Mindenki ismeri a párkapcsolatok fontos mérföldköveit: az első egymáshoz érés, az első csók, az első megbeszélése annak, hogy ez most akkor micsoda, az első konfliktus, az első hónapforduló. Arról megoszlanak a vélemények (meg hát embere, vagyis párja válogatja, nyilván), hogy mikor beszélhetünk igazi, felnőtt, kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolatról (az sz-betűs szó kimondása? összeköltözés?), azt azonban mind tudjuk, melyik az a neuralgikus pont, amikor tényleg elválik, hogy kompatibilisek-e a felek. Természetesen arról a pillanatról van szó, amikor
a nő először odanyomja a jéghideg lábfejét a férfihoz ágyba bújás után.
Már maga a gesztus árulkodó; lehet játékos provokáció, de szólhat arról is, hogy szegény tényleg megfagy és ösztönösen megy a meleg, azaz a férfitest irányába. A férfi pedig felszisszenhet, tiltakozhat látványosan, előadhatja a nagyhalált, vagy csendben tűrhet, azzal vigasztalva magát, hogy most éppen segít a másiknak, miközben átvillan az agyán, hogy „na, akkor így fogunk élni”. Mármint együtt.
Az alábbiakban az eltérő hőérzetű párokról, pontosabban a párok eltérő hőérzetű tagjairól lesz szó: azaz arról, amikor az egyik „fázós”, a másik pedig elvan egy szál pólóban abban a bizonyos, a rezsicsökkentés-csökkentés szimbólumává vált 18 fokban. Közszolgálati felvetés ez: felmérésünk szerint mindenkit érint a jelenség, aki egy másik emberrel együtt él, vagy a másiknál sok időt tölt. A téma örök, ám most különös jelentősége van, a háztartások jó része ugyanis kénytelen lejjebb tekerni a termosztátot a mindenki által ismert okokból kifolyólag. Otthon ugyanúgy, mint a munkahelyen; a hidegben dolgozást már kimerítően körbejártuk, most maradjunk a négy fal között.
A hideg-meleg kérdés a pároknál állandó csatamező (Fotó: Getty Images)
Az olvasóban teljes joggal merülhet fel a szexizmus vádja: bár tényleg tipikus helyzet, de hol van az megírva, hogy csak a nő fázhat? Egyrészt azért nyugodt a lelkiismeretünk, mert a tudomány is ezt mondja, másrészt azért, mert a harminchat megkérdezett fiú-lány párosból csak egy állította, hogy fordított a helyzet, azaz a férfi csavargatja fel a fűtést, a nő pedig le. A helyzet ugyanis az, hogy a teljesen egészséges nők sokkal nagyobb eséllyel fáznak adott hőmérsékleten, mint a teljesen egészséges férfiak. A bőrük alatt vékonyabb a zsírréteg (ennek legfeljebb érintőleges köze van a testsúlyhoz, a mindenkin megtalálható, szükséges zsírról van szó) és az ösztrogénnak is van olyan hatása, amitől hidegebb a bőr. Arról nem is beszélve, hogy testalkatuk, azaz a férfiaknál kissé összetettebb „formatervezésük” miatt arányaiban eleve nagyobb a bőrfelületük (gondoljunk csak a mellekre és a csípő vonalára), azaz gyorsabban veszítenek hőt, ha a külső hőmérséklet alacsonyabb a belsőnél. És akkor még nem is beszéltünk a hőérzet és a menstruációs ciklus összefüggéséről, amellyel a férfiaknak szintén nem kell számolniuk.
Fázni és hidegben lenni egyébként két teljesen külön dolog: az ember akkor fázik, amikor testhőmérséklete emelkedni kezd, ennek pedig különböző okai lehetnek: fertőzések, vizuális ingerek, idegállapot… és a történelmünk. Nem csak biológiai okai vannak annak, hogy a nők fázósabbak: a ruházkodás megjelenésével az emberiség akaratlanul is „elintézte”, hogy olyan környezetben is fázzon, amelyet őseink lazán kibírtak volna, központi idegrendszerünk ugyanis megtanulta, hogy szabadon öltözünk és vetkőzünk, tehát nem neki kell alkalmazkodnia, megtesszük mi helyette. Leegyszerűsítés, de a vadászó, felfedező, háborúzó férfiak többet voltak a szabadban, azaz ruhák ide vagy oda, megtartottak valamit az ősember hőháztartásából, a tűz körül ténykedő, majd az otthon melegét őrző nők kevésbé. Az elmúlt száz év nőjogi vívmányairól sajnos nem kapták meg a memót idegvégződéseink: a nőknek alighanem kell még pár ezer év, amíg pont annyira (nem) lesznek fázósak, mint a férfiak.
Ahogy a bőrünkhöz kapcsolódó idegek érzékelik, hogy a külső hőmérséklet esik, az agy üzenetet küld, hogy szűkítsék össze a végtagjainkban, különösen a kéz- és lábfejünkben futó ereket, hogy azok se hűtsék a vérünket. Közben önkéntelen mozgásra sarkall, hogy ezzel is hőt termeljünk: ez a vacogás. A kezek, lábak a vér hiánya miatt sápadtak lesznek, kihűlnek – ez okozza a kellemetlen jeleneteket a paplan alatt.
Mit jelent, pontosabban mit okoz mindez a gyakorlatban? Nem reprezentatív, de rendkívül tanulságos körbekérdezésünk alapján úgy tűnik,
a hideg-meleg kérdés a pároknál állandó csatamező, ahova ki-ki vérmérséklete szerint merészkedik ugyan, de kiapadhatatlan konfliktusforrás a téma.
Békés, sosem veszekedő párok adnak egymásnak ultimátumot, trükköznek, sunnyognak, tekergetik titokban a termosztátot és a radiátort, kerülve a konfliktust, vagy épp hogy nyíltan lobbiznak a saját kényelmükért. Szinte senkit sem találtunk, aki kompromisszumkész lett volna: az a jelek szerint nem járható út, hogy ha például az egyik 23, a másik 17 fokban érzi jól magát, akkor 20 fokra állítják a hőmérsékletet. Úgy tűnik, jobb az, ha felváltva fázik az egyik és érzi jól magát a másik, illetve van melege a másiknak és érzi jól magát az egyik; az nem élhető, hogy az egyik mindig egy kicsit fázik, a másiknak meg egy kicsit mindig melege van. (Arról nem is beszélve, hogy a megkérdezett nők többsége szerint nem létezik olyan, hogy „kicsit fázni”).
Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy az egymás határait tiszteletben tartó, kiegyensúlyozott, évek óta együtt élő pár esetében a hőmérsékletkérdésben kőkemény nőuralom van, amely még a pizsamaviselési szokásokra, vagy azok hiányára is kiterjednek. „Zsombor abban alszik, amiben én akarom. Szerintem ez tök egyszerű” – mondta Szonja, és ezek után meg sem kérdeztük, hogy a hőmérsékletet is ő állítja-e, hiszen egyértelmű, hogy igen.
A legtöbb válasz arról szólt, hogy a férfi lenge öltözékben ténykedik és alszik, míg a nő nem győzi magára rángatni a rétegeket. „Én vastag zokniban, polárnadrágban és hosszú ujjú pulóverben alszom éjszakánként, míg Balázs mellettem kisgatyában és rövid ujjú pólóban” – mondja Mónika pont ugyanazt, mind Szilvi, igaz, náluk felbukkan a kompromisszumkészség is. „Rajtam aláöltöző, mackóalsó-felső, takaró és vacogok, mikor szellőztet. Ő meg egy szál pólóban, kisgatyában havajozik, eszem megáll. Szívem szerint télen nem szellőztetnék, ülnék a dunsztban boldogan. De tavaly vett nekem egy elektromos takarót, egyem a szívét, azóta szellőztethet nyugodtan. Idén meg beszerzek egy házi mamuszt, gyapjút, földszinten a lábam is fázik néha.” Ádám azt üzente, készít majd egy képet, ha lefeküdtek aludni. Nem készített, de el tudjuk képzelni.
Beának nyáron sincs nyugta. „Én fázós vagyok, a barátomnak meg mindig melege van. Nyáron, amikor lefagyasztja a lakást 16 fokra, kint meg 48 fok van, én téli pizsamában és dupla takaróval alszom, ő meg meztelenül, csak paplanhuzattal.” Izraelben élnek, a 48 fok tehát nem költői túlzás. Móninak hála pedig kiderül, hogy a rezsikérdés nem csak simán átpolitizált, hanem konkrétan az osztályharc terepe – azaz eljött végre a panelprolik ideje.
Nálunk távfűtés van, ezért néha éjszaka nem tudom, hogy ennyire meleg van vagy ez már a klimax. Plusz gyakran megemlékezünk azokról az embertársainkról, akik korábban lenézték a panelban élőket!
A nőknek alighanem kell még pár ezer év, amíg pont annyira (nem) lesznek fázósak, mint a férfiak[sc_cts_position slug="roadblock040" clear="1"] (Fotó: Getty Images)
A kommunikáció hiánya, az igények, szükségletek tisztázása termosztátügyben is rendkívül fontos, ahogy Zsuzsa mondatai is illusztrálják. „Termosztát van itthon, és többször előfordult már, hogy tavasszal vagy ősszel valahogy jobban elkezdtem fázni, nyugtáztam is, hogy biztos beteg leszek, mire kiderült, hogy csak a pasim lerántotta a fűtést 15 fokra, mert úgyis meleg van kint…” Eszteréknél pedig a dinoszauruszos tapéta volt a neuralgikus pont; ez annyira tanulságos, hogy az egészet idézzük.
„Mi 19 fokra fűtünk, ami úgy működik, hogy a pasim pólóban, én meg három réteg ruhában. Volt, hogy majdnem szakítottunk, mert »balhéztam« hogy hideg van, neki meg melege volt. Ekkor mondtam neki, hogy konkrétan nem fázom, hanem mintha kést szúrnának belem. (Kiderült, petefészek-gyulladásom volt.) Ő skót, nem kell betegség az 5 fok különbséghez. Sajnos ő ül abban a szobában, ahol, ha letekeri a fűtést, nálam sincs. Mondtam, cseréljünk szobát, de nem akar lemondani a dinoszauruszos tapétáról. Pedig a szobám már azért is hűvösebb, mert alatta fűtetlen folyosó van, és kevésbé szélvédett. Végül kiderült, a szobámban rossz méretű fűtőtest volt. Ezt lecseréltettem egy háromszor akkorára. Azóta nem fázok és kevesebbet megy a fűtés, reggel 90 percet és délután 60 percet. Emellett rétegesen öltözöm, és vettem egy mellényt, amit simán a kötött kardigán vagy dzseki alá felveszek.”
Veráék voltak az egyetlenek, ahol „a férfi a hüllő” (az ő szavai), aki 30-35 fokban érzi jól magát, míg a lány 20 körül. Ők kompromisszumokat kötögetnek, azaz felöltöznek-levetkőznek felváltva, mindig egy kicsit a másik kedvére téve, de ezt sem egyszerű menedzselni. Rendszeresek az olyan mondatok, mint a „könyörgöm, májusban miért fűtünk még?!”, vagy hogy „Jézus ereje, miért került elő már szeptemberben a SZŐR?!”. A szőr, mint kiderült, „vastag, nehéz, elviselhetetlen, bárányszőrszerű téli takaró a háztartásban”. Míg a lány úgy viseli el a kinti 40 fokot, hogy nyitva az ajtó-ablak, hogy legalább a levegő járjon, a férfi bezárkózik, hogy ne menjen ki a meleg.
Nem részletezném, de elég komoly párkapcsolati próba volt az a pár hét: volt itt az „ezt nem lehet elviselni”-től, a „légkondit akarok”-on át, „te tuti ki akarsz nyírni, megfulladok”-ig minden. Aztán elmúlt ez is, és az lett az arany középút, hogy akkor nyitunk ki mindent, amikor már nem tűz a ház oldalára a nap. Egyelőre Peti hős, és öltözködik.
A válaszok összegyűjtése és kiértékelése után éppen készültünk levonni valamiféle végső tanulságot, még úgy is, hogy tudjuk, ez ebben a témában és helyzetben lehetetlen. Szerencsére megérkezett Enikő, aki bedobta a végső érvet, aminél szebben ha akarnánk, sem tudnánk elvarrni a szálakat:
Csodás találmány a szingliség. Olyan meleg/hideg van, amilyet akarok.
