Nem teljesen vakon ültem be a Sasquatch Sunsetre, a filmet ugyanis megelőzte a híre, méghozzá joggal. Valóban van némi hírértéke annak, hogy Elvis Presley szupertehetséges unokája, Riley Keough, valamint a neurotikus szerepeiről ismert Jesse Eisenberg elvállalták egy olyan film főszerepét, amiben a brutális maszkok alatt úgysem ismerhetünk rájuk, sőt még a hangjukat sem használhatják beszéd formájában, ugyanis a nagylábúk (a jetik rejtélyes amerikai rokonai), akiknek a bőrébe bújnak, egyáltalán nem beszélnek. Helyette morognak, valamint néha farkasszerűen vonyítanak.
A kis sasquatch család (Forrás: Berlinale)
Nagyláb nyomában
A nagylábúk egyébként indián néven sasquatchok – innen a film címe –, és ugyan Kanada és az Egyesült Államok sűrű erdejeiben legendás lényeknek számítanak, valójában még sosem sikerült bizonyítani a létezésüket. A bizonyítási kísérletek egy részéről kiderült, hogy csalásnak számítanak, így az egyetlen rejtélyt továbbra is az időnként feltűnő óriási lábnyomok jelentik – innen a nevük –, amikről nem igazán lehet tudni, hogy kiktől származnak.
A Zellner fivérek filmje gyakorlatilag tényként kezeli a létezésüket. A Sasquatch Sunset felépítésében olyan, mintha egy természetfilm lenne, ami egy teljes éven át követi egy négytagú sasquatch família életét. Nincs kommentár, kizárólag életképek, és a nézők teljes tájékoztatása kimerül annyiban, hogy időnként kiírják nekünk, hogy épp milyen évszakban járunk. A nagylábúk pedig közben az erdőben vándorolnak, és élik az életüket, ami teli van… testnedvekkel.
Családi idill a sasquatchok között (Forrás: Berlinale)
Testnedvek bűvöletében
A Sasquatch Sunset talán legmeglepőbb eleme, hogy a bizarr, áldokumentumfilmes koncepció valójában egy fosós, hugyozós, hányós, dugós, belezős, anyatejes vígjátékot takar, méghozzá az egészen kiváló fajtából. Az alkotók jól tudják, hogy valójában óriási majomembereknek beöltözött színészekkel bohóckodnak az erdőben, ezért minden létező alkalmat kihasználnak a szórakoztatásunkra. Ha az éhes és gyűjtögető életmódot folytató sasquatch mérges gombát eszik, annak garantáltan sugárban hányás lesz a vége, és ezen a mennyiségű szőrzeten egészen döbbenetesen mutatnak az odaragadó hányásdarabok.
Zellnerék látható élvezettel mutatják meg a saját testnedveikhez vonzódó, azokat állandóan közelről szagolgató sasquatchokat, akik ha megijednek, a saját kakijukkal kezdik megdobálni azt, akivel találkoznak, és ha épp párosodni akarnak, akkor a környéken bizony minden elérhető lyuk veszélybe kerül, tartozzon az élőhöz vagy élettelenhez.
Külön kihívást jelent megfejteni, hogy a kis család tagjai milyen viszonyban állhatnak egymással, és arra is várni kell, hogy rájöjjünk, hogy valahol réges-régen, az emberek megjelenése előtti időkben járunk, vagy épp mostanában egy civilizációtól elzárt helyen. Viszont a sok testnedv és egészen remek poén (a teknőssel való találkozás a film egyik csúcspontja) végső soron egy családtörténetet takar, és erről a rendezőpáros még akkor sem feledkezik meg, amikor otromba, mégis szórakoztató viccekkel bombázzák a nézőt például arról, milyen finom módon fejezik ki egymás között a sasquatchok, ha párzani szeretnének.
Ez tényleg egy családi film
Bár a Sasquatch Sunset egy láthatóan kis költségvetésű mozi (a producerek között Ari Aster neve is feltűnik), a legfontosabbakon, a maszkokon ez szerencsére egyáltalán nem látszik. Ezek a nagyra nőtt majomemberek maximálisan hihető külsővel bírnak, a maszkok már csak azért is lenyűgözők, mert az alattuk megbújó színészek képesek rajtuk keresztül érzelmeket közvetíteni, amihez persze kell az is, hogy a szemük jól látszódjon.
Egy kis családi rituálé (Forrás: Berlinale)
Márpedig az érzelmek itt szükségesek, mert hiába a sok-sok idióta vicc és az áldokumentumfilmes jelleg, ez végső soron egy családi film, és Zellnerék ezt ügyesen érzékeltetik velünk. Átérezzük a négy sasquatch közti szeretetet, és idővel a köztük lévő viszonyok is letisztulnak, sőt a film azt is bemutatja, mennyire magányos ez a kis társaság: van egy megható rituáléjuk, amit rendszeresen csinálnak együtt, és láthatóan azt remélik tőle, hogy más sasquatchokkal hozhatja össze a családjukat, és nem ők fajtájuk utolsó tagjai a világban.
Ahogy ezt, úgy a természetben élés veszélyeit is bemutatja a Sasquatch Sunset, mert itt sosem lehet tudni, mikor fordul át egy könnyed játék halálos csapdává. Az otromba poénok szaros/hugyos/anyatejes területmegjelöléssel persze önmagában is szórakoztatók, de az érzelmi oldal, a köztük lévő szeretet az, ami miatt igazán jó dolog a sasquatchokkal tölteni másfél órát.
A Sasquatch Sunsetet a 74. Berlinale Filmfesztiválon láttuk. Magyarországi forgalmazásáról egyelőre nincs információnk.
