nlc.hu
Szabadidő

Interjú Szombat Éva fotóssal

Szombat Éva: “A lányok nagy része úgy nő fel, hogy jó kislánynak nevelik őket”

A fotózással olykor a saját maga kérdéseire is kereste a válaszokat, egyik sorozatával úgy beszélt az önszeretetről, hogy közben saját magát sem félt a fotói tárgyává tenni. Legújabb, Capa-nagydíjat nyert, Orgazmust kérek, nem rózsát című projektjével pedig azt kutatta, mi magyar nők hogyan viszonyulunk a saját szexualitásunkhoz. A poroszos neveltetés súlyos terhéről, felismerésekről, és a boldogság megéléséről beszélgettünk. Interjú Szombat Évával.

Amíg megérkezik Vica, elhadarom: írt már róla a Huffington Post, készített vele interjút a Vice, megkapta a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat, amit a következő két évben újra elnyert. Imádja a giccset, viszont nem kedveli a parttalan panaszkodást,  érthető, ha a három ösztöndíjas év alatt a boldogság témakörével foglalkozott, amit két könyvben is feldolgozott fel (Boldogság Könyv – 2014, Practitioners – Boldogság a gyakorlatban – 2016, a szerk.). A fotóit Budapest mellett kiállították többek között New Yorkban, Jeruzsálemben, Amszterdamban, Bécsben és Varsóban is. 2018-tól a MOME fotográfia szakán tanít, most pedig elnyerte a Capa-nagydíjat a fentebb már említett Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozatával. Pechére koronás lett, így csak virtuálisan örülhetett a díjnak,  de úgy nagyon. Most pedig interjúzni fogunk.

Még ebben a felállásban nem is beszélgettünk…
Igen, általában egy oldalon dolgoztunk. Jézusom, már annak is legalább tíz éve, hogy először találkoztunk. De arra már nem emlékszem, hogy hol.

Arra én sem, viszont jól emlékszem rád azokból az időkből. Te milyennek látod innen az akkori énedet?
Bennem volt a huszonéves svung, némi szemtelenség, naivitás, és nagyon jellemző volt rám, hogy nem tudtam tartani a határaimat.

Ma már megy? Kitenni a bójákat? 
Azt hiszem igen, ez volt az egyik legnagyobb feladatom az önfejlődésem során, hogy megtanuljak nemet mondani. Nemcsak szakmai értelemben, hanem az életem számos, egyéb területén is. Egyfajta megfelelési kényszerből túl sok dologra mondtam igent, amitől egy idő után egyre inkább szenvedtem, de ezzel szerintem nem vagyok egyedül. A lányok nagy része úgy nő fel, hogy jó kislánynak nevelik őket. A jó kislányok pedig rendszerint csendben bólintanak és azt teszik, amit mondanak nekik. Ez a ránk erőltetett elvárás viszont hatalmas teher, nálam is jó sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, letehetem ezt a csomagot. Nem kell mindenkinek megfelelnem, csinálhatom azt is, ami nekem jól esik.

Szombat Éva Capa-nagydíjas fotós

Fotó: Neményi Márton

Erre mikor kezdtél ráébredni?
Viszonylag későn, az édesapám katona volt, rendben és fegyelemben nőttem fel, ráadásul én voltam a legkisebb, akit mindenki nevelgetett. Lényegében kimaradtak nálam a dacos, lázadó kamaszévek.

Az én lázadásom mindig is a fotók voltak, azokon keresztül tudtam kommunikálni mindazt, ami bennem zajlott, velük kerestem a kérdéseimre a választ, vagy adtam hangot annak, ha valamivel nem értettem egyet.

Az egyik hosszabb projekteddel azt kutattad, hogy kinek mit jelent a boldogság. Ezzel is egy belső kérdésedre kerested a választ?
Az elmúlt egy évben terápiára jártam, ami egyébként nagyon hasznos volt, és ott jöttem rá, hogy igen, ez tényleg így van. Gyerekkoromban sokszor hallottam azt a környezetemben a felnőttektől, hogy a kései gyerek hozza a boldogságot. De azt senki sem mondta el, hogy mit jelent maga a boldogság. A pszichoterápiám egyik nagy felismerése volt az, amikor rájöttem, hogy ez lehet a gyökere a Boldogság című projektemnek, ezért kerestem, kutattam annyit ennek az érzésnek, állapotnak a mibenlétét.

Ez szerinted közrejátszott abban is, hogy mindig te voltál a társaságban a vidám Vica? 
Igen, gondolkodtam azon, hogy valószínűleg innen jött a belső késztetés, hogy szórakoztassak másokat, hogy humoros legyek, mindig fontos volt,  mások, hogy érzik magukat mellettem.

Szerinted, ha korábban mész terápiára, könnyebbek lettek volna a huszonéves éveid?
Valamilyen szinten segített volna, de úgy gondolom, meg is kellett érnem a terápiához. Egyébként szoktam azon gondolkodni, hogy a mai huszonévesek ilyen téren mennyivel tudatosabbak, mint amilyenek mi voltunk. Ma már a pszichés betegségek, elakadások és a mentális jóllét a diskurzus része, ami óriási előrelépés, ahhoz képest, amiben mi nőttünk fel.

Orgamzust kérek, nem rózsát
Megnézem
Összes kép (8)
Orgamzust kérek, nem rózsát

Szombat Éva: “A lányok nagy része úgy nő fel, hogy jó kislánynak nevelik őket”

Szombat Éva: “A lányok nagy része úgy nő fel, hogy jó kislánynak nevelik őket”

Orgamzust kérek, nem rózsát
Orgamzust kérek, nem rózsát
Orgamzust kérek, nem rózsát
Orgamzust kérek, nem rózsát
Orgamzust kérek, nem rózsát
Orgamzust kérek, nem rózsát
Orgamzust kérek, nem rózsát
Orgamzust kérek, nem rózsát
Fotó megosztása:

Mondhatjuk azt, hogy a projektjeid egymásutánisága: a Boldogság, a Practitioners, a Beyond the Curve, amikor a testedet vállaltad fel, majd a legutóbbi, az Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozatod a személyiségfejlődésed ívét követi le?
Abszolút, a Boldogság projektet 2013-ban kezdtem el, és 2015-2016 körül fejeztem be a második könyvem a Practitionerst, ez pedig egybeesik azzal az időszakkal, amikor elkezdtem magamért kiállni. Szerintem rengeteget köszönhetek azoknak az interjúknak, amiket a fotózás során készítettem. Olyan emberekkel találkoztam, akik a legnagyobb nehézségek után is felálltak és tudtak továbbra is örülni az életnek. Ezután kezdtem magamat elfogadni, sikerült megbékélni a saját testemmel, ami korábban sok frusztrációt okozott, és mindezek után jött a szexualitásom valódi megélése. Ebben persze közrejátszik az is, hogy lett egy jó párkapcsolatom, amiben ilyen téren is tudtunk együtt fejlődni. 

Minek köszönhető az együtt fejlődés?
Nincs nagy titok, csak őszinte beszélgetés kell hozzá.

A projektjeid során az embereket nemcsak fotózod, hanem beszélgetsz is velük. Ezek a diskurzusok hozzájárultak ahhoz, hogy te is közelebb kerülj önmagadhoz?
Abban nagyon hasonló volt a két projekt, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik átéltek valamilyen traumát, veszteséget, tényleg nagyon nehéz élethelyzeteket, és valahogy mégis felülkerekedtek a fájdalmukon. Hatalmas motiváció volt látni, hogy elképzelhetetlen tragédiák után is fel lehet állni és tovább lehet menni. Azt tanultam ezektől az interjúalanyaimtól – legyen szó a Practitioners, vagy a legújabb, Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozatról –, hogy ha valami rossz ér, akkor azt éld át, de ne ragadj benne. Éld meg a fájdalmat, a szomorúságodat, menj le egészen a mélyére, de aztán próbálj meg onnan feljönni. És még valamit megtanultam tőlük,  hogy sokszor egy nagyobb nehézség, veszteség után kezdi el az ember értékelni azt, hogy mi az igazán fontos.

Szombat Éva Capa-nagydíjas fotós

Fotó: Neményi Márton

Sajnos mindezt neked is meg kellett tapasztalnod, hiszen tavaly elvesztetted az édesapádat. A halála átértékelt benned dolgokat?
Az elvesztése akkora fájdalom és trauma volt, ami során én magam is rájöttem, milyen apróságokon idegesítjük magunkat feleslegesen nap mint nap, mennyire feleslegesen őrlődünk mondvacsinált problémákon. Pedig nem történik semmi, ha lekésem a buszt, és nem dől össze a világ, ha nem tetszik mindenkinek az, amit csinálok. Arra is rájöttem, hogy apával egyébként nagyon sok mindenben hasonlítottunk, például mindketten kiálltunk az elveink mellett, csak egyszerűen máshogy láttuk a világot, és emiatt korábban voltak konfliktusaink. Aztán ezek, ahogy én is felnőttem, finomodtak, a legutóbbi  projektem koncepciója például tetszett neki, de sajnos nem volt már velünk, amikor befejeztem.

Egyértelműen mások lettek a priorok is, és a halála óta próbálom jobban megélni az örömteli, boldog pillanatokat.

Utóbbiban nem vagyunk túl jók, mi magyarok…
Igen, olyan mintha nem nagyon mernénk boldogok lenni, pontosabban mintha nem lenne illő jól érezni magunkat, kimondani, hogy “köszi, most jól vagyok”. Sokat gondolkodtam arról, hogy ennek mi lehet az oka, talán a fájdalommal teli történelmi múlt hatása, de szerintem közrejátszik a generációról generációra öröklődő  poroszos neveltetés.  Arra, hogy milyen tanácsokkal látták el például anyáinkat és nagyanyáinkat, jó példa a nagymamám emlékkönyve, aminél nyomasztóbbat én még nem nagyon olvastam. Ilyen életre felkészítő üzenetek voltak beleírva, mint hogy “Légy mint az ibolya szerény, ez a legszebb női erény”, “Nőnek teremtett az Isten, érték akkor lehetsz, ha megtanulsz tűrni, szenvedni, lemondani”  Érthető, ha bűntudatunk van attól, ha jól érezzük magunkat.

Részlet a Beyond the Curve című sorozatból (fotó: Szombat Éva)

Részlet a Beyond the Curve című sorozatból (fotó: Szombat Éva)

Ez még a mi gyerekkorunkban is jelen volt. Általános iskolában én is kaptam azért beírást, mert az órán, idézem a tanárt: “röhögött  mint a fakutya”. De még a nagymamám is ránk pirított olykor, hogy nem illik a lányoknak hangosan nevetni. 
Ó, én még huszonéves koromban is megkaptam, hogy én vagyok az a harsány lány, aki hangosan nevet. Sokáig rosszul is éreztem magam attól, amikor épp boldog, vagy vidám hangulatban voltam.

Ez a bűntudat a szexualitásodban is megjelent?
Olyan értelemben igen, hogy nem mertem a saját igényeimet kommunikálni, és ahogy beszélgettem a fotózások alkalmával a lányokkal, az jött le, hogy ez bizony egy közös megélés, tapasztalás. De nincs ezen mit csodálkozni, hiszen azt láttuk a pornókban, azt olvastuk a nőknek szóló újságban, hogy a férfi öröme az elsődleges, és a női orgazmus annyira nem is fontos, sőt, bonyolult. De hát nem bonyolult, csak beszélni kell róla, és tenni kell érte a másik félnek is. 

A korlátozó, szégyenérzetre ráerősítő neveltetés mellett az iskolai szexuális felvilágosítás is borzalmas. Te mit kaptál ezen a címen az iskolában?
Csak annyira emlékszem, hogy jött egy bajszos bácsi és olyanokkal ijesztgetett, mint a nemi betegség, a terhesség, vagy hogy az anális szextől bekakil az ember…

Lényegében csupa nyomasztót mesélt a szexszel kapcsolatban, de arról, hogy az együttlét jó is lehet, vagy hogy miként kommunikáljuk, ha valami nem fér bele, arról már persze nem esett szó.

Pedig, ha a szexről lehetne egy egészséges diskurzust folytatni az iskolákban, annyival könnyebb lenne a élet. Persze, tök jó, hogy vannak már olyan filmek mint a Sex Education, de az sem jut el mindenkihez, nincs minden lakásban HBO, vagy Netflix. Az, hogy kikhez jutnak el a  felvilágosult gondolatok még mindig privilegizált dolog, sőt, egyre távolabb kerülünk attól, ami nálunk már fejlettebb országokban evidens, hogy a szexuális orientációkról, a tudatos szexualitásról nyíltan beszéljünk az iskolákban. Az Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozatomban szerepel például egy transz nő, aki azt mesélte el, hogy öngyilkos akart lenni, mert senki, ő maga sem fogadta el a másságát. Azzal, hogy kitiltják az LMBTQ jogokat az iskolákból, hogy nem lehet beszélni nyíltan a különféle szexuális orientációkról, az szörnyű tragédiákhoz vezethet.

Szombat Éva Capa-nagydíjas fotós

Fotó: Neményi Márton

Ez kicsit a sorozatod missziója is? Ledönteni káros tabukat és diskurzust indítani arról, hogy a szexualitás sokszínű és ez így van jól?
Igen, és úgy érzem, hogy erről most kell beszélni, pont azért, hogy az utánunk jövőknek már ne kelljen, hogy a most felnövők ismerjék és különbséget tudjanak tenni a valódi szexualitás és a pornóban látott szex között.

Nagyon visszás helyzetben élünk, ömlik ránk a szex mindenhonnan, arról viszont csak kevés szó esik, hogy mit jelent a szexuális tudatosság.

Az utóbbiról nem is sokat tudnak itthon az emberek, hiába volt Magyarország a kilencvenes években pornónagyhatalom, hiába forgott itt rengeteg pornófilm, az emberek nagy része ma sem tudja, hogy mi az ami jó neki, mi az amire szíve szerint nemet mondana, de mégsem teszi, mert nem tudja, hogyan kell kommunikálni róla, vagy mert nem tudja, hogy lehet nemet mondani. Az emberek, legyen szó nőkről vagy férfiakról, nem mernek beszélni a vágyaikról, pedig annyi dolog van az életben, ami sokszínű. Pont ezért nem kellene magunkat szégyellni a szexuális vágyaink miatt, amik szintén sokfélék lehetnek. Nem lenne szabad tabusítani egy olyan tevékenységet, ami annyira természetes velejárója az életünknek, mint az evés vagy az ivás.

2017-ben az Instagramon hirdetted meg a legutóbbi projektedet, olyan nőket kerestél, akik hajlandóak önként megmutatni a szexjátékaikat. Számítottál arra, hogy a fotózások során ennyi traumatikus élmény kerül a felszínre?
Nem igazán, az elején egy könnyedebb dologra gondoltam, de aztán a projekt életre kelt és jóval mélyebb dolog lett belőle. Volt egy-két olyan lány, főleg az ismeretlenek között, akik meséltek a traumáikról, vagy arról, hogy ezek hogyan hatottak a szexualitásukra, az életükre. Én magam sem gondoltam, hogy ilyen sokféle, és ennyire mély történet fog előkerülni, és hogy a sztorikon keresztül kirajzolódik majd, hogy az információhiány milyen károkat tud okozni. Utóbbitól mindenki szenvedhet, például az aszexuális interjúalanyom, aki arról beszélt, hogy amíg nem tudta, hogy van olyan, hogy aszexuális, mindenféle jelzőket aggatott magára például, hogy ő extrán válogatós. Nem értette mi vele a baj, és nagy megkönnyebbülés volt amikor végre rájött, hogy ami ő, annak van neve.

Szombat Éva: Practitioners
Megnézem
Összes kép (6)
Szombat Éva: Practitioners

Szombat Éva: “A lányok nagy része úgy nő fel, hogy jó kislánynak nevelik őket”

Szombat Éva: “A lányok nagy része úgy nő fel, hogy jó kislánynak nevelik őket”

Szombat Éva: Practitioners
Szombat Éva: Practitioners
Szombat Éva: Practitioners
Szombat Éva: Practitioners
Szombat Éva: Practitioners
Szombat Éva: Practitioners
Fotó megosztása:

Zömében számodra idegen lányok, nők  jelentkeztek a sorozatodhoz, hogy valami olyanról beszéljenek, amitől a legtöbben még ma is pironkodnak. Hogy képzeljük el ezeket a fotózásokat?
Nagyon természetesen alakultak,  talán azért is, mert számomra nagyon fontos volt, hogy az alanyok komfortosan érezzék magukat a fotózáson. Volt, aki utcai ruhában, volt aki fehérneműben szeretett volna magáról képet, míg mások meztelenül érezték magukat jól. A könyvben megjelent szövegeket is egyeztettem velük, ahogy a fotókat is együtt választottuk ki. Nem szerettem volna, ha olyan képek jelennének meg róluk, amiket utálni fognak. Ez nemcsak az én projektem volt, hanem egy közös produktum.

Mit szeretnél, kikhez jusson el a könyved, a képeid, az interjúalanyok üzenete?
Örülnék, ha azok is adnának egy esélyt a könyvnek, akik  elutasítóan állnak a témához, vagy akár a képeimhez. Jó volna, ha látnák olyanok is, mint amilyen én voltam 18-20 évesen, hogy ők korábban rájöhessenek arra, amire én csak később ébredtem rá, hogy igenis el lehet mondani, mi okoz számunkra örömet a szexben, fel lehet vállalni önmagunkat.

A könyvnek az ívét is próbáltam úgy felépíteni, hogy reményt adjon  azoknak is, akik súlyos traumákon mentek keresztül, vagy elakadásokkal küzdenek.

Hiszen a könyvben szereplő nők azt mutatják meg, hogyan lehet eljutni odáig, hogy valaki levetkőzze a szexualitással kapcsolatos szégyent, legyőzze a társadalmi konvenciókat, és megszabaduljon a káros, örökölt mintáktól, feldolgozza és megtanuljon együtt élni a traumákkal. 

Szombat Éva Capa-nagydíjas fotós

Fotó: Neményi Márton

Utóbbinál fontos azt megjegyezni, hogy a traumákat sok esetben csak szakemberrel lehet helyretenni.
Na igen, és az a szomorú, hogy Magyarországon kb. luxuskategória  terápiára járni, rengetegen nem engedhetik meg maguknak, hogy pszichológust fizessenek. Az állami intézményekben pedig hatalmas sorokat kell várni, nemrég hallgattam meg egy podcastot arról, hogy mennyire kevés a gyermekpszichológus, sőt, hogy nincs is minden iskolában…pedig annyira fontos lenne minél korábban felismerni a traumákat, a mentális problémákat.

A projekt, az elhangzott beszélgetések ráébresztettek valami újra  a szexualitásoddal, a nőiességeddel kapcsolatban?
Az elmúlt négy évben rengeteget változtam ezen a téren. Sokkal jobban érzem magam a testemben.  Kísérletezőbb lettem a szexualitásban, nincs bennem annyi gátlás már.

Nem azt akarom mondani, hogy régen minden rossz volt, mert ez így nem igaz, inkább csak fejlődtem és most sokkal jobb a szexuális életem.

El merem mondani ha valamit szeretnék, vagy nem szeretnék.

Van egy meghatározó, vizuális stílusod, ami fotósként meghatároz, de maga a témaválasztások is nagyon jellemzőek rád. Ez ösztönösen alakult vagy tudatosan építetted így?
Kétségtelen, hogy van egy stílusom, amihez ragaszkodok, nincsenek drasztikus kísérletezgetéseim, a saját vizuális világomon belül próbálok meg újítani, ahogy az is igaz, hogy a mentális jóllét, mint téma nagyon érdekel. De az, hogy mi a fotózásom tárgya, inkább  intuitív, mint tudatos. Azt, hogy mi lesz a következő projekt, még nem tudom, de valahogy ez a témahalmaz tényleg hozzám tartozik és ösztönösen vonz.

És rájöttél, hogy mit jelent számodra a boldogság?
Olykor rajtakapom magamat, hogy most boldog vagyok. Amikor Dáviddal, a férjemmel az új lakásba beköltöztünk, ahol még nagy volt a káosz, minden dobozokban állt, leheveredtünk az ágyra és csak feküdtünk ott egymás mellett, na az egy ilyen pillanat volt. Rajtunk is múlik,  hogy mi tesz minket boldoggá, olykor egészen apró dolgok is lehetnek felemelőek.

Ahogy te is mondtad, korábban erősebb volt a megfelelési kényszer benned, márpedig a maximalisták nehezen tudják elismerni a saját teljesítményüket. Amikor megkaptad a Capa-nagydíjat, át tudtad magadat adni az örömnek, meg tudtad lapogatni a válladat?
Nehéz volt átélni, mert a testem kicsit szabotálta az örömömet, épp Coviddal feküdtem otthon, lázasan. Ezen egy pillanatig el is gondolkodtam, hogy most vajon pszichésen bojkottálom, hogy büszke és elégedett legyek? De nem hiszem, ez a betegség nem pszichés egyáltalán. Most, hogy így megkérdezed, igen, nagyon örültem neki, ez egy hatalmas elismerés volt számomra.

Szombat Éva Capa-nagydíjas fotós

Fotó: Neményi Márton

A díjad kapcsán akadtak negatív hangok is, volt, aki nem értette, miért te kapod az elismerést.  Korábban nagyon meg tudtak érinteni a negatív vélemények, ezzel most hogy állsz?
A megfelelési kényszertől nem tudom mennyire lehet megszabadulni, de sokat segített a terápia abban, hogy nem veszek fel minden bántó kritikát, már nem kérdőjelezem meg a munkásságomat egy-egy rosszindulatú megjegyzés miatt. Ez korábban nagyon jellemző volt rám, de ma már sokat erősödtem ezen a téren. Nyilván szükség van az építő kritikára, azokra, amiből lehet fejlődni, de meg kellett tanulnom kizárni a szimplán rosszindulatú, vagy felszínes véleményeket.

Kell egy egészséges önbizalom ahhoz, hogy a visszajelzéseket a helyén tudd kezelni és szét tudd szálazni azokat. 

Akkor most mondhatjuk azt, hogy minden okés veled?
Tényleg nincs okom a panaszra, persze az élet nehéz, történnek tragédiák, jönnek újabb és újabb akadályok, de úgy érzem, hogy most az életem különböző területein stabilitás van, és igen, ki merem mondani, hogy jól vagyok.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése