„Nem tudom elképzelni, hogy visszatérhetünk még Magyarországra” – Egyedülálló nő, két kamasszal külföldre költözne

Murinai Angéla Ich bin aus Ungarn című emigrációs története valószínűleg sokak számára érdekes lehet, hiszen az utóbbi időszakban igencsak megugrott itthon a költözési kedv. Egy korábbi Népszava-cikkből kiderül, hogy az emigrálást tervezők közül akadnak olyanok, akik a nehéz gazdasági helyzet, a politikai klíma, míg mások az ukrajnai háború miatt hagyják el az országot. A KSH adatai szerint március és május között 96 ezer magyar dolgozott külföldön, amely 18 ezer fős növekedést jelent éves összevetésben.

Angéla azok közé tartozik, akik számára az országváltás immár nemcsak egy terv: 2018-ban utazott el Magyarországról, és egyelőre nem tervezi a hazaköltözést. Még annak ellenére sem, hogy a váltás nem volt egyszerű. A magány, az idegennyelvűség, a gyökértelenség mindenhol mardosó és elbizonytalanító érzés, még akkor is, ha korábban már éltünk valamennyit külföldön.

Mint Angéla Máltán, ahol nem a jobb élet reményében időzött egy évet, hanem mert a fiát gyászolta, és újra akarta értelmezni önmagát. 2016 nyara ugyanis tragikus emlékeket hagyott maga után, ez volt az a közös nyaralás, amikor a legidősebb, akkor 18 éves fiát, elnyelte a tenger. A tragédia hetekig hír volt Magyarországon, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a fotelekből kommentelők gyorsan kihirdették a népítéletet: minden bizonnyal a szülők, de leginkább az anya tehet arról, hogy Bence meghalt a tengerben. Ha tehát a gyász nem lett volna elég, Angélának meg kellett küzdeni vadidegenek rosszindulatával, áldozathibáztatásával, nem sokkal később pedig férje betegségével, majd halálával is.

Fotó: Murinai Angéla

Az egyedül maradt nő számára egyértelmű volt, hogy írásban fejezi ki mindazt, amit megélt fia halála óta. Gyermekkora óta naplót ír, jegyzetel, 2014 óta írja Gumiszoba című blogját, ahol közéleti kérdésekkel, nőpolitikával, társadalomkritikával foglalkozik. A Mikor feltámad a szél című könyve kettős gyászból született, és ez az időszak erősítette meg abban is, hogy egy régi tervét leporolja, vagyis elhagyja Magyarországot. Nemcsak a veszteség miatt döntött a költözés mellett, hanem mert úgy látta, hogy az országban történő változások számos lehetőségtől fosztják meg őt, de leginkább a lassan felnőtt korba lépő fiait. Angéla még a könyve elején leszögezi,

Egyedülálló anyaként azt szerette volna, ha a gyerekei úgy válnak felnőtté, hogy megízlelik, milyen egy olyan rendszerben felnőni, ahol ezek a demokratikus értékek alapvetések, és nőként ő sem érzi úgy, hogy évről évre nyesegetik a jogait. Azért számolt fel mindent a hazájában, és vállalta a költözés minden nehézségét, hogy a fiainak megmutathassa, hogy lehet szabadabb, elfogadóbb, és egyenlőbb körülmények között is élni.

Például Németország északi csücskében.

„Egy autóra való holmival érkeztünk. Nagyon kevésnek tűnt, és sok tárgyat fájó szívvel hagytam ott, ám gyorsan kiderült, a tárgyak pótolhatók” – számol be pragmatikusan arról, hogy mennyi mindentől kellett megválniuk, beleértve az emberi kapcsolatokat is, és ezzel a nyers őszinteséggel beszél végig az újrakezdés nehézségeiről, nem maszatolva el a helyzet árnyoldalát, sallangok nélkül vall arról, hogy a kezdeti időszak mennyi megalkuvással, kompromisszummal és munkával jár.

Nem titkolja el, hogy Németországban sincs kolbászból a kerítés, pláne nem egy olyan bevándorlónak, akinek nincs univerzális szakmája, aki nem beszéli a nyelvet, és még csak hatalmas megtakarításai sincsenek. Ellenben van két iskolás gyereke, akiket el kell tartani, és be kell bizonyítani nekik, hogy megérte otthon hagyni az iskolájukat, a barátaikat, a biztonságos közegüket. Ha ilyen tényezőkkel kell operálni, akkor bizony erősen nehezített a terep, ahol meg kell vetni a lábat, félre kell tenni a büszkeséget, és onnan kell felvenni a fonalat, ahonnan a lehetőségek engedik. Angélának ez a McDonald’s pultja volt. Itt szedte le az asztalokat, készítette össze a szendvicseket, és takarította a konyhát, miközben egy pillanatig sem szomorkodott azon, hogy nem erre hivatott. 

„Aki külföldre költözik és nem beszéli a nyelvet, nem válogathat a munkák között. Szalagmunka, gyári munka, ami jut” – írja Angéla, hozzátéve, hogy Németországban főleg a húsipar szippantja be az embereket. Ezek a kizsigerelő, nehéz munkák ráadásul ingoványos terepek, amelyekbe sokan beleragadnak, hiszen a rengeteg túlóra, a hatnapos munkarend mellett esély sincs tanulni, mást keresni, vagy csak meglátni a lehetőséget.

Fotó: Murinai Angéla

A munkakeresés pedig csak az egyik megugrani való akadály külföldön a sok közül, ott van még a lakáskeresés kérdése, a gyerekek beiskolázása, a papírok elrendezése, és a belső dilemmák. Mi lesz a kamaszokkal? A két tizenéves be tud, vagy akar-e illeszkedni egy teljesen idegen, új környezetbe? Lesz-e elég pénzük? Vajon jó döntést hozott? Hogyan fog hatni a kiköltözés a kapcsolatukra? A könyvben és az idősíkban haladva, nemcsak Angéla vívódásaira, hanem arra is válaszokat kapunk, hogy a fiúk miként élik meg az anyjuk döntését, hiszen ahogy a korábbi könyvben, úgy ebben az írásban is megszólal Angéla nagyobbik fia.

Ákos a saját visszaemlékezéseivel egy másik perspektívából festi le a kiköltözést, beleértve a családi konfliktusokat, amelyek akaratlanul is előbújnak egy ilyen érzelmileg terhelt helyzetben. Fontos mellékszál, hogy Németországban a bevándorlási hivatal, nemcsak egy névlegesen, hanem gyakorlatban is jól működő szerv. A bürokrácia ott is bürokrácia, ám, ha a paksamétát összeállítjuk, a megfelelő papírokat bemutatjuk, financiális és egyéb szociális segítséget is kapunk a kormánytól, ha az országukban szeretnénk berendezkedni. Az ország vezetői nem azon vannak, hogy minden eszközzel elriasszák a menekülteket, és a nálunk ellenségnek kikiáltott gazdasági bevándorlókat, hanem integrálódásra, maradásra ösztönzik őket.

A Magyar Nemzet azt írja, hogy Berlin idén nyáron ebből a célból új státust vezetett be azok számára, akik már legalább öt éve Németországban élnek, de nem kaptak menedékjogot (Németországba 2015-ben közel 2 millió menekült érkezett, a szerk.), azonban háború vagy a letartóztatás veszélye miatt hazájukba sem térhetnek vissza. Az intézkedés körülbelül 242 ezer bevándorlóból 136 ezret érint, akik idén januárban már ötödik éve tartózkodnak az országban, és a kormány szerint sikerült integrálódniuk a társadalomba. Ők először egyéves tartózkodási engedélyt kérhetnek, ez idő alatt bizonyítaniuk kell, hogy valóban beilleszkedtek: megtanultak németül és sikerült olyan munkát vállalniuk, amelyből meg tudnak élni.

Angéla a kezdetektől fogva segítséget kapott a nyelvtanulásban, és egy szociális munkás egyengette az útját a hivatalok útvesztőjében, a fiúk pedig speciális osztályba kezdtek el járni, ahol hozzájuk hasonló bevándorló fiatalok próbálták meg elsajátítani a német nyelvet és beilleszkedni az új környezetbe. Ákos bevallása szerint ez a tapasztalat nagyon érzékenyítő volt, hiszen ekkor találkozott először olyan szír fiatallal, akinek megölték a családját, lebombázták az otthonát, aki a háború borzalmai elől menekült Németországig. Bár időközben lekapcsolja a rendőrség a nagyobbik fiút, miközben az szerelmesen robog a barátnőjéhez a Németországban érvénytelen jogsijával, Angéla pedig egy illuminált spárgázásba szó szerint beleszakad, és egyik munkahelyről vált a másikra, a nehézségek ellenére a kis család jól veszi az akadályokat, és szépen építkeznek. Átköltöznek egy kényelmes, otthonos lakásba, a srácok iskolába járnak, alakulnak az emberi kapcsolatok, és már épp kiegyenesedik a kezdeti hullámvasút, amikor bedurran a koronavírus és leáll az élet. Ők hárman, mint a világon oly sokan ebben az időszakban, a négy fal közé szorulnak, a srácok elszakadnak a kortársaiktól és egy ingerszegény környezetben kénytelenek tovább élni a kamaszéveiket. Az összezártságból fakadó konfliktusok ellenére úgy tűnik azonban,  hogy a szövetségük ezt az akadályt is kibírja, és az egységüket a lezárások sem tudja aláásni. 

Fotó: Murinai Angéla

Mindig van remény a változásra

„Nem tudhatod, mekkora biztonság az, ha érted a körülötted lévők szavát addig, míg nem tapasztalod meg a buborékot, ami egy idegen országban vesz körül minden pillanatban” – fogalmaz Angéla,  és ezzel fel is fedi a számára legnehezebb kezdeti akadályt, a közös nyelv hiányát, ami olyan egyszerű helyzeteket tud felduzzasztani hatalmas problémává, mint az internetbekötés, vagy egy vizsgaidőpont lefixálása. Az Ich bin aus Ungarn azonban nemcsak a kivándorlás viszontagságait ecseteli, hanem azt is megmutatja, hogyan lehet felülemelkedni a nehézségeken, milyen fontos, hogy tudjunk nevetni a szerencsétlen helyzetünkön, és hinni abban, hogy jól döntöttünk. Ez a naplószerű memoár tehát nem egy amolyan magyaros panaszkodás, sírás-rívás, sokkal inkább a remény könyve. Azt igazolja, hogy a változás lehetősége mindig ott áll előttünk, és akárhány éves is az ember, igenis lehet élni velük.

Angéla példája azt üzeni, hogy kitartással és hittel tényleg sok minden elérhető az életben, még az is, ami a reményvesztett helyzetből elérhetetlennek tűnik. 

Négy év alatt nemcsak felépítették újra magukat, megtanultak egy új nyelvet, beilleszkedtek egy új közegbe, hanem ma már azt is tudják, hogy bár akadtak nehézségek, egyelőre nem látják itthon a jövőjüket, Németország nem csak egy meddő próbálkozás volt, hanem egy fontos megtapasztalás, ami miatt már nem húz haza a szívük.

„Már egészen biztos, hogy eladjuk a házat. Valójában nem sokat gondolkodtam rajta, a fiúkkal egyeztettem, és mivel nem volt kifogásuk, hát belevágtunk. Nem tudom elképzelni, hogy visszatérhetünk még Magyarországra. Nem látok fikarcnyi esélyt sem arra, hogy ez az ország még a mi életünkben talpra álljon gazdaságilag, kiheverje a rengeteg lopást, és begyógyítsa azokat a társadalmi sebeket, amiket a gyűlöletkeltés és háborús retorika okozott.”