Van az úgy, hogy az ember időnként, kétségbeesettebb pillanataiban azt gondolja (vagy akár ki is mondja), hogy bárcsak meg se születtem volna, de azért az ilyesmit az esetek többségében – szerencsére – nem muszáj feltétlenül szó szerint érteni. Azonban akadnak kivételek; van ugyanis egy komplett filozófiai irányzat (de nevezhetjük akár mozgalomnak is), az ún. antinatalizmus, melynek hívei teljes komolysággal állítják, hogy a születés, illetve ebből következően maga a létezés sokkal rosszabb állapot, mint a nemlét.
A gondolat egyébként nem új. Szophoklész, az egyik legnagyobb görög tragédiaköltő már a Kr. e. 5. században megírta Oidipusz Kolónoszban című drámájában, hogy „Nem születni a legnagyobb boldogság, a második: megszületve hamar megint visszasüllyedni oda, ahonnan jöttünk.” De a Bibliában – egészen pontosan – a prédikátor könyvében is olvashatunk hasonlót: „És dicsérém én a megholtakat, a kik már meghaltak vala, az élők felett, a kik még élnek; De mind a kettőnél boldogabbnak azt, a ki még nem lett, a ki nem látta azt a gonosz dolgot, a mely a nap alatt történik”, akárcsak a korai gnosztikus eretnek szekták tanításaiban, amelyek a földi létezést egyenesen egy gonosz istenség művének tartották. „Az álom szép, a halál még jobb, meg nem születni — ez természetesen a csoda” – ezt már német romantika óriása, Heine írta, a mágikus realizmus előfutára, a hazánkban is töretlenül népszerű argentin Jorge Luis Borges pedig így fogalmazott egyik kései művében: „Halálunk után örökké tartó idő következik, amelyben nem leszünk jelen személyesen, de minek siránkozzunk a halál utáni idő miatt, ami nem lesz a mienk, hiszen nem siránkozunk a születés előtti idő miatt sem, amelyben szintén nem volt részünk.”
Szülés egy 19. századi metszeten (Forrás: Wikipedia)
Persze, a fent nevezett urak nem nevezték magukat antinatalistának. Magát a kifejezést csak 1996-ban alkotta meg a francia Théophile de Giraud; ám az irányzat vezéralakja nem ő, hanem egy dél-afrikai illetőségű filozófus, David Benatar. Bár vezéralaknak talán túlzás lenne nevezni, hisz alig-alig szerepel a médiában, és még fotót sem nagyon lehet találni róla. Na, de mit is állítanak pontosan az antinatalisták? Miért is tartják problémásnak a reprodukciót? Ráadásul nem is feltétlenül csak az emberek, hanem minden egyes érző lény esetében. Gondolatrendszerük nagyjából ekképpen foglalható össze:
- Az élet mindenképpen szenvedéssel jár.
- A halál elkerülhetetlen.
- Az emberek (és az élet minden formája) beleegyezés nélkül születnek – senki sem választhatja meg, hogy létre akar-e jönni vagy sem.
- Az egyén boldogsága soha nem garantált, így a nemzés egy másik ember szenvedésével való szerencsejáték.
- Az életben súlyos aszimmetria van a jó és a rossz dolgok között, így a létezés mindig ártalmas.
Benatar szerint a dolgok akkor szimmetrikusak, ha egy bizonyos módon illeszkednek egymáshoz; aszimmetrikusak, ha nem. Gondoljunk csak az örömre és a fájdalomra: bármely létező személy esetében egyetérthetünk abban, hogy az öröm jelenléte jó, a fájdalom jelenléte pedig rossz. Benatar azonban azt állítja, hogy egy nem létező személy esetében a szimmetria vagy annak hiánya irreleváns. Mert bár a fájdalom hiánya akkor is jó, ha senki sem létezik, hogy megtapasztalja, az öröm hiánya abban az esetben sem jelent rosszat, ha nincs olyan létező, akit ez érintene. Más szóval, a fájdalom értékével ellentétben az élvezet értéke aszimmetrikus a létező és a nem létező személyek számára: jelenléte jó, de hiánya csupán nem rossz, hacsak nem létezik valaki, aki ezt a nélkülözést megtapasztalja.
Az antinatalisták érveléseiben természetesen jóval kézzelfoghatóbb – konkrétan környezetvédelmi – szempontok is gyakran előkerülnek. Úgy vélik, hogy az emberek hatalmas károkat okoznak az állatoknak, nemcsak azzal, hogy megölik és megeszik őket, hanem azzal is, hogy elpusztítják természetes élőhelyeiket. Benatar azt állítja, hogy óvatos becslések szerint egy átlagos húsevő 1690 állatot fogyaszt el élete során, és ezen állatok túlnyomó többségének halála fájdalmas és stresszes.
Az emberiség visszavonhatatlanul károsítja a környezetet: elpusztítja az esőerdőket és szén-dioxidot bocsát ki, ami súlyosbítja a globális felmelegedést. Benatar szerint az emberek betolakodnak a vadonba, ami az állatok (és növények) kihalásához vezet. Röviden: az ember rossz. Nemcsak magunknak és egymásnak ártunk, hanem az egész bolygónak és mindennek, ami rajta él. Így sokkal jobb lenne, ha nem léteznénk.
Nemrég született kiskutyák provokálják az antinatalistákat (Fotó: Wikipedia)
Persze, egy igazi, elkötelezett, radikális antinatalista nem foglalkozik az állatok jogaival, hisz a reprodukció és a létezés minden formáját ellenzi; az ő szemükben egy új élet teremtése a legsúlyosabb bűn. Rajtuk kívül vannak megengedőbb antinatalisták, akik maguk nem akarnak gyermeket, de nem feltétlenül és nem is minden körülmények között tartják etikátlannak a nemzést. Maga Benatar is a megengedőbb születésellenesek közé tartozik: elfogadja, hogy van törvényes jogunk a gyermekvállaláshoz, hisz ha nem lenne, és ehelyett törvényi kötelességünk volna nem szaporodni, akkor az állam kénytelen lenne betartatni ezt a szabályt, és Benatar tűrhetetlennek tartja az ilyen beavatkozásokat. Ugyanakkor a filozófus azt már tagadja, hogy erkölcsi jogunk lenne a gyermekvállaláshoz. A legnagyvonalúbbak az ún. denatalisták, akik csak bizonyos feltételek mellett helytelenítik a születést, például olyan emberek esetében, akiknek genetikai fogyatékosságuk van, amit átadhatnak az utódaiknak.
Mondjuk, hogy ezt az egészet mennyire kell komolyan venni, vagy mennyiben tekinthető inkább csak afféle bizarr és alapvetően tét nélküli gondolatkísérletnek vagy afféle filozófiai akrobatamutatványnak, esetleg a kapitalizmus egyfajta válságtünetének, az jó kérdés: szóval maradjunk inkább csak annyiban, hogy mindenki – aki már egyszer megszületett – egészen nyugodtan, bármiféle lelkiismeretfurdalás nélkül létezzen csak, amíg lehet.
