Emeld fel a lábad, lássam, szőrös-e a talpad! – mondja, azzal máris lehajol, a válaszomat meg sem várva, és megemeli a lábam, hogy majdnem leborít a székről.
Nagyon jól beszélsz magyarul! – erre azt válaszolom, hogy igen, mert az anyanyelvem, akkor hümmög, és bólogat, mint aki azért ért egyet, hogy ne kelljen további panaszkodást hallgatnia.
Ilyen és ehhez hasonló atrocitások értek, akárhányszor kiderült, hogy Erdélyből származom. És mielőtt felköltöztem volna Pestre, pont ettől tartottam. Az igaz, hogy Magyarország Budapest körül forog, a fővárost egy áthatolhatatlan burok védi a külvilágtól, és minden, ami ezen kívül esik, az már vidék. Ám ez a zárkózottság érvényes az egész országra, ugyanis sokan nem tudják, hogy mi fán terem a külhoniság. Kiskoromban még érdekesnek tűnt, hogy valaki máshonnan származik, megvitattuk a különbségeket, majd jót nevettünk rajtuk és játszottunk tovább. Amikor azonban mellkasukat büszkén verő huszonéves felnőttekkel van dolgom, akkor megbotránkoztat az emberi bunkóság vagy tudatlanság, ki minek tudja be.
Eleinte kerültem a tipikus erdélyi szavakat, mint mondjuk a laska (tészta) vagy lapító (vágódeszka), mert attól tartottam, hogy kinéznek majd miatta. Milyen apró dolgok tudják megingatni az ember önbizalmát… Aztán ahogy telt az idő, már igazán nem foglalkoztatott ez, gátlások nélkül használtam azokat a szavakat, amelyek éppen jólestek, gondolva, ha valaki nem érti, majd úgyis rákérdez, hogy mi a francról beszélek. Ezt most nem úgy kell elképzelni, mintha minden második szavam Magyarországon ismeretlen lenne, vagy úgy hangzana a mondanivalóm, mintha egy Sims-karakter lennék. Ezer mondatomban ha egy olyan szó előfordul, ami egy magyarországinak új.
Képünk illusztráció – Locsolkodás az erdélyi Csíkszentkirályon (MTI Fotó: Veres Nándor)
Gólyatáborban még szinte örültem is ennek a különös figyelemnek. Milyen könnyű átesni a ló túloldalára! Különböző kérdésekkel bombáztak, szerencsére nem csak marhaságokkal („Akkor ti otthon románul beszéltek?”), hanem olyan dolgokról meséltem, amelyek valósak, és igazán nincs honnan tudniuk. Hogy anyanyelvű román érettségit kell tennünk („Jujj, mondj valamit románul! Taníts meg káromkodni!”), hogy szeretik a nagyhatalmúak megtizedelni a magyar iskolákat („Tanultok az iskolában magyarul?”) vagy hogy a valaha fajsúlyos magyar közösségek egyre kisebbek („Vannak magyar barátaid?”). Mondjuk ezek mind olyan mélyről feltörő problémák, amelyeknek nem láttam szükségét ebéd közben, néhány gyanúsan festő tál spagetti fölött megvitatni. Persze, a medveügyeket minden egyes alkalommal át kellett tárgyalni, és én sztoikus nyugalommal meséltem el, hogy nálunk a város szélén be-bejárogatnak a medvék kukázni. A reakció hűházás, szerfelett csodálkozás és valami perverz izgalom egy veszélyes vadállat látványa iránt.
Sokszor megjegyezték, hogy nincsen akcentusom. Talán az van sokak fejében, hogy mindenki székely tájszólással rendelkezik, amelyet aztán lehetetlen megérteni (igen, néha tényleg nehéz, de kezd ez is kikopni). Ilyenkor általában nekiveselkedem egy szenvedélyes magyarázatnak, hogy a városban, ahol élek, az emberek egyáltalán nem beszélnek akcentussal, inkább keletre, Háromszék irányába jellemző. Kevesen értik meg igazán, hogy miről beszélek, bólogatnak, értelmeznek, aztán annyiban hagyjuk az egészet. Nem is szükséges ezt többet vitatni. Mondjuk kinyílik a bicska a zsebemben, amikor így indul a beszélgetés, hogy „Tökre érthetően beszélsz!”. Hülyét tudok kapni ezektől az emberektől, akik azt hiszik, mekkorát mondtak, miközben nekem szegezik bóknak szánt sértésüket. Eddig azt tapasztaltam, hogy pont nem az erdélyiek beszédével van a nagyobb baj. Sokszor úgy artikulálnak itt egyesek, mintha a többi ember nem érdemelné meg, hogy értelmesen kiejtett szavakat hallgasson, hanem csak affektálást és sokszor értelmetlen rövidítéseket.
A barátaim szeretik, ha számukra idegen szavakat használok, mindig jót mulatnak rajta. Egyesek vezetik is az általam átadott tudást, hasznos mondatokat, hogyha egyszer Romániában járnak, akkor tudjanak érvényesülni: kérek még egy sört, nem beszélek románul. Bevezettem őket az utcanyelvezetbe is: „cel mai tare din parcare” (ha lefordítom, akkor a „legerősebb a parkolóban”), „mutui/fraier” (lekicsinylő jelzők, gyenge jellemekre szokás használni), sláp (strandpapucs) vagy a „te pup” (csókollak). Ezeket alig használom, ellentétben a kedvencemmel: „jale” (ejtsd: zsálé), amely azt jelenti, hogy gyász, azonban leginkább úgy tudom megmagyarázni, hogy amikor valami történik, és értékelni kell, hogy ez mennyire tragikus, akkor a „jale”-nál nincs lentebb a skálán. Ezek mellett még vannak az igazán nehezen levetkőzhető szavak, mint mondjuk a pix (golyóstoll), a vinetta (padlizsán), a borvíz (ásványvíz) vagy a fuzsitus (kapkodó).
Medve a Hargita megyei Szent Anna-tó felé vezető úton (Fotó: MTI/Kátai Edit)
Vicces volt kiakasztani a barátaim a különböző szófordulatokkal, azonban egy idő után már rosszul esett. A koliban nagy keletje volt a laska-tészta-süti triónak, ezzel szabadult el a pokol igazán. Nálunk a sütire használjuk a tészta szót, ami pedig itt tészta, az nálunk laska. Az első pár poénnál még nevettem azon, hogy „A carbonara a kedvenc sütim!” meg „Olyan finom ez a meggyes spagetti!”, viszont ha az ember főz, és minden konyhában való tartózkodása alatt ilyen vicceket hallgat, akkor gyilkos gondolatok bimbóznak a fejében. Szerencsére ez az ember már felhagyott az ilyen viccekkel. Viszont keveredtünk már komolyabb vitába, amikor meg akarta magyarázni nekem, hogy román vagyok. És így nem viccből, nem is bántásból, hanem tényszerűen.
– Romániában születtél, akkor milyen állampolgár vagy? – szegezi nekem a kérdést, és csillog a tekintete, mert tudja, hogy mit fogok válaszolni.
– Román – felelem, és kiegészítem azzal, hogy ez nem teljes így, mert magyar állampolgár is vagyok. – Az nem számít! – vágja rá hezitálás nélkül.
– Román állampolgár vagy, románnak születtél, pont! – azzal mosolyogva hátradől, mint aki élete vitáját nyerte meg.
– Kedvesem, ez nem ilyen egyszerű… – fogok bele a magyarázatomba az etnikai hovatartozásról, azonban ugyanazt az egy mondatot hajtogatja, hogy „román állampolgár vagy, akkor román vagy”. Szófecsérlésnek tűnt nekifogni Trianonról magyarázni, tekintve, hogy legszívesebben szájon vágtam volna a gyereket. Ugyanazokat a köröket futja, és úgy viselkedik, mintha ez a dolog ilyen egyszerűen megmagyarázható lenne. Szerintem füstölt a fülem, mint ahogy a rajzfilmszereplőknek szokott, ugyanakkor a tehetetlenség miatt sírás kaparta a torkomat. Tudtam, hogy nincs igaza, de mégis frusztrált, hogy egy eddig értelmesnek gondolt ember ilyen minimális agykapacitást mutasson egy ügy felé. A többiek végighallgatták a beszélgetést, és nem szóltak közbe. Egyszer sem. Erre csak utólag eszméltem rá, és újra felnyomtam a cukrom az egekbe. Persze az egyikőjük mondta, hogy „Jajj, ne foglalkozz vele, mert egy idióta”. Könnyű azt mondani, hogy ne foglalkozzak vele, hogy itt sérteget, semmibe vesz és nem tekint rám egyenlő félként a vitában. Mint egy galambbal sakkozni, mondja a közismert szólás.
Ugyanez az ember kérte tőlem pár nappal azelőtt (néhány romános vicc után, talán engesztelésként), hogy tanítsam meg neki románul a következőket: napsugaram, meg hogy „te vagy a legszebb lány a világon”. Persze sosem tanulta meg igazán, mindig súgni kellett neki. Ezt a tudását csak akkor ültette gyakorlatba, amikor éppen megbántott vagy felidegesített, s azt hitte, ez megfelelő bocsánatkérés lesz. Hát, nem undorító? Még magyarul sem bocsát meg ennyitől az ember, azzal meg nem nyűgöz le, hogy egy másik nyelven mondja, amit amúgy is értek (ezzel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy megenyhülök, ha ugyanezt valaki franciául vagy portugálul mondja, de talán mégis menőbb lenne, főleg, hogy nem én tanítottam neki).
Képünk illusztráció – helyi népviseletbe öltözött fiatalok az V. Duna Napon az erdélyi Torockón (Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)
Nagyon hamar leszögeztem, hogy nem viselem jól a románozós vicceket, és ha véletlenül becsúszott, akkor a kelleténél látványosabb jelenetet rendeztem, hogy mindenki tudja, nem viccelek. Addig sosem ástam el a csatabárdot, amíg tényleg elém nem kúsztak bocsánatot kérni. Ez most drasztikusan hat, tekintve, hogy épp az előbb említettem, hogy nagyobb feneket kerítettem neki. Azonban nem tűrhettem, hogy meghúztam egy határt, amelyet nevetgélve átugrottak, és azt hitték, hogy minden oké, mert mekkora viccet mondtak.
Az ilyen kirohanásaim hozadéka, hogy az egyik barátomra csúnyán megharagudtam egy kocsmázás során. Egy részeg palival haverkodott, arról vitatkoztak, hogy ahonnan a csávó származik, az már Románia vagy még Magyarország területén található-e. Aztán közösen elkezdték fújolni Romániát (Magyarország sem jobb, de amíg egyet tudok érteni velük, addig nem szólhatok közbe), és a barátom rám sandít, majd megszólal:
– Vigyázz, mert ennél az asztalnál románok is ülnek!
Erre félrenyeltem az italom, de éreztem, hogy a többiek is megrökönyödtek, főleg a részeg pali (mondjuk ő kissé más okokból). A barátom pedig, mint aki ráeszmélt, hogy igazából milyen humoros dolgot mondott, részeg kuncogásba kezdett.
Szóval így állok jelenleg, harcolva a Fideszt imádó meg medvét szelídítő sztereotípiákkal. Lassan már sikerült kiiktatni a magyarországi életemből a káros embereket, és megtalálni azokat, akikkel tényleg lehet ezzel a romános dologgal viccelődni, mert nincs rossz szándék, túlzás vagy ítélkezés a mondataik mögött.
A szerző az ELTE BTK Kommunikáció és Média Tanszékének alapszakos hallgatója
