A Netflix egyik legbetegebb sorozatát azért szeretjük annyira, mert folyton képes megújulni. Joe Goldberg (Penn Badgley) úgy mutatkozott be, mint a romantikus filmek hősszerelmese – aki néha (kizárólag szíve hölgye érdekében!) eltesz láb alól pár embert –, aztán megismerte Love-ot (Victoria Pedretti), aki tükörként megmutatta Joe-nak a valódi, szociopata képmását. De mivel ő természetesen nem szörnyeteg, ezért egyáltalán nem tetszett neki, ahogy néhai feleségében látta önmagát, így visszatért a hősszerelmes pozícióhoz: egyedül Marienne válthatja őt meg. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy egy tökéletes nő szerelmére van szüksége ahhoz, hogy ne folytassa azt a kellemetlen szokását, ami miatt a legtöbben rossz szemmel néznének rá – igen, a gyilkolászásra gondolunk. Így búcsúztunk el Joe-tól a You harmadik évadának fináléjában, a folytatást pedig az önismétlés veszélye fenyegette. De, mint mondtuk, a sorozat mindig képes meglepni minket, a negyedik évad elején pedig úgy tűnt, ez megint sikerült.
Joe-nak ugyanis nem volt ideje a romantikus téveszméinek élni, miután hirtelen őt kezdték el zaklatni: névtelen üzenetek, fenyegetések üldözték az ezúttal Jonathan Moore professzorként Londonban érvényesülő antihősünket. Aki ezáltal nyomozónak állt, és máris olyan irányba indult el a sorozat, melyre nem számítottunk. A járatlan út elsőre izgalmasnak, érdekesnek látszik, valaminek, amit érdemes feltérképezni. Csakhogy a lendület ezúttal nem tartott ki sokáig. Joe zaklatója – egyben az új „barátait” mészároló szörny – kilétének felderítése parkolópályára került a detektívtörténet. Vajon azért, mert Joe figyelmét elvonja az új nő, Kate (Charlotte Ritchie), akit kerülni akar, mégis mágnesként vonzzák egymást? Talán: Kate múltjából fakadó, világutálatként manifesztálódó öngyűlölete egyszerre állítja kihívás elé Joe-t, és válik a férfit szokatlanul kiegészítő párjává. Vagy inkább azért, mert a krimi-szál eleve megdöbbentően gyenge? Abszolút: az Eat the Rich-nek keresztelt sorozatgyilkos munkássága nem olyan briliáns, mint kezdetben hittük, miközben a kiléte is fájdalmasan egyértelmű. Emiatt a negyedik évad februárban debütált öt epizódból álló első fele egészen nagy csalódást okozott, és már abban sem voltunk biztosak, hogy lesz kedvünk megnézni a folytatást. De milyen jól tettük, hogy mégis adtunk neki egy esélyt!
Fotó: Netflix
Korán temettük Joe Goldberget
A You akkor működik a legjobban, amikor páros lábbal beleáll az őrületbe. Mert oké, Joe-nak mindig is volt egy oldala, ami elhitette vele, hogy ő a hős a történetben – sőt, a gyengébbeknek tényleg mindig segített (Pacónak az első évadban, Ellie-nek a másodikban) –, de a végén mindig előtör az elborult énje. A harmadik évad is azért volt olyan élvezetes, mert ott volt Love, aki az eleve elmebeteg sztorikat az impulzivitásával még vadabb magasságokba lőtte. De talán éppen ez motiválta Joe-t arra, hogy jó útra térjen – legyen akármennyire is disszonáns döntés a sorozat és a személyisége valóságával.
Fotó: Netflix
Mert Jonathan Moore valahogy nem volt az igazi. A tweedzakójával, értelmiségi szakállával és hosszú hajával Joe önmaga árnyékává vált, a folytonos meghasonulását pedig nézőként is kimerítő nézni. Na persze nem azért, mert sajnálnánk, hogy bármennyire is igyekszik, képtelen teljesen jó emberré válni. Nem azért nézzük a You-t, mert Joe megtéréséért szurkolunk: ő egy megválthatatlan karakter – mint ahogyan azt az őt alakító Penn Badgley is úton útfélen hangoztatja. Hanem a rózsaszín ködös téveszméi és véres valósága közti beteg kontraszt miatt. Kielégíti a bennünk élő perverz kíváncsiságot, és miután a sorozat gyakran a szappanopera giccsességének határvonaláig elmerészkedik, ez nem nyomasztóvá, hanem őrülten szórakoztatóvá válik. Így, miután a negyedik évad maradék öt része, elengedte a londoni elit kritizálását, és csak annyiban foglalkozott a gazdag társasággal, hogy lezárja a cselekményszálakat, ennek következtében pedig újra kizárólag Joe-ra – és a vállán lévő kisördögként a fülébe suttogó Rhysre – fókuszált, a You ismét rátalált az erősségeire.
Fotó: Netflix
Csakhogy azáltal, hogy a Netflix feldarabolta az évadot, nem ütött elég nagyot a folytatás. Egyáltalán semmi értelme nem volt két részletben kiadni a szezont, sőt, kifejezetten kontraproduktívnak bizonyult. Egyrészt, önmagában, pusztán az első öt rész kiábrándító volt. Másrészt, a két adag közt eltelt idő bőven elég volt arra, hogy teóriákat gyártsunk, és pontosan kitaláljuk, mi lesz A nagy csavar, ami felé az évad építkezett – ennyit a meglepetés erejéről egy már amúgy is elég kiszámítható sztoriban.
Veszélyzóna
Mert, ahogy arra a TikTokon is többen rájöttek (spoiler következik!), a You negyedik évada egy Harcosok klubja-szerű fordulatot hozott magával, amihez egyszerűen kellett volna a binge-watching műfaja, hogy igazi atombombaként érjen minket. Ugyanakkor Joe személyiséghasadása a szükséges lépcsőfok kedvenc antihősünk karakterfejlődésében: elkerülhetetlen volt, hogy a Joe-t évek óta mardosó kognitív disszonancia előbb-utóbb ne manifesztálódjon egy konkrét személyben. Aki pedig persze, hogy Rhys (Ed Speleers) képében jelent meg. Hiszen Joe ezúttal is megszállottjává vált valakinek, hozzá beszélt, a címszereplő Te szerepét ő töltötte be. Csakhogy nem a bosszúvágy vezérelte – mint kezdetben gondoltuk –, hanem az önelfogadás.
Fotó: Netflix
Rhys kilétén kívül egyébként még számos csavart tartogatott az utolsó öt epizód (az üvegdoboz is végre felbukkan), amiket viszont sokkal jobban működnek. Így például a finálé, melyben Joe négy évad után először végre saját maga előtt – és vele együtt előttünk is – felvállalja a valódi arcát. Nincsen semmi önigazolás, kiirtotta magából a lelkiismeret és empátia utolsó szikráját, miközben korábban soha nem látott hatalom került a kezébe. Négy évad kellett hozzá, de Joe eljutott odáig, hogy azzá a tankönyvi pszichopatává váljon, akinek Beck, Love, Marienne és a többiek is látják. Penn Badgley pedig még az első évadnál is vérfagyasztóbban alakítja az elbűvölő, számító és könyörtelen gyilkost, akinek az emberölés nem a szerelemhez, hanem a saját érdekeihez szükséges, kényelmes eszköz. Sosem volt ilyen félelmetes és veszélyes, ezzel pedig nemcsak ő, hanem maga a You is szintet lépett. És ahogy Joe még egyszer utoljára elmosolyodik, rájövünk: Taylor Swiftnek már megint igaza volt – tényleg baromi fárasztó folyton az antihősnek szurkolni. De úgy néz ki, eljutottunk arra a pontra, amikor már nincs is rá szükség. Joe viszont legalább elfogadta, hogy „helló, én vagyok a probléma”. Valamit valamiért, végül is.
