Niki Caro nem akármilyen nő. Új-Zélandról indulva egy maori kislány történetének elmesélésével (A bálnalovas) érte el első sikerét, ma pedig már ott tart, hogy a hírek tele vannak vele, hogy ő lesz a negyedik nő, akinek Hollywood több mint százmillió dollárt ad a filmje elkészítésére. Caro még épp csak elkezdett dolgozni a Disney-nek a Mulan élő szereplős változatán, ezért amikor a filmről kérdezgetem, finoman jelzi, hogy még nagyon képlékenyek a dolgok, ezért erről még inkább nem beszélne – annyit azért elárul, hogy mivel Mulan a kedvenc Disney hercegnője, évekig a cég nyakára járt, hogy ő rendezhessen filmet belőle –, ám szerencsére így is bőven van miről társalognunk.
Most mutatják be ugyanis a mozik a Menedék című filmjét, ami egy Lengyelország határain kívül kevésbé ismert történetet mond el egy lengyel házaspárról, akik az általuk vezetett állatkertben tömegesen bújtatták a zsidókat az őket üldöző német katonák elől. “Már megint egy holokauszttörténet?” – kérdezheti unottan a néző, és maga Niki is tisztában van azzal, hogy rengeteg film van, ami megelőzte őt a témában. Sokáig kétségei voltak afelől, tud-e valami újat mondani, ha elmeséli ezt, ám szerencsére gyorsan rájött a megoldásra: ha a női érzékenységet állítja középpontba, és nem a pusztítás bemutatása a célja, hanem az emberség és az élet ünneplése, akkor egy lélekemelő élménnyel tudja megajándékozni a nézőket. Tisztelni a milliókat, akik meghaltak azáltal, hogy ünnepeljük a százakat, akik túlélték.
Jessica Chastain a Menedék című filmben
Fájdalmas aktualitás
Niki sosem szerette a háborús filmeket, viszont azonnal megérintette őt a történet embersége. Egyszerű emberek a szereplői, akik ugyan egy egzotikus helyen, egy állatkertben élnek, de amúgy hétköznapi lengyel katolikusok, akik kockára tették az életüket és a családjuk jövőjét azért, mert akkor és ott ez volt a helyes. “Manapság az efféle hősiességgel nagyon ritkán találkozunk” – magyarázza. A film főhősnője, a Jessica Chastain által alakított Antonina jelentette számára a fő inspirációt.
Az ő szíve az én szívem, az ő lágysága az én lágyságom, és az ő ereje az én erőm. Az ő figurája által fényt tudtam vinni egy olyan műfajba, amiben a sötétség dominál.
Niki Caro és Jessica Chastain, a Menedék főszereplője
Amikor elkezdett dolgozni a Menedéken, még eszébe sem jutott, hogy aktualitásokat keressen a történetében, egyszerűen csak az emberségről szeretett volna mesélni, ám forgatás közben valami megváltozott. “Amikor forgattuk a filmet Prágában, teljesen az európai migránskrízis történéseinek hatása alatt voltam, most pedig itt a premier, és mindenki Donald Trump menekültellenes politikájáról beszél. Soha nem gondoltam volna, hogy a világ ilyen rövid idő alatt így megváltozik körülöttem, és a Menedék már messze nemcsak arról a korszakról szól majd, amiben játszódik, hanem arról is, amiben most élünk.
Ha megnézzük az eseményeket, melyek a II. világháború kirobbanásához vezettek, sajnos nagyon sok hasonlóságot mutatnak azokkal, amiket most magunk körül tapasztalunk.
Az igazság nyomában
Igaz történetet vászonra vinni mindig elég problémás, hiszen a rendezői fantáziának gyakran határt szab a valóság és az, hogy a valós résztvevők, netán a rokonaik és barátaik árgus szemekkel figyelik, hogy nem tüntetik-e fel rossz fényben szeretteiket. Niki Caro nem az a rendező, aki zavartatná magát effélékkel, sőt kifejezetten szeret igaz történetekből dolgozni. Ez nem csak duma: ha végignézünk a filmográfiáján, A bálnalovastól kezdve a Kőkemény Minnesotán át a Terepfutásig minden eddigi rendezésének van valóságalapja.
“Szeretek igaz történeteken dolgozni, és filmes eszközökkel bemutatni a valóságot, mert az igazság megkönnyíti számomra a rendezői döntéseket is, hiszen csak ahhoz kell ragaszkodnom, ami valóban történt. Persze ez egyben hatalmas felelősséget is jelent, hiszen egy olyan történetet kell vászonra vinnem, ami hű ahhoz, ami valóban történt, miközben a közönség igényeit is kiszolgálja.” Jan és Antonina ugyan már nincs köztünk, a filmmel a házaspár ma is élő lánya, Tereza több mint elégedett volt. “Megölelt, és megköszönte, hogy ilyen szépen meséltem el a szülei történetét.”
Gyerekekkel, állatokkal
A filmipar régi mondása szerint gyerekkel és állattal forgatni igazi életveszély, Nikinek azonban mindkettőből bőven kijutott a Menedék készítése közben.
Egyáltalán nem féltem attól, hogy gyerekekkel és állatokkal dolgozzak. Ők a lehető legőszintébbek, és egész biztos, hogy mindig önmagukat adják.
Az állatokkal való forgatásnál azt az elvet követtük, hogy sosem kérjük őket semmi olyanra, amit maguktól nem szívesen tennének meg. Ahol csak lehetett, alkalmazkodtunk hozzájuk. Az eredeti nyitóképünk például az lett volna, hogy Jessica egy cumisüvegből itatja az oroszlánkölyköket, de amikor a két kölyök megérkezett a forgatásra, már pont etetés után voltak, és nem akartak semmi mást, csak aludni. Nem tehettünk mást, leraktuk őket az ágyra, hadd aludjanak, így a nyitóképünk az lett, ahogy egy nő nézi az ágyban alvó gyermekeit, ami még szebb is, mint ahogy eredetileg terveztük.”
Ha hagyjuk őket a maguk módján működni a kamerák előtt, olykor egészen csodálatos pillanatok születnek.
A film egyik legfelkavaróbb jelenete épp gyerekekhez kötődik. Amikor a varsói gettót kiürítik, és az embereket vagonokra pakolják, az egyik emlékezetes képen azt láthatjuk, hogy a vagon mellett várakozó zsidó gyerekek a két kezüket a katonák és a felnőttek felé nyújtják, akik felteszik őket a vonatra.
Számomra szülőként, ha egy kisgyerek a két kezével felfelé mutat, az abszolút bizalom jele, amit a felnőttek irányába táplál. Megengedi, hogy felvegyük őt, a kezünkbe adja a sorsát. Amikor a nácik így pakolták be a gyerekeket a vagonokba, akkor visszaéltek a gyerekek bizalmával. Azzal pedig, hogy a főhős, Jan maga is segít a gyerekeket vonatra tenni, azt akartam bemutatni, hogy akkoriban senkinek nem volt fogalma arról, hogy ezeket az embereket gyakorlatilag a vágóhídra viszik. Nem tudták az emberek, mi folyik a koncentrációs táborokban.
Nőként egy férfias szakmában
Amikor arról kérdezem van-e különbség női és férfi rendezői stílus között, Niki azt mondja, hogy a női rendezők különlegessége, hogy finoman is képesek erőt és határozottságot mutatni. A többi rendezőnő nevében nem tud beszélni, de számára fontos, hogy ne csak lássa, hanem érezze is a színészek játékát. “Nem szeretem a színészek játékát a monitoron keresztül figyelni. Mindig ott állok közvetlenül a kamera mellett, így a lehető legközelebbről látom megszületni az alakításukat. Nem is az a legfontosabb, hogy lássam, hanem hogy érezzem a játékukat.”
Jelenleg nagyjából minden tizedik hollywoodi filmet rendez nő, így adódik a kérdés, hogy ilyen ellenszélben mennyire volt nehéz elindulni a pályán. Caro elmondja, hogy az ő szerencséje az volt, hogy nem Hollywoodban, hanem Új-Zélandon kezdte a pályát, ahol nemcsak nőként, hanem férfiként is ugyanolyan nehéz pénzt szerezni egy filmre, tehát ilyen értelemben nem érezte a diszkriminációt. Hollywoodba már úgy került, hogy az Új-Zélandon készült mozija, A bálnalovas hatalmas sikert aratott, de még így is érték megpróbáltatások. “A Kőkemény Minnesota című mozim kapcsán volt egy közös sajtóturném Charlize Theronnal, és
Rómában egy olasz újságíró megkérdezte tőlem, hogy a filmrendező nők miért nem olyan jók, mint a filmrendező férfiak? Igen, így, a kamerák előtt. Amikor látta a kikerekedett szemem, hozzátette, hogyha jók lennének, több lenne belőlük. Ebből is látszik, hogy már az alapfeltevése is tévedésen alapul. Nem arról van szó, hogy ne lennénk jók, hanem arról, hogy nekünk jobbnak kell lennünk. Egy férfinek elnézik a bukást, de ha egy rendezőnő filmje megbukik, nem kap második lehetőséget.
Keményebben kell dolgoznunk és nagyobb sikereket kell elérnünk ahhoz, hogy a pályán a férfiakkal egyenrangúként kezeljenek minket. Remélem, hogy ez hamarosan könnyebbé válhat, mert nem lehet örökké ennyi tehetséget elpazarolni. Annyi hihetetlenül tehetséges nő van, aki nagyjátékfilmeket készítene, de senki sem ad erre pénzt nekik.”
Niki Caro és Charlize Theron a Kőkemény Minnesota bemutatóján
Nők, pénz, robbanások
Niki Caro most a szerencsés, szabályt erősítő kivétel, ugyanis a Disney a következő filmjére, a Mulanra több mint százmillió dolláros költségvetést biztosít számára, a filmtörténetben mindössze negyedik nőként Kathryn Bigelow (Atomcsapda), Patty Jenkins (Wonder Woman) és Ava DuVernay (A Wrinkle in Time) után. Ráadásul a Wonder Woman és az A Wrinkle in Time is még a bemutatójára vár, így az, hogy a rendezőnők ilyen lehetőségeket kapnak, friss fejlemény a filmiparban. Caro szerint egyszerre szomorú és örömteli, hogy ő a negyedik a sorban. Szomorú, mert a filmtörténet száz éve alatt ennek jóval többször kellett volna előfordulnia, és örömteli, mert ha ezek a filmek sikeresek lesznek, azok megnyithatják a kapukat a többi rendezőnő előtt.
Végül arról beszélgetünk, hogyan élte meg a háborús jelenetek rendezését a Menedékben. “Be kell vallanom: iszonyatosan élveztem a robbantásokat. Ez a második alkalom, hogy egy filmemben robbanások vannak. A Kőkemény Minnesotában volt egy nagy bányarobbanás-jelenet, amihez irgalmatlan mennyiségű robbanóanyagot használtunk. Egy bunkerben ültünk, és megengedték nekem, hogy én nyomjam meg a gombot, amivel beindítom a robbanást, de én annyira izgultam, hogy becsukott szemmel nyomtam meg a gombot. Képzelheted: semmit nem láttam a robbanásból. Szóval az első igazi mozis robbantásaim a Menedékhez kötődtek. Nem fogod elhinni, de a robbantásokat vezénylő távirányítót az effekt szakértők piro funk kontrollernek hívják. Az egyik kedvenc pillanatom volt, amikor Jan rohant az utcán, és mögötte láthatunk egy robbanást. Tökéletesen volt időzítve, a legjobb tudásom szerint nyomtam meg a gombot. (nevet) És ezúttal mindent láttam.”
