Ugyanazok az emberek vagyunk vajon háromévesen, mint huszonnégy, negyvennégy vagy hetvennégy évesen? Vagy az idő múlásával lényegesen megváltozunk? Vannak, akik úgy érzik, hogy az évek során alaposan megváltoztak, és számukra a múlt egy idegen országnak tűnik, amelyet sajátos szokások, értékek és ízlések jellemeznek. Míg másoknak erős a kapcsolatuk fiatalabb énjükkel, és számukra a múlt valahogy közeli marad. Sokan élénken emlékeznek vissza hatodik születésnapjukra, mások viszont különálló korszakonként látják életüket, még ha ismerőseik azt is mondják, „te semmit sem változtál”.
Próbálj visszaemlékezni, vajon mit csináltál 5-10 évvel ezelőtt egy hasonló őszi napon? Mi az, ami nagyon izgatott, és mi az, ami hidegen hagyott? Milyen kulcsfontosságú események történtek akkoriban veled? Az önmagad, akire emlékezel, önmagadnak érződik vagy egy idegennek? Valami régi szégyenletes cselekedetünkre gondolva azt mondjuk magunknak: „Megváltoztam!” Unjuk egy barátunkat, aki megszállottja annak, ami régen történt, és azt mondjuk: „Az egy másik élet volt – most más ember vagy!”
Barátainkkal, házastársunkkal, szüleinkkel és gyermekeinkkel együtt élve azon tűnődünk, vajon ugyanazok az emberek, akiket mindig is ismertünk, vagy olyan változásokon mentek keresztül, amelyeket mi vagy ők nehezen látnak. Még akkor is, ha fáradhatatlanul dolgozunk a fejlődésen, azt tapasztaljuk, hogy bárhová is megyünk, mindig ott vagyunk, néha mégis csodálkozva idézzük fel egykori önmagunkat, mintha egy korábbi életünkre emlékeznénk. Az élet hosszú, és nehéz átlátni. Mit tanulhatunk, ha megkérdezzük magunktól, hogy mindig is azok voltunk-e, akik ma vagyunk?
Ugyanaz vagy, aki egykor voltál? (Fotó: Getty Images)
A Dunedin-tanulmány
A címben feltett kérdésre a válasz valószínűleg rendkívül szubjektív. Ha még mindig elevenen élnek benned az érzések, és korábbi önmagad nem tűnik távolinak, akkor valószínűleg „folytató” típus vagy, tehát egyfajta folytonosságban éled meg azt, aki vagy, ha viszont nagyon más emberként tekintesz most magadra, akkor „elválasztó” típusú személyiség vagy.
A folytonosságunk, változatlanságunk kérdésének viszont van egy empirikus oldala, amely tudományosan megválaszolható. A 1970-es években, amikor az új-zélandi Otago-i Egyetemen dolgozott, egy Phil Silva nevű pszichológus 1037 gyermeket kezdett el vizsgálni, akik mind Dunedin városában vagy környékén éltek. Három, majd öt, hét, kilenc, tizenegy, tizenhárom, tizenöt, tizennyolc, huszonegy, huszonhat, harminckét, harmincnyolc és negyvenöt éves korukban tanulmányozták őket a kutatók, akik gyakran nemcsak az alanyokkal, hanem családjukkal és barátaikkal is interjút készítettek. 2020-ban négy, a Dunedin-tanulmányhoz kapcsolódó pszichológus – Jay Belsky, Avshalom Caspi, Terrie E. Moffitt és Richie Poulton – a „The Origins of You: How Childhood Shapes Later Life” (A Te eredete: Hogyan alakítja a gyermekkor a későbbi életet) című könyvben foglalta össze az eddig tanultakat, összevonva néhány, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban végzett kapcsolódó tanulmány eredményeit, és így leírva, hogyan változott körülbelül négyezer ember az évtizedek során.
John Stuart Mill egykori angol filozófus és brit parlamenti képviselő írta egyszer, hogy egy fiatalember olyan, mint „egy fa, amelynek minden oldalról növekednie és fejlődnie kell, a belső erők tendenciája szerint, amelyek élőlénnyé teszik”. A kép, amit leír, egy szétterülő és felfelé nyúló fa, amit a talaj és az éghajlat mindenképpen befolyásol, és itt-ott egy kis metszés is látható rajta. A „The Origins of You” szerzői azonban kaotikusabb metaforát kínálnak. Azt sugallják, hogy
az emberi lények olyanok, mint a viharrendszerek. Minden egyes viharnak megvan a maga sajátos dinamikája, eközben jövője számos légköri dologtól függ.
A viharokat a világ és más viharok alakítják, ezért csak egy egomániás időjárási rendszer hisz saját maga abszolút és változatlan egyéniségében. Az emberi időjárás megértésére irányuló erőfeszítések – például annak bemutatására, hogy a bántalmazott gyerekek felnőttként viselik a bántalmazás nyomát – előre láthatóan pontatlanok. Az egyik probléma az, hogy sok fejlődési tanulmány „retrospektív” jellegű: a kutatók azzal kezdik, hogy az emberek most hogyan állnak, majd a múltba tekintenek, hogy megtudják, hogyan jutottak el idáig. Csakhogy az egyik probléma az emlékezés esendősége: az embereknek gyakran nehézséget okoz még az alapvető tények felidézése is arról, amit évtizedekkel korábban átéltek. A szorongó felnőttek retrospektív vizsgálata során kiderülhet, hogy sokuk szülője elvált – de mi a helyzet azzal a sok gyermekkel, akiknél nem alakult ki szorongás szülei válása miatt, ezért részt sem vettek egy ilyen kutatásban? Egy retrospektív tanulmánynak nehéz megállapítania egyetlen tényező valódi jelentőségét. A Dunedin-projekt értéke tehát nem csak a hosszú időtartamából fakad, hanem abból is, hogy a jövőre is vonatkozik.
Fotó: Getty Images
A Dunedin kutatói előretekintő munkájuk során hároméves gyermekeket kategorizálták. Egyenként kilencven percig voltak együtt a gyerekekkel, és a személyiség huszonkét aspektusa alapján értékelték őket: nyugtalanság, impulzivitás, akaratosság, figyelmesség, barátságosság, kommunikatív készség stb. Ezután eredményeiket felhasználva öt általános gyermektípust azonosítottak. A gyerekek 40 százalékát „jól alkalmazkodónak” ítélték. Egy másik negyed „magabiztosnak” bizonyult – ők a szokásosnál jobban érezték magukat az idegenekkel és új helyzetekben. 15 százalékuk „visszafogott” volt, minden tizedik „gátolt”; és ugyanennyi „alulkontrollált”. A gátlásos gyerekek kifejezetten félénkek voltak és kivételesen lassan engedtek fel; az alulkontrolláltak indulatosak és dühösek voltak.
Tizennyolc évesen bizonyos minták látszottak. Bár a magabiztos, zárkózott és jól alkalmazkodó gyerekek továbbra is ilyenek voltak, ezek a kategóriák kevésbé különböztek már egymástól. Ezzel szemben azok a gyerekek, akiket gátoltnak vagy alulkontrolláltnak minősítettek, hűségesebbek maradtak egykori önmagukhoz. Tizennyolc éves korukban az egykor gátlásos gyerekek jelentősen különböztek a többiektől erőteljességükben és határozottságukban. Az alulkontrollált gyerekek eközben „veszélykeresőnek és impulzívnak írták le magukat”, és a fiatal felnőttek közül a legkevésbé valószínű, hogy elkerülték a káros, izgalmas és veszélyes helyzeteket, ahogy az sem volt rájuk jellemző, hogy óvatosan és tervszerűen viselkedtek volna. Az ebbe az utolsó csoportba tartozó tinédzserek hajlamosak voltak gyakrabban haragudni, és áldozatnak tekintették magukat.
A kutatók lehetőséget láttak a kategóriáik egyszerűsítésére. Összefogták a tizenévesek nagy csoportját, akikről úgy tűnt, nem jártak egy meghatározott úton. Aztán két kisebb csoportra összpontosítottak, amelyek kiemelkedtek. Az egyik csoport olyan életmódot élt, amely bár tökéletesen kifizetődő lehetett, ugyanakkor visszafogott és körültekintő volt. Egy másik, hasonló méretű csoport pedig „a világ ellen mozgott”. A következő években a kutatók azt találták, hogy az utóbbi csoportba tartozó embereket nagyobb valószínűséggel bocsátják el a munkahelyükről és küzdenek szerencsejátékkal. Ezen tulajdonságaik nagyon tartósnak bizonyultak valószínűleg a környezetüknek is köszönhetően, ahonnan negatív visszacsatolást kaptak viselkedésükre, ezáltal megerősödtek ezekben a negatív tulajdonságokban. De vannak módok a körforgásból való kitörésre. Az irányváltás egyik forrása intim kapcsolataink lehetnek. A Dunedin-tanulmány azt sugallja, hogy ha valaki, aki hajlamos a világ ellen mozgolódni, hozzámegy a megfelelő emberhez, vagy megtalálja a megfelelő mentort, akkor pozitív irányba indulhat el. Még ha a története nagy része meg is van írva, személyisége változatlan, az újraírás mindig lehetséges.
Az egyéniség káosza
A Dunedin-tanulmány sok mindent elmond nekünk arról, hogy a gyerekek közötti különbségek mennyit nyomnak a latba az idő múlásával. De mennyit árulhat el ez a fajta munka saját állandóságunk vagy változékonyságunk mélyebb, személyesebb kérdéséről? Ez attól függ, hogy mire gondolunk, amikor azt kérdezzük, hogy kik vagyunk. Végül is többek vagyunk, mint a hajlamaink. Mindannyian tetszőleges számú kategóriába tartozunk, de ezek a kategóriák nem fedik le teljesen identitásunkat, mindazt, ami vagyunk.
Fotó: Getty Images
1964-ben egy rendező, Michael Apted létrehozta a „Seven Up!”-ot, az első dokumentumfilm-sorozatot, amely hétévente, hétéves kortól kezdve meglátogatta ugyanazt a tizenkét brit kisgyerekből álló csoportot. A gyerekeket úgy választották ki az eredeti programba, hogy az akkori Nagy-Britanniában fennálló, különböző társadalmi-gazdasági hátteret képviseljék; a projektet – amelyet legutóbb 2019-ben frissítettek – társadalmi-gazdasági vizsgálatnak is szánták. Az elvárás az volt, hogy minden gyermek jövőjét a maga társadalmi osztálya határozza meg. A sorozat előrehaladtával azonban az egyéniség káosza felülírta a kategorizálást. Az egyik résztvevő politikus lett, egy másik árvákon kezdett segíteni Bulgáriában; mások amatőr színházban játszottak, a maghasadásról tanultak, és rockzenekarokat alapítottak. Valaki maga is dokumentarista lett, és kilépett a projektből. Az elfojthatatlan valóságos élet felülkerekedett a filmesek sematikus szándékain.
Mindebből következhetne, hogy teljesen abszurd lenne azt mondani, hogy ma ugyanaz a személy vagy, mint évtizedekkel ezelőtt. A válasz mégsem ennyire egyszerű. Az úgynevezett többszintű mechanizmuselmélet az embert összetett rendszerként értelmezi, amely négy – molekuláris, neurális, mentális és szociális – szintű interakciókon alapul. A mechanizmus olyan összekapcsolt részek kombinációja, amelyek kölcsönhatása rendszeres változásokat eredményez. Például egy kerékpárnak vannak olyan részei, mint a kormány, a váz, a pedálok, a lánc és a kerekek, amelyeknek egymással való kölcsönhatása lehetővé teszi, hogy a járgány végigguruljon az utcán. A mechanizmusok megváltoznak, amikor új alkatrészeket kap a kerékpár, például működő kereket a rosszak helyére, vagy amikor azok csatlakozásai és kölcsönhatásai megváltoznak, és különböző változásokat idéznek elő: például amikor egy kerékpárlánc meglazul, és megnehezíti a pedálozást. Vajon a kerékpár ugyanaz marad a változások után is? Nehéz kérdés, de hasonlóképpen nincs egyszerű válasz arra a kérdésre sem, hogy ugyanaz a személy vagy-e, mint korábban, mert az a mechanizmusok négy szintjén bekövetkező változásoktól függ.
A molekuláris mechanizmusaink valószínűleg csak egy kicsit változtak az elmúlt 10 évben. A mutációkat leszámítva, a DNS-en alapuló genetika továbbra is ugyanaz, de valószínűleg volt néhány epigenetikai változás, amelyek befolyásolják a génexpressziót. Még mindig nagyjából ugyanazok a neurotranszmittereink vannak, de a stressz, a depresszió vagy a jólét befolyásolhatta az olyan hormonok működését, mint a szerotonin és a dopamin. Az öregedés, az érés vagy a gyógyszeres kezelés szintén befolyásolja a hormonok szintjét, például az ösztrogént és a tesztoszteront. Neurális, vagyis idegi természetű mechanizmusaink is valószínűleg még mindig hasonlóak a 10 évvel ezelőttihez, ha nem voltak komolyabb problémáink, mint például agyrázkódás vagy szélütés. Elveszítettünk ugyan néhány idegsejtet az öregedés miatt, de naponta több ezer új neuront is szereztünk. Összességében elmondható, hogy a 86 milliárd idegsejtünk többsége ugyanaz, mint korábban, bár az új tapasztalatok és a tanulás megváltoztatta a köztük lévő kapcsolatokat.
A mentális mechanizmusok, amelyek fogalmakból és hiedelmekből állnak, valamennyit szintén változhattak. Új fogalmakat tanulhattunk meg, lehet, hogy számos új hiedelmünk van, amelyet a világ változásai befolyásolnak. Az is lehet, hogy megváltoztattuk a hozzáállásunkat olyan kérdésekben, mint a politika. Változást mutathatnak a szociális mechanizmusaink is, hogy milyen interakcióink vannak másokkal, kiknek keressük a társaságát. Előfordulhat, hogy új barátokra vagy családtagokra tettünk szert, másokat pedig elveszítettünk. Az ilyen szociális változások hatással lehetnek mentális életünkre, valamint idegi és molekuláris folyamataira. Például, ha 10 évvel ezelőtt nagyon stresszes párkapcsolatban éltünk, de most kiegyensúlyozott társkapcsolatunk van, akkor a szociális fejlődésünk hatással van a molekuláris mechanizmusainkra is: kevesebb kortizol és több dopamin termelődik a szervezetünkben.
Az ezeken a szinteken bekövetkező változások egyértelművé teszik, hogy ne várjunk egyszerű, igen vagy nem választ arra, hogy ugyanazok vagyunk-e, mint korábban. Bizonyos tekintetben megváltoztunk, míg másokban ugyanazok maradtunk. Az én folytonossága életünk során stabil marad, miközben az „én” egyéb összetevői, beleértve a fizikai megjelenést, az attitűdöket, a hiedelmeket és a fiziológiai folyamatokat, mégis megváltoznak.
A The New Yorker és a Psychology Today cikkei nyomán
