“Azt hiszed, hogy amikor a kisbabád megszületik, az a legboldogabb nap lesz az életedben. Számomra az a hideg havas januári nap az egyik legrosszabb volt.” – kezdi Sarah Clagett, aki 4 hónappal korábban, a 24. héten szülte meg kisbabáját.
“Nem álltam készen. Annyira korán volt még… nem négy hét, hanem négy hónap lett volna hátra. Voltak olyan emberek, akiknek még el sem mondtam, hogy terhes vagyok. Az, hogy féltem, a lehető legenyhébb kifejezés. (…) El sem tudtam képzelni, hogy maradhat életben egy kisbaba az anyaméhen kívül négy hónappal azelőtt, hogy meg kellene születnie. Aztán kiderült számomra, hogy ma már elképesztően feljett a koraszülöttek gondozása: remek orvosok, ápolónők, sebészek, sőt, még egy káplán is segédkezett a fiam életének megmentésében”
Sarah egyedül vágódott taxiba azon az éjjelen, mikor kisbabájával a hasában a kórházba tartott. Férjének otthon kellett maradnia 18 hónapos babájukkal, ő pedig rövidesen egy orvosokkal és ápolónőkkel zsúfolt kórterembe csöppent, ahol a feje fölött kiabálva adagolták belé a magnéziumot és szteroidot. Hogy rendesen kifejlődjön a kicsi agya és tüdeje, mondták, de Sarah azt sem tudta, mi történik körülötte.
“Halványan emlékszem egy beszélgetésre egy orvossal arról, mik a túlélési esélyei az ennyire korán születő kisbabáknak. Később a férjem mondta, hogy megkérdezték, meg akarjuk-e tartani a babát. Vitathatatlanul vannak nehéz döntések az életben, de számomra ez nem volt kérdéses: minden csepp energiámmal harcolni fogok ezért a babáért. Bármit megteszek, hogy megmentsem ezt a törékeny életet bennem. (…) Azon az éjjelen megszületett a fiam, Wyett 900 grammal. Fogalmam sem, volt, hogy ez mit jelent. Túléli? Lélegzik? Láthatom még… a karomban tarthatom?”
“Két hosszú napot töltöttem a kórházban. Nem akartam ott lenni. Szégyellem, de úgy akartam csinálni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Hazamenni és újrakezdeni az egészet. 16 óráig gyűjtöttem az erőt, hogy megnézzem magamnak a fiamat. Órákat, napokat töltöttem sírással. Azt hittem, egyszer csak elfogynak a könnyek, de mindig volt még belőlük. Wyatt születése után 117 napot töltöttünk a kórházban a fiam életéért küzdve. Mi, mert én is ott voltam a fiammal minden nap, minden apró lépésénél.”
De Sarah azt mondja, az aggodalom és a trauma nem válik köddé, mikor a koraszülött babával kilépnek a kórház kapuján. Wyatt most már három éves, édesanyja pedig még mindig zaklatott, amikor visszagondol a szülésre. Történetét elsősorban azért osztotta meg, hogy a többi koraszülött baba anyukájának segíthessen vele.
“Még ma is, mikor a most már 3 éves fiamról beszélek, a sírás kerülget. Ez a krízis nyomot hagyott az emberi kapcsolataimon: mentálisan megbénultam, nem tudtam válaszolni a barátaimnak, nem kommunikáltam velük. A férjem és én hetente jártunk pszichológushoz, míg a fiúnk kórházban volt. A trauma nem ért véget, mikor Wyatt kijött a kórházból. Akkor sem ért véget, mikor bölcsis lett. Időről időre ezek az érzések még most is a felszínre törnek, és tudom, hogy ez még így is lesz. De a tény, hogy tudom, más koraszülött babák anyukái is ezen mennek keresztül, valóban sokat segít.”
(A teljes szöveg eredeti nyelven itt olvasható el.)
