Pénteken minden eddiginél nagyobb tömeg gyűlt össze már kora reggel a Velencei Filmfesztivál palotája előtt, és ebből is lehetett tudni, hogy épp Timothée Chalamet (aki a Dűne 2 budapesti forgatásáról ugrott át az olaszokhoz) nap van. Nem vitás, a srác korunk új Leonardo DiCapriója, akiért eleinte főleg a fiatal lányok voltak oda, de már egyre többen ismerik el, hogy egy igazi őstehetség, akinek elementáris erejű jelenléte van a vásznon. Ami DiCaprionak a Titanic volt, az neki a Dűne: a sok művészfilm után emberünk akkor próbálta ki először magát a hollywoodi mainstream élvonalában, és jól jött ki belőle. De ez még nem jelenti azt, hogy végleg szakított volna a gyökereivel, a független filmekkel.
Taylor Russell és Timothée Chalamet (Fotó:Yannis Drakoulidis / Metro Goldwyn Mayer Pictures 2022 Metro-Goldwyn-Mayer) Pictures Inc
Ezt jól jelzi új munkája, a Bones and All (Csontok meg minden) is, ami tulajdonképpen egy amerikai road movie-ba oltott vámpírfilm, amiben a vámpírokat kannibálokra cserélték. Kannibál alatt pedig itt nem fűszoknyába öltözött, tűz körül táncoló vadembereket kell érteni, de nem is holmi beteg embereket, akiknek perverziója az emberhús-fogyasztás: a filmben a kannibálok olyan lények, akik köztünk élnek, és csak az különbözteti meg őket tőlünk, emberektől, hogy kiemelkedően jó a szaglásuk, és csillapíthatatlan étvágyat éreznek az emberhús iránt.
Úgy szeretlek, majd’ megeszlek
A Bones and All azonban néhány elég véres jelenet ellenére nem horrorfilm, legalábbis a szó hagyományos értelmében biztosan nem az. Nem igazán célja, hogy félelmet keltsen bennünk, ijesztgetni sem akar, és bár a témája már sokaknál véres képek nélkül is kiveri a biztosítékot, a rendező igen takarékosan bánik az undort keltő jelenetekkel, és szinte mindig más képre vág, amikor már nézőként azt érzed, hogy ez túl sok lenne. A Nyers című néhány évvel ezelőtti francia sokkterápiához képest gusztustalanságban a kanyarban sincs, de nem is ez a célja. Hogy akkor mégis mit akar egy kannibálfilmmel az olasz film nagy sztárja, Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, A Bigger Splash…)? A kannibalizmus, a mitikus kannibál lények léte nála csak eszköz ahhoz, hogy fiatal és szép kívülállókról, a társadalom kitaszítottjairól meséljen, azokról a fiatal felnőttektől, akik nem kapták meg azt a családi szeretetet gyerekkorukban, amit kellett volna, és emiatt sosem volt igazi otthonuk, nincs olyan hely, amihez mindig visszahúzna a szívük. Magányosak, és az út az ő hazájuk: a nagy amerikai országút.
Az európai művészfilmeseket mindig is vonzotta az amerikai utak végtelensége, ezért is indította annyi európai filmes az amerikai karrierjét road movie-val. A Bones and Allban két fiatal, Maren (a kamera nagyon szereti Taylor Russellt) és Lee járja lerobbant tragacsokkal az amerikai államok útjait, és miközben a két, szeretetből túl keveset kapó fiatal elkezd egymásba szeretni, néha megállnak, hogy csócsáljanak egy kis emberhúst, közben pedig olykor azon moralizálnak, hogy ettől még azért ők ketten alapvetően jó emberek. Mintha Guadagninónál az emberhús iránti vágy egyenlő lenne a szeretet, a másik ember közelsége iránti vágyakozással: úgy szeretlek, majd’ megeszlek.
A kecske és a káposzta
A film alapkonfliktusa és kiindulópontja sokban hasonlít az Interjú a vámpírral című filmhez. Ott Brad Pitt karaktere nem akarta elfogadni, hogy a vámpírok örökléte azzal jár együtt, hogy bántania, esetenként megölnie kell más embereket, hogy életben maradjon, ezért próbál mindenféle trükköket kieszelni (patkányvér ivása, rossz emberek vérének fogyasztása), hogy az étvágyát is csillapítsa, de a lelkiismerete is tiszta maradjon. Legalábbis annyira, amennyire egy vámpír esetében ez lehetséges. Hasonló morális dilemmákat élnek át a Bones and All ifjú és vonzó kannibáljai is: amikor kiderül, hogy egyik éjjel egy családos apukát fogyasztottak el, akit otthon vár a felesége és az újszülött babája, saját maguktól lesznek rosszul. Próbálnak rossz embereket enni, de egy „kollégájuk” (ebben a világban mozog pár kannibál, és a szagról az „evők” azonnal felismerik egymást) például még azt is elárulja, hogy kiszagolhatók a környéken a haldokló emberek, és olyankor senkit nem kell bántani, csak odamenni, és elfogyasztani őket az utolsó szívdobbanás után. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad…
Az év legvisszataszítóbb karakterével
Luca Guadagnino valójában egy szerelmes melodrámát ad nekünk Amerika kívülállóiról, akik a problémás gyerekkor után egymás mellett találnak kapaszkodót és menedéket. A rendező ragyogó abban, hogy atmoszférát teremtsen: a film végig lírai képekkel, zenékkel és hangulatokkal dolgozik, ami éles kontrasztban áll a kannibalizmussal, de pont ez teszi érdekessé. Aki a sűrű cselekményt és a sok történést szereti, az nem lesz annyira kibékülve a Bones and All-lal: ez a film nem rohan sehová, lassan hömpölyög csupán, ahogy a karakterei is ráérősen róják belső Amerika útjait. Timothée Chalamet-rajongói pedig el lesznek kényeztetve: emberünk karizmája és titokzatosság most is csúcsra van járatva, ahogy az érzékenysége is, és még szuperszakadt ruhákban, véresen sem tud szarul kinézni.
Az igazán nagy meglepetést azonban egy kiváló mellékszerepben a nagyvilág számára Spielberg által felfedezett Mark Rylance hozza: nem tudom, mit hoz még az év, de az önmagáról állandóan egyes szám harmadik személyben beszélő Sullynál nem hiszem, hogy láthatok még visszataszítóbb karaktert idén. Akárhányszor jelenik meg a filmben, képtelenség nem őt figyelni, olyan szinten vonzza a tekintetet: egyszerre érzünk mélyen ható undort, szánalmat és félelmet iránta, Rylance pedig valósággal lubickol a szerepben. A Bones and All legfőbb baja, hogy minden erénye ellenére nehezen fogja megtalálni a közönségét. A road movie-k és szerelmi melodrámák rajongóinak túlzottan véres és visszataszító lesz, míg a horror-rajongók többsége jó eséllyel túl érzelmesnek és paramentesnek tartja majd. Pedig érdemes adni neki egy esélyt, és nemcsak Timothée Chalamet rajongóinak.
A Bones and All hazai forgalmazója az InterCom, a film pedig várhatóan vagy az év végén, vagy jövő év elején kerülhet a magyar mozik kínálatába.
