Sikeres zenész szeretnél lenni?
A pszichológusommal pont arról beszéltünk, hogy mi értelme annak, hogy úgy készítek zenét, hogy azt aztán pár száz ember hallgatja meg. Visszakanyarodott a beszélgetés ahhoz, hogy én egész életemben mindig, minden szituációban kívülállónak éreztem magam. Amikor zenét hallgatok – olyat, ami tetszik –, azt érzem, nem vagyok egyedül. Kapcsolódási pont: közben nem érzem magam kívülállónak. Ha az én zenémet hallgatva páran úgy érzik, nincsenek egyedül, már megérte.
A zenealkotás terápia?
Abszolút. Csak közben iszonyú lelki tortúra is. Követek producereket, zenészeket, főleg olyanokat, akik megosztják az egész folyamatot, és ugyanazt élem át, mint ők: leteszel az asztalra egy formátlan valamit, és az a folyamat, hogy addig formálod, amíg művészeti alkotásnak érzed, nagyon kínzó, tele hullámzással. A hullám tetején tök jó, az alján minden szar, meg akarsz halni, nincs értelme semminek.
Úgyis csak száz ember hallgatja meg, mit kínzom magam este tízkor a gép előtt?!
Van egy csomó produceres mém a neten, a kedvencem az, amikor húsz perce tekergeti a potmétert úgy, hogy közben be sem volt kapcsolva az a plugin, azaz semmit nem csinált. Ez megvan nekem is: amikor annyira fáradt vagy, hogy odaképzeled a különbséget.
Van azért katarzis, vagy legalább egy olyan pillanat, hogy „oké, megérte”?
Erre is egy klisé jut az eszembe: a dalkeverést nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Perfekcionista vagyok, nagyon nehéz nem elvesznem a részletekben; mindenesetre van katarzisszerű része. Ha olyan rossz lenne piszkálni a sávokat, nem csinálnám.
Ha frusztrál, hogy kevesen hallgatják, miért nem készítesz populárisabb zenét? Képes lennél rá?
Őszintén? Nem tudom. A jó popzene frappáns: szépen, magával ragadóan egyszerű. Akkor szólhat sok emberhez egy zene, ha a legalapvetőbb érzéseket, ösztönöket, a közös élményeinket szólítja meg. Az én beállítottságom nem ilyen. A korábbi, manírosabb zenéimre azt mondták, túl sok az információ, nem hagyok időt a hallgatónak, hogy feldolgozza, amit hall, GLORIA-val az volt a cél – vagy legalábbis vezérelv a háttérben –, hogy egyszerűsítsek. És még így is azt kapom vissza, hogy a sok apróság elvonja a figyelmet. Négy éve diagnosztizáltak ADHD-val; egyszerűen így működik az agyam: sok minden történik egyszerre.
Fotó: Neményi Márton
Úgy kezdted 10-12 éve, hogy minden hangszer volt, ami a kezed ügyébe akadt: háztartási eszközökkel és szekrényajtóval dolgoztál fel Nine Inch Nailst és így tovább.
Kedves emlék, de bizony, több mint 10 éves. A zenében nem gondolkodom a múlton, csak az érdekel, mit csinálok legközelebb. Amikor lejtmenetben vagyok, és jönnek az olyan gondolatok, hogy „tehetségtelen vagyok”, „nem is vagyok jó dalszerző”, néha direkt meghallgatok egy-egy régi dalt, „kapaszkodóként”, hogy rájöjjek, hogy már akkor is béna voltam és el kellett volna engedni az egészet. Aztán sokszor csak lesek, hogy „ez tök jó, hogy találtam én ezt ki anno?!”. Számomra ennyi a múltba nézés.
Mivel foglalkozol nap közben?
A pozíciót mondjam, vagy amit tényleg csinálok? Na jó: egy nagy multit segítek abban, hogy a digitális marketingtevékenysége hatékonyabb legyen.
A GLORIA közben az online világ keltette szorongásról, magányról és a digitális kapitalizmus viszásságairól szól, tehát pont azt pécézi ki, aminek te is a része vagy.
Bennfentesként tudok nyilatkozni a digitális kapitalizmus működéséről, ez tény. De ma nagyon kevés ember van – világszinten pár millió –, aki elmondhatja, hogy nem részese ennek a rendszernek. Még csak azt sem mondanám, hogy teljesen rossz a rendszer: ilyet nem lehet objektíven kijelenteni. A digitális kapitalizmus ellenzői azt mondják, ez egy végzetes út, ami katasztrófához vezet, főleg az ajánló algoritmusoknak köszönhetően. Ezekkel képez a közösségi média hatalmas szakadékot a populáris és rétegkultúra között. A legsikeresebb művészek azok, akik jó marketingesek is, és ki tudják használni az algoritmikus ajánlórendszer sajátosságait. Webes keresőmotorok, közösségi algoritmusok: az előbbieket arra képezték ki, hogy minél gyorsabban minél relevánsabb információkat és termékeket tegyenek eléd, az algoritmusokat pedig arra, hogy ott tartsák a felhasználókat a platformon, és arra biztassák őket, hogy minél több tartalmat fogyasszanak és állítsanak elő. Kontentfogyasztó és -kreáló ágenssé redukálnak minket. Leegyszerűsítem, persze; erről már rengeteg előadás, cikk, könyv szól. Vannak azonban, akik szerint ez jó: átvisz minket egy új érába, ahol az egész életet optimalizáljuk.
Nem rossz érzés ehhez asszisztálni?
Nem a Twitternek és a Facebooknak dolgozom, nem én hozom a szabályokat és nem én kreálom az algoritmusokat. De tény, hogy van közöm hozzá most is; nagyon sok barátom van, aki ilyesmivel foglalkozik és lelkifurdalása van, hogy kiszolgálja a rendszert. Közben tudom, hogy ma, ha bármilyen online munkát végzel, valamennyire mindenképp a rendszer részese vagy. Nem tudsz nem ezzel foglalkozni. Ez pedig belekerül a zenémbe; ott reagálok erre az egészre.
Miért kell ehhez alteregó?
Eredetileg csak szerettem volna vizuális arculatot az új zenékhez. Kerestem azt, aki ebben segít, arra gondoltam, egy portrésorozatra és illusztrációs fotókra építhetnénk, olyanokra, amelyek megteremtik azt a képben, ami nekem zeneként él a fejemben. Egy közös ismerősünk összekötött Szombat Évával, akivel barátok lettünk, pedig eltérő a lelki alkatunk. Az ő központi témája a boldogság; hogy nekem van-e, mármint központi témám, és ha igen, micsoda, azon még gondolkodom, de biztosan nem ez. Megnéztem a képeit és azt éreztem, hogy ezt a stílust pont nem tudnám összekötni azzal a zenei hangulattal, ami a fejemben él. Nem tudtam, mi sül ki ebből, de pont ezért gondoltam, találkozzunk, lássuk meg. Nagyon gyorsan elrepült két óra, kiderült, hogy nagyszerűen vájbolunk egymással, és neki is tetszik az elképzelés. Beszélgettünk tovább, és pont olyan ötleteket, inspirációkat hozott, ami passzolt a karakternek, akinek akkor még neve sem volt. Tudtuk, hogy kell valaki, akin keresztül megmutatjuk a zenét, és aki mögé elbújhatok, mint egy maszk mögé, ha élőben adjuk elő.
El kell bújni koncert alatt?
Érdekes ez, mert a színpadon teljesen védtelen vagyok, sosem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ott kell állnom. A mindennapi munka és szociális helyzetek kényelmetlenek számomra, sokszor nehezen dekódolom, hogy mit akarnak az emberek, sokszor mondják, hogy túl nyers vagyok, erről sok vicces sztorim van, de azért már viszonylag jól elboldogulok. Felmerült bennem, hogy a színpadra is létre kellene hozni egy erős perszónát, aki mögött biztonságban érezhetem magam. Vállalom, hogy eleinte erről szólt az egész: hogy elbújhassak koncerten, fotózáson, videoklip-forgatáson. A fotózásnál ez tényleg segített: amikor először megláttam magam, azt éreztem, hogy ez nem én vagyok. Megdöbbentő volt, úgy éreztem, megszületett GLORIA. Ez persze a fényeknek, a sminknek, Kozma Norbi fodrásznak és a jelmeznek köszönhető, meg annak, hogy Vica zseniális fotós. Végül kiderült, hogy nagyon sok közös vonásunk van GLORIA-val, sőt, segített bizonyos dolgokat megérteni és elfogadni magamban.
Fotó: Szombat Éva
Például?
Kontrollmániás vagyok, bár ez sokat javult az elmúlt években, most pedig szándékosan hoztam magam olyan helyzetbe, hogy kénytelen legyek bízni másokban; az, hogy végül megszületett az alteregóm, felszabadító érzés volt, ami visszahatott a zenére és a zenekészítési folyamatra is. Korábban például azt éreztem, hiába mixelem a végtelenségig, sosem lesz olyan, mint amit szeretnék; az elektronikus zene egészen más, mint bármi, amit korábban csináltam. Eldöntöttem, hogy keresek hangmérnököt, producert. Hosszú folyamat volt megtalálni; végül Moldvai Márk lett a „befutó”, aki a Neo kapcsán eleve gyerekkorom hőse volt. Írtam neki, gondoltam, úgyse válaszol. Válaszolt. Tehát elég volt egy kicsit nyitnom, és rögtön találtam egy jó ízlésű, tehetséges embert.
Mondott olyat, hogy „ez nem lesz jó”?
Olyan volt, hogy átküldtem neki a sávokat, és visszaküldte mixelve úgy, hogy hiányzott az egyik. Kérdeztem, véletlenül maradt-e le, azt mondta, nem, arra ott nem volt szükség. Igaza volt. És olyan is volt, hogy azt mondta,
hülyeséget csinálsz, de valamitől nagyon jó, folytasd!
Dicséretet is kaptam az elszállós, radioheades szintiszőnyegeimért. Nagyon sokat tanultam tőle.
Milyen érzés, hogy megalkotod ezeket a sokrétű, összetett számokat, és az emberek inkább táncolnak rájuk?
Boldog vagyok ettől. Amikor megjelent az első szám, nagyon sok táncolós Insta-sztorit kaptam, a kedvencem az, amin egy kisfiú nyomja. Én is szeretek elektronikus zenére táncolni, tudom, mennyi pozitív energiát, élményt ad. Praktikusan álltam hozzá: azt szerettem volna, ha az én zeném is dopamint, endorfint termel. Szükségünk van a jó érzésekre. Ezt most nem általánosságban mondom, hanem konkrétan: most, itt van szükségünk rájuk, az egész világon. Ha mindenki egyre csak lefelé megy, nem találunk megoldásokat. Búvalbaszottan nem lehet problémákat megoldani, az csak akkor megy, ha van egy kis motivációnk. Ha ehhez hozzájárulok olyan zenével, amire lehet mozogni, máris segítettem. Magamon is.
Fotó: Neményi Márton
A szövegeid nagyon talányosak, mintha saját nyelvet próbálnál teremteni.
Mindig figyelem és próbálom megragadni nyelv természetes ritmusát. Maguk a szavak teremtenek groove-ot. Ha ez megvan, könnyű hozzátenni. Általában csak kísérletezek szavakkal, mondatokkal, utána jöhet a többi. Arra jutottam, hogy minden mindenre kicserélhető; a világnézetemet sokat alakította az, ahogy zenét alkotok. Az én szememben minden moduláris és körkörös: visszacsatolásokból áll az élet, minden behelyettesíthető mindennel.
Ez elég sötét az emberekre nézve.
Szerintem pont, hogy nem. Régi gondolatom, hogy nagyszerű találmányokhoz, felfedezésekhez vezet, ha a dolgokat nem funkciójuk szerint használjuk. A világ véletlenszerű, de a szándék akkor is fontos. Egy kicsit erről szól a metamodernizmus, amire 2017-ben találtam rá: A modernizmus ugye a nagy tervekről, építkezésekről, optimizmusról szólt, a posztmodern pedig a dekonstrukcióról: bontsuk le a régi rendszereket, ne a nagy narratívákra figyeljünk, hanem az egyéni sorsokra, hogy rájöjjünk, mindenki ugyanolyan. Cinikus irányzat volt és szarkasztikus. A metamodernizmus e kettő egyensúlyát adja: naiv, lelkes, építkező és ironikus, destruktív egyszerre. A GLORIA-val is ezt az elvet hasznosítom: szétszedem az elektronikus zenei kliséket, a zsánerelemeket és újra összerakom őket, a végeredmény úgy ismerős, hogy ilyen zene még sosem létezett.
Ezt szinte mindenre alkalmazhatnánk egyébként: ha úgy szednénk szét a múltat, hogy megpróbálunk belőle valami újat építeni. A hasznos elemeket megtartjuk, ami szar, azt kidobjuk, ami marad, azt úgy kombináljuk, hogy működjön.
Tessék, most átmentünk filozófiába. Ha velem beszélgetsz, általában ez van.
Fotó: Szombat Éva
A PTS című szám klipjében rögtön az egész emberiség életét oldod meg egy jól sikerült közösségimédia-poszttal.
Mindenképp szerettem volna egy videoklipet. Az eredeti ötletem az volt, hogy deep fake technológiával készítek egyet, kicserélve a szereplők arcát. Ráadásul rögtön duplacsavarral – mondom, ilyen az agyam, rögtön túlbonyolítok mindent –, úgy, hogy egy erre szakosodott oldalról veszek mesterséges intelligencia által generált, tehát sohasem létezett arcokat, és azokra cserélem ki a szereplőket. Szerettem volna, ha izgalmas lesz, de nyilván nulla forintom volt rá. Körbeírtam ismerősöknek, aztán ismeretleneknek is, elég volt, ha megtetszett egy YouTube-videó, már üzentem is a szerzőnek, hogy „szia, nem szeretnél nekem klipet készíteni?”. Persze senki nem válaszolt. Végül megkérdeztem Závada Pétert, ő bedobta Rév Marcellt, ő pedig Kostil Lukát, akinek el is küldtem az elborult elképzeléseimet. Találkoztunk, beszélgettünk deepfake-ről, doomscrollingról, akkor még csak viccelődve; megjegyezte, hogy a deepfake lényege, hogy híres emberek arcait tegyük bárki másra. Erre addig nem is gondoltam. Pár hét múlva jelentkezett, elmondta, hogy a történet arról szólna, hogy az egész világ szörnyű, de jön egy lány, aki megpróbálja megmenteni. Ott ültem, arra gondoltam, jézusom, ez mekkora klisé már, tök ciki lesz az egész! Amikor pedig bedobta, hogy egy poszttal végül sikerül neki, nevetni kezdtem, mert rájöttem, hogy ezt az egészet poénnak szánja. Ekkor már imádtam, de muszáj volt elmondanom, hogy ehhez rengeteg pénz kell, az meg egyáltalán nincs. Ő azonban már elkezdett producereket keresni.Ez a videó talán a legjobb dolog, amiben részem volt. Nagyon büszke vagyok rá és mindenkire. Forgatás közben úgy kezeltek, mint valami sztárt: smink, haj, öltöztetés, kérdezgették, minden oké-e, szükségem van-e valamire. Ezt azért nehéz volt feldolgozni.
Nemrég pedig a fóti homokbányában forgattatok.
Eredetileg egy élő előadásról szerettem volna egy videót, erről beszélgettünk Kőrösi Máté rendezővel. Elküldtem neki az EP-t, nem is erőltettem, melyik számhoz készüljön, azt mondtam, amelyik rezonál vele, ahhoz készítsünk egyet. Az ő koncepciója volt, hogy körbeveszünk kamerákkal, azok forognak, nem lesz ott senki, én lépek interakcióba velük, ahogy az is, hogy egy félig elpusztított tájon forgassunk, ahol érezzük, hogy baj van, de azért van remény. Végül rájöttünk, hogy élő felvételként nem fog menni, annyira bonyolult az egész a homokos táj, a sok kamera között. Végül nem videoklip, de nem is élő felvétel lett, inkább valahol a kettő között. Elégedett vagyok. Nem akarok nagy szavakat használni, de mégis szép az, ahogy megjelenik a magányosság. Annyi ember közös élménye most ez, hogy egy kamerához beszél.
Fotó: Neményi Márton