Mi következünk. Dr. Mengele feltartja az ujját. „Ő az anyád vagy a nővéred?” – kérdezi.
Belekapaszkodom anyám kezébe, Magda a másik oldalról átöleli. Bár egyikünk sem tudja, mit jelent az, ha balra vagy ha jobbra küldenek, anyám megérezte, hogy tizenhatnak vagy idősebbnek kell látszanom ahhoz, hogy élve túljussak az első szelekción. Anyám haja ősz, de az arca olyan sima, mint az enyém. Könnyedén a nővéremnek lehetne nézni. De nem gondolok bele, melyik szó védené meg: „anya” vagy „nővér”. Egyáltalán nem gondolkodom. Csak érzek, testem minden sejtjével, ami szereti őt, aminek szüksége van rá. Ő az anyám, az anyukám, az én egyetlen anyukám. Így hát kimondom azt a szót, amelyet egészen idáig igyekeztem száműzni a tudatomból, a szót, amire nem hagytam emlékezni magam, egészen mostanáig.
„Az anyám” – mondom.
Dr. Edith Éva Eger A döntés című világsikerű művéből készült előadás rendezője, Csányi Sándor ezt a képet választotta zárójelenetnek, kihangosítva a bűntudat érzését, amely annyi holokauszt-túlélőt kísért. Azonban ebben a jelenetben többről is szó van, a döntésről, amely következményeként, tudattalanul bár, de Edith Éva Eger a „halálba küldte édesanyját”. Az idézőjel hangsúlyos és elhagyhatatlan ebben a kontextusban, és a döntés fogalma is megkérdőjelezhető. Hiszen beszélhetünk-e döntésről egyáltalán az embertelen és lealjasult viszonyok között, ha arról sem lehet fogalmunk, hogy ebben a viszonyítási pontokat és minden józan észt nélkülöző helyzetben milyen következményekkel járhat a kimondott szó? Kívülről könnyen látjuk, az egyetlen, aki úgy döntött, hogy Eger édesanyja gázkamrában végzi, az Mengele volt, és persze maga a szörnyű náci gépezet, mégis mi, emberek nem csak józan észből és megfelelő ítélőképességből állunk.
Ha pedig traumáról van szó, nem számítanak a „te nem tehetsz róla” önmegnyugtatások, mély és könyörtelen érzelmi munka árán lehetséges csak kiszabadítanunk magunkból azt a lelkünkbe zárt gyereket, kamaszt, aki képes volt egy pillanat alatt a világ és a korszellem összes felelősségét a vállára venni és önmagát hibáztatni.
Edith Éva Eger évtizedekig élt ezzel a mélyre temetett bűntudattal, mielőtt az Auschwitz-Birkenauban tett látogatása fel nem hozta benne az érzést. És ha már feljött, kiszabadult, a döntés mint tett, mint felelősség is értelmet és létjogosultságot nyert.
Fotó: Csányi Sándor Produkció
„Megmenthettem volna anyámat? Talán. És egész hátralévő életemben együtt fogok élni ezzel az eshetőséggel. És büntethetem magam, amiért rosszul döntöttem. Ez az én kiváltságom. Vagy elfogadhatom, hogy a fontosabb döntésem nem az volt, amit a múltban tettem, amikor éhes voltam és rémült, és amikor kutyák, fegyverek és bizonytalanság vett körül, tizenhat éves koromban, hanem az, amelyet most teszek meg. Az a döntés, hogy elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok: emberinek és törékenynek. Annak eldöntése, hogy magamat teszem felelőssé a saját boldogságomért. Hogy megbocsátom magamnak a hibáimat, és visszakövetelem magamnak az ártatlanságomat. Hogy nem kérdezem azt többé, mivel érdemeltem ki a túlélést. (…) Soha nem változtathatom meg a múltat. De egy életet meg tudok menteni: a magamét. Azt, amelyiket éppen most élek, ebben az értékes pillanatban.”
Csányi Sándor és Tenki Réka nehéz anyaghoz nyúlt A döntés című könyv színpadra vitelével, hiszen egyrészt sosem lehet könnyű egy regényt (ez esetben inkább szépirodalmi igényességgel megírt önéletrajzi könyvet) színpadra adaptálni, a hangsúlyokat ebben jó arányérzékkel megtalálni, másrészt viszont könnyen válthat ez a nehezebb, fajsúlyosabb téma súlytalanná, túljátszottá és nevetségessé. Szerencsére jól egyensúlyoznak végig ezen a határmezsgyén, és nem félnek attól sem, hogy nevettessenek is. Hiszen Eger könyve sem nélkülözi a humort és a komikumot, ahogyan a legtragikusabb élethelyzetekben is felcsillan mindig valami, amin mosolyogni, nevetni lehet, ha nem máson, leginkább saját magunkon, ahogyan próbálunk valamilyen értelmet adni a teljes nonszensznek és abszurditásnak, amelybe belekényszerültünk. Igaz az is, hogy a színpadi változatban ezt a fajta szellemességet leginkább az Edithet körülvevő férfiak igyekeznek a színpadra csempészni, ám ettől a főszereplő életében szerepet játszó férfifigurák mind pipogyának, tutyimutyinak tűnnek, akik csak másodhegedűsek lehetnek ennek a nagyszerű nőnek az életében, és ezt Edith sem fél velük éreztetni. A könyv olvasása közben ezt a kissé lekezelő, „jól van, fiam, inkább ne beszélj”, „buksisimogató” viszonyulást a férfiakhoz nem éreztem, és bár könnyen juthatnák arra a következtetésre, hogy Béla, a férj egyfajta „alku az élettel” a nagy szerelem elveszítése után, kapcsolatuk sokkal inkább melegséges, intim, mintsem olyan alá-fölérendeltségi dinamikájú, mint ahogyan az Csányi és Tenki jelenítette meg.
Fotó: Csányi Sándor Produkció
Ám amiben igazán sikerült a humor gyógyító, feszültségoldó hatását kihasználni, az a regény és a darab csúcsjelenete. Pont jókor, pont akkor, amikor a néző már nem bírná tovább a bestialitás szívfájdító ábrázolását. Pont ott, ahol be kellett csuknom a könyvet és két hétre pihentetni, mielőtt nekiveselkedtem volna újra. Pedig ez a jelenet foglalja magába a legfontosabb üzenetet, nemcsak a könyvét, hanem Edith Éva Eger életszemléletének is a lényegét. Gunskirchenben, a földi pokolban Edith tartalékai végéhez ér, eltörik a gerince, egy halom emberi tetem között az élettől, testétől egyre inkább eltávolodva szemléli a borzalom jeleneteit, olyan dolgokat, amelyekről tudja, tényleg valósak, csakhogy nem szabadna annak lenniük. Bár a könyvben nem ennél a résznél jelenik meg a gondolat, a színpadi jelenetben a főszereplőben az emberkupac tetején merül fel, hogy szűzen fog meghalni, és még nem is látott meztelen férfitestet. Bár istenre kéne gondolnia ebben a helyzetben, neki pucér férfitestek járnak a fejében – hányszor jutott eszünkbe nekünk is hasonló, „nem a helyzet komolyságához illő” gondolat fajsúlyos élethelyzetekben, és hányszor korholtuk magunkat amiatt, mert nem az elvártak szerint érzünk. Ez a jól időzített monológ nevettet, old, jól jön, mint egy falat kenyér. Aztán hirtelen váltás, és egy merőben más érzelmet előcsalogató gondolatmenet kezdődik. „ (…) amikor azt látom, hogy egy éhező ember egy halott húsát eszi, ettől önt el az epe, ettől sötétül el bennem minden. Én nem tudom megtenni. És mégis ennem kell. Ennem kell, vagy meghalok. Az összetaposott sárból fű nő ki. A fűszálakra bámulok, látom, hogy különböző hosszúságúak és árnyalatúak.
Füvet fogok enni. Ezt a fűszálat fogom választani, nem pedig amazt. Elfoglalom a tudatom a döntéssel. Ezt jelenti a döntés.
Auschwitz balerinája
Edith Eva Eger egyike annak a kevés holokauszt-túlélőknek, akik még most is élnek. 1927-ben született Kassán, egy középosztálybeli családban. Jó tanuló volt, tehetséges balett-táncos, az olimpiára edző csapat tagjává választották, ám nem sokkal később zsidó származása miatt többé nem vehetett részt az edzéseken. Röviddel ezután Kassát elfoglalták a németek, Edithet és családját, valamint 12 ezer kassai zsidót a város szélén álló téglagyárba börtönözték be, majd marhavagonokban a lengyelországi Auschwitz haláltáborba szállították, ahol a Halál Angyala néven emlegetett Joseph Mengele fogadta őket. Edith szüleit azonnal a gázkamrába küldték, a lánynak pedig még aznap táncolnia kellett az életéért a Kék Duna keringőre Dr. Mengele előtt. A háború végén Gunskirchenbe, egy másik fogolytáborba kerültek; a betegségek és az éhínség miatt a menetelő kétezer fogolyból csupán száz élte túl – köztük Edith és Magda. Néhány nappal odaérkezésük után a tábort felszabadították az amerikaiak, Edithet egy halom holttest közepén találták legyengülve, csak az ujja mozgott. Ez volt a szerencséje: egy katona észrevette, és kiszabadította a holttestek alól. Edith szenvedései szabadulása után sem értek véget: már háromgyerekes, sikeres klinikai szakpszichológus volt az USA-ban, amikor még mindig a poszttraumás stressz tüneteitől szenvedett, miközben tagadta múltját, eltemette érzéseit. Szembenézése után legfontosabb tanítása, hogy mindannyian képesek vagyunk választani, engedünk-e a keserűség és a kétségbeesés bénító hatalmának, vagy az életet, a szeretet és a megbocsátást választjuk a leírhatatlan brutalitással szemben. 2017-es, A döntés című könyve erről az útról szól.
A darab – bár a mellékszereplőket alakító Csányi Sándor is jelenetről jelenetre feltűnik – tulajdonképpen monodráma, melyben Tenki Réka szépen rajzolja meg azt az ívet, hogyan lesz cserfes, nagy álmokkal teli, a háborút csak a saját, egészségesen önző és kamaszos szemével néző lányból olyan érett nő, aki nem hagyja, hogy feldolgozatlan traumái uralkodjanak rajta, és ezáltal nem engedi, hogy Hitler győzzön. A szögesdrótok közül kivirágzó, értelmet nyert élet jóvátétel és egyben fricska, bosszú is az őt elpusztítani akaróknak. A feloldozás nem marad el. A színpad mögötti vászonra vetített, síri csendben álló, madárdalt nem ismerő tábor fölött az égen végül mégis megjelennek a madarak.
Forrás: Csányi Sándor Produkció
A döntés
Előadja: Tenki Réka és Csányi Sándor
Rendező: Csányi Sándor
Színpadra alkalmazta: Székely Csaba
Az előadás az Erzsébetligeti Színházban látható, részletek és időpontok.
