tudományos lapok, mint például a Nature vagy Science szerzői (vagy inkább szerkesztői) is egyre többször élnek ezekkel az eszközökkel. Nagyon sok munka van abban, hogy egy tudományos szöveg közérthető legyen, persze ez nem mehet semmilyen tudományos cél rovására. Ami kevésbé megbízhatóvá tesz egy tanulmányt, az az, ha kis elemszámmal dolgoztak a kutatók, ha egy nem megbízható folyóiratban jelent meg, ha nem megfelelőek a hivatkozások ha homályos a terminológia, és így tovább.
Mit tehet valaki, aki nem a tudományos körökben mozog, hogy ki tudja szűrni azokat a tartalmakat, amik beszippanthatja a nyúlüregbe?
FN: Egy átlagember valószínűleg nem fog tudományos folyóiratokat olvasni, hanem megnézi az első pár találatot, amit a Google kiad vagy ami a Facebookon szembejön. Sajnos nincs olyan megbízható lap, ami minden tudományos kutatás eredményeit közérthetően tartalmazná. Szerencsére vannak olyan intő jelek, amik alapján eldönthetjük, hogy egy álhíreket közlőoldallal van-e dolgunk. Meg kell nézni, hogy van-e impresszum, vannak-e szerzőnevek, fel lehet-e velük venni a kapcsolatot, milyen hirdetések szerepelnek az oldalon stb. Beszédesek lehetnek az olyan retorikai fordulatok, ha valaki prófétaként tünteti fel magát, akit kirekesztett magából a tudományos közösség, azért, mert ő az, aki tudja az igazságot. Az is gyanús lehet, ha a szövegben sorra szerepelnek érvelési hibák, ha nagyon anekdotikus a szöveg, és ha valaki értelmetlen, homályos szakkifejezéseknek tűnő szavakat használ. A szakkifejezések jelentését nem kell ismerni, viszont könnyen ellenőrizhetők az interneten.
KP: Gyanús az is, ha egy szövegen látszik, hogy magyartalanul fordították (sokszor automatikus fordítóprogrammal, ahogyan az is, ha szemmel láthatóan illetve a populista indulatokat akarják felkorbácsolni a fent említett történettel:a magányos, igazságot kereső tudós rájött az igazságra, de a korrupt tudományos elit megpróbálja elhallgattatni. Amikor semmilyen erőfeszítést nem igénylő, könnyű megoldásokat kínálnak nekünk a fogyásra, személyiségünk megváltoztatására, egy nyelv megtanulására, vagy éppen a rákra, az is gyanút kell hogy ébresszen. Bárcsak mindenre lenne könnyű, egyszerű megoldás, de a világ nem így működik.
Hogyan viszonyul egymáshoz a dezinformáció és az áltudomány?
FN: Vannak, akik őszintén elhiszik, hogy lapos a Föld, de sokan vannak, akik valamilyen haszon – legyen az anyagi vagy politikai – terjesztik ezeket a nézeteket, és az áltudomány is tud dezinformációként, szándékos megtévesztésként működni. Kedvenc nem politikai dezinformációs kampányom az volt, amit a dohányipar folytatott, mikor elkezdtek tudományosan foglalkozni a dohányzás károsító hatásaival, ezzel szemben kezdtek áltudományos információkat terjeszteni. Nem azért, hogy arról győzzék meg az embereket, hogy dohányozni egészséges, hanem arról, hogy nem is annyira egészségtelen, mint amennyire a tudomány mondja. Egy dohányos esetében a kognitív disszonancia miatt pedig ennyi elbizonytalanítás is elég a meggyőzéshez.
KP: Miközben az a kétely a szisztematikus megismerésnek is az alapja, nem önmagában való erény. a mindent átható kétely már nem segít hozzá a valóság megismeréséhez. Az áltudomány is egy összeesküvés-elméleti keretbe ágyazódik, mely minden hivatalos forrással szemben gyanakvást és kételyt fogalmaz meg. Paradox módon azonban éppen ez az endemikus bizalmatlanság teszi becsaphatóvá a befogadót – mert ebben a logikában minden igazzá válik, ami ellentmond a „hivatalosnak”.
Nehéz elképzelni, hogy mindenki, aki csodaszereket árul, hisz is bennük. Merő naivitásból és jóhiszeműségből nem épülnek fel olyan, rendkívül profitábilis oldalak, melyek mindig ugranak a legforróbb témákra, és látványosan nem zavarják őket a logikai ellentmondások, amikor meg kell védeni az álláspontjukat. Azt gondolom, hogy az áltudományos élet szereplői között a cinikusok többségben vannak, és az áltudomány, ahogy egy korábbi tanulmányban is bemutattuk, hatalmas üzlet. Persze sok helyzetben nehéz egyértelműen megállapítani a motivációt.
