Amikor mások nyáron megtudják, hogy bajai vagyok, rövid ideig heherésznek a halászléről, jönnek az unalomig ismert viccek és beszólogatások a passzírozásról, na meg az örök kérdés, hogy tényleg nem eszünk hozzá kenyeret?
Amikor télen megtudják, hogy az apai nagyszüleim alföldi tanyasi emberek, akkor felcsillannak a szemek, és elkezdenek a disznóvágásról beszélni. Nekem. Olyan bennfentes módon. Főleg azóta, hogy
a disznótor kecsegtető és népszerű vidéki program lett. Van Falusi, Szilveszteri, van Hamisítatlan, és van Csapatépítő Disznóvágás. Ez utóbbi a személyes kedvencemmé vált. Láttam a neten disznóvágás szervezésére szakosodott céget, és láttam programfüzetet, ami úgy kezdődött, hogy érkezés a helyszínre, majd fotózkodás a disznóval.
fotók: Fortepan
Szóval, elkezdenek hülyeségeket beszélni és kérdezni a disznóvágásról, mert amióta ez hétvégi vidéki program lett, azóta mindenki ért is hozzá. Azok, akik legalább egy hamisítatlan falusi disznótoron részt vettek, azok már szakértői is ennek, és a tudást fitogtatni kell. Én meg kibírom, hogy ne kérdezzek vissza olyanokat, hogy aztán katakönyöke volt-e azon a hamisítatlan disznóvágáson, és mi lett a recehájjal, cigánkát sütöttek-e? Már arról is leszoktam, hogy azt válaszoljam, ha a kínai horoszkóp szerinti jegyemet kérdezik, hogy mókus. Már csak egy kérdéstől akadok ki. Hogy nem hiányzik-e.
Tessék? – kérdezek vissza. Hogy nem hiányzik-e. Mert mekkora buli.
Ekkor, a buli szó elhangzásakor rándul meg a szemem, szinte észrevehetetlenül. Egy pillanatnyi csend áll csak be, épp annyi, amíg felzeng bennem az, hogy és ugyan mi a fasz hiányozna a disznóvágásban, te nagyon hülye?
De már jön is a tükör előtt begyakorolt szomorkás félmosoly és a sztenderd válasz. Hogy de, nagyon. Főleg a bélmosás, az hiányzik a legjobban. A mínusz kettőben.
Hogy tudnám elmagyarázni, az az október végén hanyagul odavetett mondat, idén kettőt vágunk egyáltalán nem a buliról szól, hanem a létfenntartásról és egyébként is,
hogy szólna bármi a buliról, ami úgy kezdődik, hogy egy lényt nem éppen humánus módszerrel leölünk? Ez nem egy romantikával és vidámsággal fűszerezett vidéki challenge day, hanem a család élelmezéséhez szükséges hús előteremtése hagyományos házi módszerrel.
Hogy tudnám elmagyarázni, hogy én, aki a családi gazdálkodásnak, a felelős állattartásnak és a húsevésnek híve vagyok, a vidéki programként hirdetett disznótort egyszerűen rábíznám kedves barátnőmre, Tilcsák Beára?
A disznótor nagy munka.
Már napokkal előbb készültünk rá, be kell vásárolni, rengeteg fokhagymát kell megpucolni, kimosni a húsos ládákat, a véndőket, előkészíteni és elmosni az ilyenkor használatos edényeket, a teknőt, lesúrolni a hastokot, a kotlát, fát aprítani, vizet hordani az üstbe. Előkészíteni a füstölőt. Sütit sütni a tor napjára.
Így kezdődik a disznóvágás és nem délelőtt tízkor úgy, hogy kötött csősálban, slim fit kapucnis pulóverben fotózkodunk a disznóval.
Megölünk egy állatot, hogy feldolgozzuk, és legyen mit enni. Legyen hús, hurka, kolbász, disznósajt, és legyen sonka húsvétra. A disznó minden részét feldolgozzuk. A fülétől a farkáig.
Nem szelfizünk a disznóval, mert az esetek többségében süldő korában került a házhoz, és a család nevelte fel, a család etette, gondozta, ganézta. Istenuccse, a szívünkhöz nőtt. De azért tartottuk, azért hizlaltuk fel, hogy leöljük, és feldolgozzuk. Mert ez a jószág sorsa. És ez a disznóvágás célja és értelme. Ez nem egy társasági esemény, nem a disznó szabadulós programja igen csekély esélyekkel, nem izgalmas látványosság hideg téli hétvégéken. Nem bulika.
A disznónak nincs szép halála.
A disznóvágást megelőző este már nem kap enni, hogy a gyomra üres legyen, és minél kevesebb bélsár legyen a belekben. Ettől nyugtalan. Még nyugtalanabb, ha a családhoz már mint hízott disznó kerül, mert a disznóvágást megelőző napon szokták hazaszállítani, szóval nem csak étlen van az állat, de idegen helyen is. Zavarodott, éhes, nem érti, mi történik vele.
Az történik vele, hogy leölik. Elmesélem, hogyan él ez az én emlékezetemben.
Hajnalban, negyed hétkor, mikor épp csak világosodik, a háznál megisszák az áldomást. Aztán négy-öt férfi határozott mozdulatokkal megfogja és kivonszolja az ólból az állatot. Van, ahol hurkot kötnek az orrára, megragadják a fülét és úgy húzzák ki. Aztán leteperik a földre úgy, hogy az oldalán feküdjön és nyakon döfik. A disznó éktelenül visít, hosszú percekig, mert mindvégig menekülni próbál. Vergődik, próbál szabadulni, de nem tud. Vonaglik, rúg, de erősen tartják a férfiak. Még akkor is visít, mikor már ömlik a vére a zománcozott tálba. Habos a vér, a disznó még mindig próbálja kirántani magát a szorításból, a hangos visítás hangos hörgésbe megy át, bugyborékoló, egyre mélyebb és egyre halkabb hörgésbe. És a vér ömlik a tálba, habosan, vörösen. Zubog. Sokáig tart, jól ki kell véreztetni a disznót. Ha nem jól szúrnak, percekig haldoklik.
Nem jó nézni. Nem jó ott lenni. Nem jó élmény. Nem buli. Nem szórakozásból öltünk.
Mivel a disznóvágás nagy munka, nagyon fárasztó, és utána még napokig tart, az állat halála csak egy-egy pillanatra jut eszünkbe, de nem beszélünk róla. Talán este, a búcsúzáskor, Szent János áldomásakor megemlítjük, hogy jól szúrtak, hamar kimúlt, nem szenvedett. És nemcsak ez nyugtat meg, hanem az is, hogy a disznó egyetlen porcikája sem ment kárba. Minden szervét, minden darabját tisztességgel feldolgoztuk, felhasználtuk. Ez nekem a tiszteletet is jelenti az állat iránt, az étel iránt. Az élet iránt is.
Mert annyit ölök, amennyit szükséges. Egyet vagy kettőt. Attól függ, mennyi húsra van szüksége a családnak. Előre kikalkulálható, hány szál kolbászt nyerek a disznóból, előre el lehet dönteni, hány sonkát hagyunk, mire van szükségem. Nem megy pocsékba semmi, mert ha húsért vágunk, és nincs szükség a bélre, szólok másnak, aki egy héttel később vág, jöjjön, vigye el. Eljön, elviszi.
Halálában is gondoskodom az állatról.
Megölni egy disznót azért, mert egy nagyobb társaság szórakozni vágyik, rendezvényt csinálni ebből azért, hogy bevételre tegyek szert, számomra olyan, mintha egy vidám csapat kutyaviadalra látogatna el. Aztán arra gondolok, hogy a sötétnek tartott középkorban mekkora buli volt a nyilvános kivégzés. Nem változtunk semmit, ugyanolyan barbárok maradtunk, csak a fekália már nem az utcán hömpölyög, mert már van csatorna. Egyelőre más különbséget nemigen fedezek fel.
