„Mindegyik fél azt akarja, hogy az ő fazeka legyen közelebb a tűzhöz” – diktátorok szakácsai árulták el titkaikat

Kerekes Péter rendező Gulyáságyú című filmje egy nagyon érdekes szemszögből mutatja be a 20. század háborúinak történetét, a szlovákiai magyar rendező ugyanis különböző európai hadtesteknél szolgált katonai szakácsok emlékein keresztül idézi fel azokat a történelmi eseményeket, amikről ugyan már az iskolában is tanultunk, de amelyekről messze nem tudunk mindent. Ennek a filmnek az egyik szereplője Branko Trbović, az egykori jugoszláv forradalmár és államfő, Josip Broz Tito személyi szakácsa.

„Ő volt az első diktátorszakács, akit láttam. Elgondolkodtatott, hogy mit mondhatnak a történelemről azok, akik ott főztek, ahol éppen fordult a történelem kereke. Mi fortyogott a fazékban, amikor a világ sorsa forgott kockán” – írja Így etesd a diktátorod című könyvének bevezetőjében az Amnesty International által is kitüntetett lengyel újságíró, Witold Szabłowski.

A téma pedig nemcsak azért fogta meg, mert a társadalmi, politikai, közéleti témákról ír, hanem azért is, mert hajszálon múlott, hogy nem lett belőle szakács. Az egyetem elvégzése után, Koppenhágában járva ugyanis beállt dolgozni egy mexikói étterembe, majd ezután kötött ki a félig kubai, félig lengyel August éttermében. „Egy életre belém vésődött, hogy lenyűgözőek tudnak lenni a szakácsok, akik költők, fizikusok, orvosok és pszichológusok egy személyben” – írja Witold Szabłowski, aki azt is megjegyzi, Augustból akár sikeres diplomata is lehetett volna.

Hatalmi harc a fazekak felett

És valóban, a két hivatás nem is áll olyan messze egymástól. Witold Szabłowski következő könyve is hasonló témában íródik, ez arról fog szólni, hogy a Szovjetunió, illetve Oroszország birodalomépítési törekvéseiben milyen szerepet játszott vagy játszik a gasztronómia. “Vegyük példaként az 1945-ös jaltai konferenciát, amin a szövetséges államok vettek részt. Ugyan a világháború komoly pusztítással járt a Krím félszigeten, ügyeltek arra, hogy a több ezer ember, aki a konferenciára érkezett, a legjobb ellátásban részesüljön. Ennek része volt az is, hogy drága ételeket és italokat szolgáltak fel, volt pezsgő, kaviár, a tálalás is tökéletes volt. A cél mindezzel az volt, hogy megmutassák, jobb, ha senki sem becsüli alá őket, hiszen a háború szörnyűségei ellenére is képesek egy ilyen rendezvényt tető alá hozni” – nyilatkozta az nlc-nek az Így etesd a diktátorod című könyv szerzője.

Winston Churchill, Franklin Roosevelt és Joszif Sztálin a jaltai konferencián (Fotó: Keystone/Getty Images)

Természetesen ebben a könyvben is van példa arra, hogy a diplomácia és a gasztronómia hogyan képez közös keresztmetszetet. Szaddám Huszein szakácsa, Abú Ali mesélt arról, hogy amikor elkísérte az iraki diktátort a Szovjetunióba, a konyhában egy óriási felismerést tett. Történt ugyanis, hogy a vendéglátók és a vendégek szakácsai egy közös gáztűzhelyet használtak, a szovjet szakácsok pedig mindig arrébb tolták mások fazekait, hogy több hely jusson nekik, és hiába tolta vissza az edényeket, a házigazdák nem hagyták magukat.

Ugyan vannak példák arra, hogy bizonyos ételek miatt nemzetek, népek feszültek egymásnak, mert azokat mindenki a sajátjának szerette volna tudni, és a hagyományos fogások a nemzeti büszkeségnek és identitásnak szerves részét képezik, azt nem lehet tagadni, hogy a finom ételek igenis összehozzák az embereket, hogy remek lehetőséget adnak arra, pont az előbbiek miatt, hogy megismerjük és talán meg is szeressük mások kultúráját.

Ezt Witold Szabłowski is elismeri, bár – tette hozzá – azért nem ritka, hogy egy távoli ország ételét adott nemzet újraértelmezi, és nem olyan formában fogyasztja, ahogyan azt szülőhazájában teszik. „Az emberek alapvetően nagyon nyitottak, nagyon érdeklődők, de szeretjük, ha az ételeknek olyan íze van, amit megszoktunk. A kebabot Lengyelországban is nagyon kedvelik, de igazából akkor lett népszerű, amikor – fogalmazzunk úgy – lengyelesítették, ami azt jelenti, hogy káposztát, hagymát is fogyasztunk mellé, ami helyi jellegzetesség.”

Witold Szabłowski (Fotó: Jakub Celej)

És van, amikor nem is gondolnánk, hogy egy helyi jellegzetesség mennyi mindent taníthat nekünk a történelemről. „A pierogira tipikus lengyel ételként gondolunk, pedig a töltött tésztabatyu a Távol-Keletről érkezett a mongolok révén, és az, hogy pontosan milyen nemzetek konyhájában köszön vissza, jól mutatja, hogy meddig jutottak el a hódítók.” Arról pedig ne is beszéljünk, hogy amikor a gasztronómia nem csak bizonyítéka, hanem mozgatórugója volt bizonyos komoly változásoknak, gondoljunk csak bele abba, mennyi lehetőség nyílt meg azáltal, hogy felfedeztük a tüzet, hogy rájöttünk, hogyan kell sütni, főzni, ételeket tartósítani, vagy amikor megtanultuk, hogyan termeszthetünk növényeket, tenyészthetünk állatokat.

A diktátorok kora

A történelem kereke pedig azóta többször fordult, a 20. század is számos változást hozott magával, olyan változásokat is, amelyek hatásait a mai napig is nyögjük. Ezért is lehet fontos, minél jobban, minél több szemszögből megismerni, hogyan születtek, éltek, uralkodtak ennek az időszaknak a diktátorai. Főleg, hogy – ahogyan azt Witold Szabłowski is kiemeli az előszóban – a Freedom House jelentése szerint jelenleg harminckilenc országot vezetnek diktátorok, és számuk sajnos folyamatosan nő. De hogyan lehet ez?

„Sajnos ez egy tökéletes időszak számukra, a geopolitikai helyzet tovább bonyolódik, és ki tudja, mikor jön egy új kórokozó, ami hasonlóan nehéz helyzetbe sodor minket mint a koronavírus. Ha nagy a bizonytalanság, nincs igazán jövőkép, akkor az emberek szívesen lemondanak a szabadságról a stabilitás érdekében, a diktátorok pedig ezt kihasználják. Vegyük például Donald Trumpot, rájött vagy ráérzett, hogy az emberek elveszettnek érzik magukat, és felajánlotta, hogy majd az ő irányításával vissza tudja hozni a régi szép időket. Hogy ezt maga is elhitte vagy sem, azt nem tudni, de el tudta hitetni az emberekkel, hogy ezek nem üres ígéretek, hanem valóban képes rá. Vagy vegyük csak példaként az olasz választást, azt gondolná az ember, hogy az utóbbi évek történései után Silvio Berlusconi nem kerül a hatalom közelébe, ehhez képest a pártja is tagja annak az olasz jobboldali koalíciónak, amelyik megnyerte a választást, a barátnőjét például olyan városról szavazták be, ahol soha nem is járt.”

Bár Donald Trump és Silvio Berlusconi nem mondható diktátoroknak, azért van, amiben őket idézik. „Amikor diktátorra gondolunk, akkor olyan excentrikus figurák jutnak eszünkre mint Moammer Kadhafi vagy Kim Dzsongil. De ők egy régi iskolát képviselnek, most már nehéz megkülönböztetni a diktátorokat más politikustól, hiszen ugyanúgy néznek ki. A módszereik azonban nem változtak, mindig is nagyon jó manipulátorok voltak, mindig is tudták, hogyan játszanak az emberek érzelmeivel, és a legfontosabb érzelem, amire játszanak, az a félelem. A körülmények persze mások, a diktátorok, akikről a könyvben szó van, egy olyan időszakban léptek hatalomra, amikor forradalmak törtek ki, birodalmak omlottak össze, de – igaz más okokból – most szintén nagyon bizonytalan időket élünk, és ahogy említettem, sajnos ez nagyon jó táptalaj a diktátoroknak.”

Fotó: Mariia Kashtanova/Prae Kiadó

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon másként olvassák-e a könyvet, mást jelent-e azok számára, akik maguk is megtapasztalták, milyen diktatórikus rendszerben élni. „Egyik korábbi könyvemben, ami a Táncoló medvék címmel jelent meg párhuzamot vontam a közép-kelet európai lét, illetve a bolgár táncoló medvék között. Bulgária volt az utolsó ország, ahol betiltották ezen állatok táncoltatását, a medvéket ezt követően egy parkban helyezték el, ahol viszonylagos szabadságban élhettek. A szovjet blokk megszűnése után mi is hasonló helyzetbe kerültünk, mi is egyfajta szabadság-laboratóriumban éltünk, és hogy ez mit is jelent, nehéz megértenie annak, aki ezt nem tapasztalta meg a saját bőrén”

És – sajnos erre is akad példa – az, hogy egy nép tudja, milyen elnyomás alatt élni, nem jelenti azt, hogy ne fordulhat elő az, hogy ne következzen be újra diktatórikus fordulat. „Ha Hitler azt mondta volna, hogy meg fog ölni több millió embert és kirobbantja majd az emberiség történetének legvéresebb háborúját, biztosan nem nyert volna választást. De ismerjük a béka történetét, ami alatt lassan melegítik fel a vizet, és megfő. Ha szeretnél hatalomra jutni, vagy éppen hatalmon maradni, akkor el kell kényeztetni az embereket, majd utána szinte bármit kérhetsz tőlük cserébe. A legtöbb diktátor amikor hatalomra kerül, ésszerű döntéseket hoz. Erdogan kijelentései ugyan mindig is problémásak voltak, de eleinte sok töröknek emelkedett az életszínvonala. Vagy vegyük Belorussziát, ahol Alekszandr Lukasenko tökéletes diktatúrát alakított ki: amíg nem húzogatod az oroszlán bajszát, jó életed lehet, elmehetsz nyaralni Egyiptomba vagy Törökországba, nézheted a Netflixet, ihatsz szójatejes lattét. Pont ezért lepte meg egyébként az, hogy 2020-ban milyen óriási tüntetések voltak az országában”.

Kísért a múlt

A fenti stratégia egyébként az, aminek köszönhetően a diktátorok séfjei is túlélték. „Enver Hodzsa (Hoxha) Albániájában például ha valakinek megtetszett a feleséged, az elég volt ahhoz, hogy börtönbe zárjanak, de a könyvemben megszólalók mind olyan országban éltek, ahol bárkit megölhettek bármelyik pillanatban. Ők ezt nagyon jól tudták, csendben maradtak, nem tiltakoztak, nem beszéltek, cserébe nem kellett nélkülözniük. Szaddám séfje például az elnöki konyhát használhatta magáncélra, volt két autójuk, szép házuk, fizették a gyerekek magániskoláit. Persze még most sem szívesen beszélnek a múltról, Szaddam séfe 14 évig rejtőzött, én három éven keresztül, több ember segítségével próbáltam eljutni hozzá, és nagyon nehéz volt szóra bírni, de sikerrel jártam, még Huszein kedvenc hallevesének receptjét is leírta, amit rajta kívül állítólag csak Szaddam felesége ismert.”

Ugyan több év kemény munkájának köszönhetően öt diktátor séfje nyílt meg neki, és meséltek durva, ijesztő vagy éppen olykor vicces történeteket, de vannak olyan részletek, amik nem kerültek nyomtatásba. Pol Pot, Kambodzsa egykori vezetőjének séfje például megkérte, hogy ne írjon a lányáról, aki kisgyermekként hunyt el, miután egy hétig nem volt élelem az óvodában.

Pol Pot és felesége Mea Son, lányukkal Saloth Sitha-val, 1991. (Fotó: API/Gamma-Rapho via Getty Images)

„Ha ez megtörténhetett egy olyan emberrel, aki Pol Pot belső köréhez tartozott, képzeljük el, milyen sorsa volt azoknak, akik nem volt közel a tűzhöz. Érdekes, azt hittem, 20 évvel Pol Pot halála után tisztább képet kapok rajta keresztül arról, mi is történt, de tévedtem, továbbra is meg volt győződve arról, hogy a világ legjobb emberének dolgozott, kijelentette, hogy Pol Pot, vagyis a szelíd Matrac tetsvér, nem ölt meg senkit, ez csak vietnami propaganda, igaz, pár pillanattal később már a meggyilkoltakról mesélt. Az, hogy volt lánya és hogyan is veszítette el, arról viszont semmilyen módon nem volt hajlandó beszélni, hiába próbáltam többször is rákérdezni. Tudta, hogy tudom, és utalt is rá, hogy amíg életben van, ne írjam meg. Jong Moeun két éve halt meg, és van valami szimbolikus abban, hogy a nő, aki az egyik legnagyobb szörnyeteg séfje volt, gyomorrákban hunyt el. Valahol pedig az is érthető, hogy az utolsó pillanatig védte az embert, aki tönkretette őt, idealisztikus fiatalként csak szeretnéd jobbá tenni a világot, majd egy olyan gépezet része leszel, ami megölt hárommillió embert, ezzel nehéz megbirkózni.”

Witold Szabłowski könyve végén megjegyzi, a kapott információkat igyekezett ellenőrizni, és több olyan történetet is hallott a szakácsoktól, amelyek más forrásokban máshogy voltak tálalva, de – és révén, hogy tényfeltáró újságíró, ez bizonyára nem volt könnyű döntés – arra jutott, mindenkinek joga van úgy elmesélni az életét, ahogyan évekkel később emlékszik vagy éppen emlékezni akar rá.

– zárja sorait.