A negyvenöt évesen is mindenhova rollerral (nem elektromossal) járó Germán Vanda élete tele volt buktatókkal, de szinte minden akadály csak erősítette őt. Tinédzserként is nagyon aktív – mai szlenggel: bevállalósabb – volt. Például imádott a medence alján feküdni visszatartott levegővel. Gyakorlatilag a teljes kamaszkorát elvette tőle a kórház. Vagy ahogy ő látja, inkább csak évtizedekkel kitolta.
„Tulajdonképpen most nőhettem fel a fiammal, Brúnóval együtt. Most ismerem meg, milyen kamasznak lenni, hogyan kell megküzdeni a tini életkor kríziseivel” – magyarázza Vanda, aki tizenhárom éves gyermekével él.
Őt szülőként sem zavarja a hirtelen másként működő fia. Azt mondja, nagy kihívás, de sokat tanult Brúnótól.
Vanda kisfia Brúnó (Fotó: Germán Vanda)
Vanda nem tud igazán kapcsolódni a vele egykorúakhoz. Sokszor úgy érzi társaságban, hogy olyan, mint egy kisgyerek vagy egy öreg néni: „Van, hogy találok valakit, akire rákapcsolódok és beszélek, ami szórakoztatja őket. Van, hogy csak aktívan, támogatóan hallgatok. Olyan is van, hogy csak ülök, mint egy nyolcvanéves, és kívülről nézem a többieket.”
Anyai nagyapja rajztanár volt, így nyilvánvalóan papírral és rajzeszközökkel igyekezték lefoglalni őt már kétéves korától. Szülei igyekeztek minden szükséges tudást is megadni ehhez. Süsü megalkotója, Lévai Sándor bábszakkörébe is beíratták, nagyon szeretett oda járni, de visszahúzta a két dimenzió. Sok-sok kézműves foglalkozásra járt Magyarországon, és NDK-ban is. A Pannónia Filmstúdióban megvolt az esély, hogy rajzfilmekhez rajzoljon, de abba kellett hagynia.
Készült egy dokumentumfilm róla, amikor tizenöt éves volt. Három évvel azután, hogy majdnem belehalt egy egérharapásba. Gimnáziumi osztálytársai keveset tudtak róla, azt mondták, furcsa lány. Olyan mint, aminek rajzolja magát, egy nyuszi.
„Nem egy átlag nyuszi, hanem például mint a gyerekkori diafilm-kedvencem, a hős Nyuszi Pista, aki a fájós derekú Tölgyfa néninek elhozza a Harkály doktort. Amúgy az anyukám szerint is egy kicsit más vagyok. Óvodás koromban is egy elvágyódó kislány voltam, az eszkimók érdekeltek, meg a kínaiak. Menekülni akartam.”
Az iskola is csak összezavarta Vandát. A második osztályt már Németországban kezdte, mert apja ott kapott munkát, és kiment vele az egész család. Vandának nehéz volt a beilleszkedés. „Én voltam a blöde Ungarin, a hülye magyar. Németországban kezdődött az epilepsziám, és két gonosz fiú röhögve utánozta, hogy voltam rosszul. Az iskolai bántalmazás nem egy új jelenség.”
Maradtak azért jó emlékek is. Például sokan utaztak vele Magyarországra, amikor a homokozóban Vanda volt a pilóta.
A nyelvet gyorsan megtanulta, korának megfelelően anyanyelvi szinten beszélt egy év alatt. Szeretett tanulni, mindent, ami érdekelte, imádott olvasni, az agya szívta magába a tudást. Négy év múlva, 1988-ban végül hazatért az egész család.
Vanda ma is rajzol (Fotó: Germán Vanda)
Hatodiktól folytatta magyar iskolában. Ott az egyébként németet jelentő neve és a korábbi élete miatt germanizmusnak csúfolták, és ismételgették a szavait, hogy „ezt az NDK-ban nem tanultuk.” Bizony, a magyar kötelező olvasmányok nem voltak benne a kinti tanrendben.
Egy alkalommal csereüdülésre ment az NDK-ba. Ott történt a nagy balesete. Otthon is volt egere, nem félt tőlük, megfogott egyet a táborban, de az ijedtében megharapta, ráadásul fertőzött volt az állat. Akkor semmi jele nem volt, hogy baj van, három hét múlva lett rosszul. A Balatonnál üdültek épp, amikor belázasodott, szédült, duplán látott, alig tudott járni. A helyi rendelőben nyári influenzának hitték, mondták, pihenjen otthon. Visszamentek Pestre, mert jött a tűzijáték, az ő állapota azonban csak romlott. Másnap bevitték a rendelőbe, onnan mentővel rögtön a kórházba. „Azonnal gerinccsapolás, leállt a vesém, akkor már nem volt szabad többet innom, és iszonyat magas lázam volt. Tudták, hogy valami nagyon nagy baj van, de nem tudták, hogy mi. Átvittek az intenzív osztályra, mert akkor már ködös tudatállapotban voltam. Kiderült, hogy leptospirózis okozta agyvelőgyulladás. Besárgultam, és dőlt az orromból a vér.”
Intenzíven kezelték, leálltak a veséi, tíz százalék túlélési esélye volt. ’89 ősze, épp leomlik a berlini fal, Vanda pedig a kórházban fekszik. Csak tizenkét éves volt ekkor, de egykori otthona felszabadulásáról is mindent tudni akart, újságban, tévéből követte az eseményeket. Mindeközben élete legnehezebb terheivel küzdött.
Láttam meghalni gyerekeket mellettem. Nem volt függöny az ágyak között. Ott állt mellettem a lélegeztetőgép. Borzasztó volt látni, ahogy egy éves kisfiút fél napig próbálták életben tartani, és éjszaka meghalt. Végig kellett néznem, mert nem tudtam hátat sem fordítani, mert a folyton vérző orrom ki volt tömve gézzel. Meghalt egy velem egykorú kisfiú is. Éjszaka hozták agyvérzéssel, az orrom előtt intubálták, de nem tudták életben tartani. Beengedték a szüleit, ők ott zokogtak felette. Ez az élmény beleégett az agyamba.
Érdemi segítséget nem kapott a feldolgozáshoz. Volt pszichológusi szoba, ahol kaptak festéket és ott csinált a gyerekekkel rajzos foglalkozást, ahogy fogalmaz, azért, hogy ne vegyenek tudomást a kórházról. „Egy betegtársammal sokat röhögtünk. Állandóan kitaláltam hülyeségeket, és így éltük túl.”
Saját gyerekújságot is készített. „A Madarász utcai kórházban történeteket rajzoltam meg, hogy feldolgozzam a nehézségeket, illetve azért, hogy másnak segítsek. A Buksi magazin húszoldalas volt képregénnyel, rejtvényekkel és színezővel. Természetesen a szereplők állatok voltak, a dokik kutyák és mackók. Anyukám munkahelyén fénymásoltuk eleinte a lapokat, aztán bekerültem egy reggeli tévéműsorba, azonnal jelentkeztek támogatók, és így segítettek nyomtatni.”
Vanda a rajz mellett folyamatosan naplót írt. „Gyerekkoromból maradt meg az az életmentő funkció, amit kétévesen “feltaláltam”: hogy papíron lépek ki a világból, és talán valaki észre is veszi a palackpostám üzenetét.”
Amikor először kivitték az udvarra, elsírta magát. Hat hete nem volt szabadban. „Még nyáron kerültem be, és amikor újra kimehettem, már potyogtak a levelek a gesztenyefákról. Ez nagyon meghatározó érzés volt.”
Hetekig bent tartották még a belgyógyászaton. Mire kijött, a szülei elváltak. Felborult a világ. Az iskolában sem tudott kapcsolódni senkihez. „A tantermeket kórtermeknek képzeltem. Az egész iskola egy nagy kórház volt nekem. Folyosós épület sok szobával. Annyira nem találtam a helyem, hogy vissza akartam menni a kórházba, és meg akartam halni. Beteg is lettem.”
„Sztrájk” (Germán Vanda rajza)
Nem volt tizenhárom, amikor már a halálon gondolkodott. Évekig magában tartotta az érzést. „A filmben, ahol már tizenöt éves vagyok majdnem kimondom, hogy meg akarok halni, csak tudtam, hogy nem szabad. Nem voltam jó állapotban akkor, csak tudtam, hogy az az elvárás, hogy én magamat valami hősként mutassam be, aki reménykedik a gyógyulásában és élni akar.”
Megpróbálta elősegíteni a halálát, de csak úgy, hogy ne vegyék észre. Kibontotta például a műtéti hegeit. Sok korrekciós hasi műtétje volt. „Mindig azt reméltem, hogy meghalok a műtőasztalon, és akkor nem lesz senkinek az a teher, hogy megölte magát ez a kislány.”
Van segítség!
Ha te vagy valaki a környezetedben segítségre szorul, tárcsázd a krízishelyzetben lévők részére rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123-as telefonszámot!
Komoly epilepsziás rohamai miatt újra az intenzív osztályra került. A mélyaltatás után – ahogy sokaknak – neki is hallucinációi voltak. Azt hitte, hogy háborúban van, anyja megég, ő pedig egy bombázás alatt egy pincében gyereket szül. Bekerült Lipótra, neurológiai kivizsgálásra.
„A hely nagyon lepusztult volt, és én is romokban. Azt hittem, hogy ez valami kísérleti kórház, meg fognak ölni.” Túlélte azt is. A neurológusa, aki kamaszkora óta ismeri a mai napig mondja, hogy Vanda, maga mindig olyan zseniális volt… „Nagyon tetszik neki, hogy túléltem mindent, és jól működöm. Azt mondta, az én diagnózisaimmal mások nem élnek ilyen aktív életet. Persze ilyen pozitív, támogató orvosok nélkül én sem lennék jól.”
Tizennyolc éves korában borderline személyiségzavart diagnosztizáltak nála. „Ezt magyarul instabil hangulatú személyiségnek hívják. Jöttek újabb diagnózisok, de szép lassan mind eltűntek. Évekig tünetmentes voltam, még epilepszia-rohamaim sem voltak.”
Fotó: Germán Vanda
Húszévesen elolvasták olyan naplóbejegyzését, amiben sok titok volt. Mivel olyanok látták, akiknek nem adott engedélyt, megsemmisítette az írásokat, így a titok immár csak a fejében él. Rajzokat is összetépett nemrég, mert az életében is változások voltak, és így tudta feldolgozni. „Nincs ebben a múlandóságban semmi szomorú, ez egyfajta fejlődési folyamat.”
Egykor az édesanyja nagyon szerette volna a képzőművészeti középiskolába járatni, de Vanda másra vágyott. „Ápolónő, orvos vagy pszichológus akartam lenni. Nem mehettem az egészségügyi szakközépbe, gimnáziumba jártam német-latin szakra. Onnan is vezethetett volna az út oda, ahova én akartam menni. Aztán az élet máshogy hozta.”
Kamaszkorától a vallásban kereste a megnyugvást. Rengeteget olvasott a különböző Istenhitekről, a hosszú kórházi ápolás után zsidó gimnáziumba ment, betért, és Izraelbe költözött. Alapjaiban változott meg az élete és bár most már nem tudja hosszú távon elképzelni azt az életet, ahogy Jeruzsálemben élt, a mai napig tartja a vallást. Abban biztos, hogy az életét köszönheti a zsidóságnak. „Fontos szabály, hogy ne tégy magadban kárt! Minden egyéb szabály is csak keretet adott nekem. Be van programozva az élet. Tudatosságot tanultam. Ez traumatúlélőként elengedhetetlen, mindig tudom, mi a feladatom. A vallástanáromtól és a feleségétől rengeteg szeretetet, odafigyelést kaptam. Nekem már a halál sem az örök pusztulás. Nem a semmibe lépek, hanem oda, ahol nincs szenvedés.”
Amikor visszajött Izraelből, férjhez ment egy nigériai menekülthöz. Pár év múlva elváltak a kulturális különbségek miatt, de Vanda nem felejti, mennyi segítséget kapott tőle. Az ő támogatásával mert elkezdeni dolgozni, saját vállalkozásukban. Félt, hogy nem lehet gyereke, de hamar megszületett egészséges fiuk, Brúnó, aki most Vanda legféltettebb kincse.
Vanda volt férje és gyermekük Brúnó (Fotó: Germán Vanda)
A covid őt is megviselte, a rengeteg szorongás miatt voltak harcai a depresszióval. „Ilyenkor nem 100 százalékot kell nyújtani magadból, hanem 200-at. Nagyon pontos terv szerint kellett élnem a napjaimat és nem engedtem magamnak tétlenkedést.”
Jó volt írni és rajzolni, ami több, mint negyven éve az ő nagy segítsége: „Soha nem akartam embert rajzolni. Irtóztam a babáktól, a szobroktól és bohócoktól is. Én az állatokat szerettem. A kedvencem a nyúl, ami sok gyerekkori rajzfilmemben, olvasmányaimban is megjelent, például a Micimackóban, a Kis vakondban vagy a Vidám mesékben.”
Segítő munkákban helyezkedett el immár húsz éve. Izraelben hospice házban és beteg gyerekek mellett dolgozott, itthon tíz éve egy idősek otthonában. Mentálhigiénés munkatárs, kreatívan szórakoztatja a lakókat. Az elmét és a testet is mozgató játékokat talál ki. És persze rajzol is nekik. Abban bízik, hogy egyszer majd könyvet ad ki a rajzaiból és naplóiból, amit úgy szeretnek majd az olvasók, ahogy ő szereti a munkáit.
