Amy Chozick memoárja, a Chasing Hillary (Üldözni Hillaryt) még 2018-ban jelent meg, de Hollywood malmai lassan őrölnek, így a belőle készült sorozat, a Lányok a buszon csak most került az HBO Max kínálatába. A könyvet végül Julie Plec showrunner és írócsapata (köztük Rina Mimoun forgatókönyvíró) dolgozta át forgatókönyvvé. Hármójukkal Zoomon beszélgettem arról, milyen 2024 Amerikájában nőként élni, és mi értelme maradt az újságírásnak egy világban, ahol már az újságíróknak és a tényeknek sem hisznek.
Amy, a sorozat mekkora részét teszik ki a saját tapasztalataid, és mennyire mentetek el a fikció irányába?
Amy Chozick: A sztori egy fiktív demokrata előválasztás körül bonyolódik és a karakterek is egytől egyig a fantázia szüleményei. Eközben mindaz, amit látsz a saját élményeimen alapul, hiszen több elnökjelöltet kísértem az előválasztások során a kampányturnéjukon újságíróként. A sorozat karaktereihez azok az emberek jelentették az inspirációt, akiket a kampánybuszokon megismertem. És persze az izgalmas részletek is a múltamból fakadnak: milyen kaotikusak az újságíróknak kiadott kampányanyagok, hogyan bánik a jelöltek biztonsági személyzete az újságírókkal vagy akár az is, hogy Sadie mindig két eszközzel rögzíti a beszélgetéseit a biztonság kedvéért. A Lányok a buszon elképesztően ügyel a részletek pontosságára. Nemrég kisebb tisztogatást végeztem odahaza a fiókjaimban, és megtaláltam a sorozat számára gyártott sajtóbelépőt és egy valódi sajtóbelépőmet is: az előbbi annyira élethű lett, hogy nem lehetett megkülönböztetni az utóbbitól.
Julie Plec és Amy Chozick (Fotók: Getty Images)
A négy főszereplő újságírónő mind valódi újságírókon alapul?
Julie Plec: Négy olyan nőt akartunk megalkotni, akik épp nehéz dolgokon mennek keresztül az életükben, ezért nem érzik olyan jól magukat a bőrükben. Fontos volt, hogy ők négyen az újságíró szakma négy különböző aspektusát képviseljék, mindannyian másképp álljanak a hivatásukhoz. Az életben soha nem lennének barátok, ha más körülmények között találkoznak, itt mégis azzá válnak.
Az élet a kampánybuszokon kissé olyan, mint egy nyári táborban vagy mint összezárva lenni vadidegenekkel egy beszoruló liftben: kényszerűségből olyanokkal is barátkozni kezdesz, akikkel amúgy nem állnál szóba.
Sadie karaktere egyértelműen Amyn alapult, az ő idealistább verzióját próbáltuk elképzelni. Ő a főszereplőnk, ezért vele kezdtünk, a többieket pedig hozzá igazítottuk.
Amy Chozick: Szükségünk volt még valakire, aki régi motoros az újságírás világában, ezért mindenkit ismer és mindenki ismeri őt. Grace karakteréhez az alapot Maureen Dowd jelentette, aki már 1988-ban is Joe Biden kampányát kísérte, és még manapság is róla ír.
Julie Plec: Be szerettük volna mutatni, hogy ezt a világot alapvetően férfiak mozgatják, és sok nő úgy próbál benne helyt állni, hogy férfias tulajdonságokat vesznek fel. Azt a nyelvezetet használják, mint a férfiak, és ugyanolyan kegyetlenek, ha nem kegyetlenebbek, mint ők. Grace nem retten meg senkitől, az ő száját még a vad káromkodások is némi elegancia kíséretében hagyják el. Vele szemben Kimberlyn karaktere abból a vágyból született, hogy legyen egy republikánus újságíró is a többségében liberális gondolkodású utasok között a kampánybuszon. A karakter akkor kelt igazán életre, amikor kitaláltuk, hogy fekete legyen, hiszen izgalmas kérdés, hogyan tudsz fekete létedre republikánus lenni Donald Trump Amerikájában?
Lányok a buszon (Fotó: HBO Max)
Lola esetében pedig a kiindulópont az volt, hogy a Z-generáció is képviselve legyen egy influencer-aktivista által, aki már teljes mértékben a közösségi médiában szocializálódott, ezt a nyelvet beszéli folyékonyan. Azt vettük észre, hogy sokan közülük egy gimnáziumi trauma által váltak aktivistává és kezdtek érdeklődni a politika iránt, ezért lett végül Lola egy iskolai lövöldözés túlélője, és ő képviseli a sorozatban Amerika fiatalságát, akik érthető okokból össze vannak zavarodva attól, amit ma a politika jelent.
A sorozat főhősei egy ponton oknyomozó újságírásba kezdenek és fel akarnak tárni egy komoly ügyet. Eközben azt látjuk, hogy az olyan politikusok, mint Donald Trump nap mint nap hazudnak úgy, mint a vízfolyás, egészen nyilvánvaló hazugságokat mondanak, mindez mégsem jár valódi következményekkel. Mi értelme marad így az oknyomozó újságírásnak?
Amy Chozick: Ez egy olyan kérdés, melyen nap mint nap elgondolkodom. Ha Donald Trump rámutat egy székre és azt mondja rá, hogy szófa, a hívei elhiszik neki. A kérdésed egyébként meghatározó része Sadie útjának és fejlődésének, hiszen őt is foglalkoztatja a dilemma, hogy mi értelme van a munkájának. Persze lehet erről akadémikusi szinten is értekezni, de a sorozatban inkább próbáltuk a választ érzelmi oldalról megközelíteni. Sadie a gyerekkorától kezdve arról álmodozott, hogy olyan mondatokat vessen papírra, amiknek tétje van, melyek számítanak. A történelem krónikásává akart válni, ezért lett belőle újságíró. Csakhogy mire elért erre a pontra a szakmájában, már egy olyan korban élt, ahol az emberek többé már nem hittek az újságíróknak. Az igazság nem létezik többé.
Ahogy a sorozat elején elhangzik: „Ma az jelenti az igazságot, amit épp el szeretnél hinni”. Sadie-t a sztori egy pontján egy techmogul szembesíti a maga valóságával:
Ébred fel, Sadie! Az igazság már rég elhagyta az épületet.
Ez a mondat Sadienek ugyanannyira fáj, mint nekem. Mert mi értelme marad az újságírásnak és az oknyomozásnak, ha az emberek úgysem hisznek más semmiben? Sadie és a lányok azonban nem adják fel, beleállnak, sőt a reakciójuk az, hogy akkor dupla erőbedobással dolgoznak tovább. Összefognak, együtt dolgoznak és együttes erővel erednek az igazság nyomába, még akkor is, ha a kiáltásuk a szikláról süket fülekre talál. Mert ezt csinálja egy valódi újságíró: az életét és a szabadidejét adja az igazságért. Egyszerűen nem teheti meg, hogy azt mondja, bassza meg, nem érdekel, nem csinálom tovább, mert nincs már tétje az igazságnak. Tovább kell tenni a dolgunkat, nincs más út. Ez a mi felelősségünk.
Lányok a buszon (Fotó: HBO Max)
Rina Mimoun: Nemcsak az újságíróknak van ebben felelőssége, hanem nekünk tévéseknek is, akik a tévéképernyőkön keresztül szórakoztatjuk a nézőket.
Julieval mi még a televíziózás egy olyan korszakának gyermekei vagyunk, ahol az idealizmust és a reményt még ünnepelték, és sokan pont emiatt akartak tévéssé válni. Aztán jött egy fordulat – magam sem tudom, pontosan mikor következett be – , ami után az idealizmust felváltotta a sötétség. Mára a televíziózás a cinizmus fellegvára lett. Az lett a legfontosabb, hogy valami olyat mondjál vagy mutass, amire mindenki felkapja a fejét, mindegy, milyen áron.
A Lányok a buszonban azt akarjuk megmutatni, hogy az idealizmus nem egy szitokszó, a remény pedig olyasmi, amiért érdemes küzdeni. Ha a televíziók olyan tartalmakat gyártanak, melyek az embereket reménnyel töltik el, az a fiatalokra is hatással lehet, ugyanis reményt táplálhat beléjük. Ráeszmélhetnek, hogy az igazság igenis számít, mert az igazságnak tétje van és érdemes kiállni számunkra fontos ügyek mellett. Nem mindig a lehető legrosszabb verziót kell bemutatnunk, szükség van a reményre is.
Julie Plec: Azt hiszem Griffin Dunne karaktere (a főhős szerkesztőjét alakítja – a szerző) mondja a második epizódban, hogy évtizedek óta próbálunk objektívek lenni, mégis jobban utálnak minket, mint valaha. A sorozatban igyekszünk megmutatni, hogy az újságírók mindig is egyszerre voltak objektív igazságmondók és szubjektív szerkesztők, és ez a kettő nem választható el egymástól. Az újságírók sokszor maguknak is felteszik ezeket a kérdéseket. ami hosszú távon rendkívül megterhelő lehet. Az ezzel járó lelki folyamatos szerettük volna körbejárni.
A sorozatban nemcsak az a fontos, hogy újságírókról szól, hanem az is, hogy nőkről mesél. Fontos része az is, hogyan változik a nők szerepe a mai amerikai társadalomban. Mesélnétek erről?
Rina Mimoun: Mindig azt hisszük, hogy ennél már nem mehetnek tovább a jogaink rombolásában, de újra és újra bizonyítják, hogy mégis. Mindig jön egy következő lépés. Elkeserítő, ami az abortusz kérdésében történik. Amikor felvetettem az egyik producerünknek, Greg Berlantinak, hogy ezt is bele kell vennünk a sorozatba, a reakciója az volt, hogy nemcsak belevesszük, hanem az egyik legfontosabb témájává tesszük. Ebben az igazság utáni világban meg kell mutatnunk a politikai döntések következményeit, márpedig a helyzet az, hogy elképesztően nehéz lett a nőknek a mai Amerikában, hogy teljes mértékben rendelkezhessenek a saját testük és a reproduktív jogaik fölött.
Húsz éve a televíziózás világában a vezetőség még biztosan leszavazott volna egy ilyen sztoriszálat, most azonban úgy ment át a dolog, mint kés a vajon. Örültek annak, hogy ezt is belevesszük. A problémánkat inkább az okozta, hogy a helyzet folyamatosan változik, egyre több állam csatlakozik a jogcsorbításhoz, és nem akartunk olyasmit állítani a sorozatban, ami a megjelenés idejére már idejétmúlttá válik. Például beleírhattuk volna, hogy a hősünk egy olyan államban akarja elvégeztetni az abortuszt, ahol addig már tiltott lesz, de szerencsére megúsztuk a dolgot. Ha nem beszélünk ezekről a dolgokról, óriási bajban leszünk, és ezt szerencsére egyre többen értik meg.
A sorozat fiktív politikusok között játszódik egy fiktív, mégis nagyon valódi Amerikában. Hogyan tudtatok úgy eljárni, hogy függetlenítsétek magatokat a valódi politika aktoraitól?
Julie Plec: Nagyon nehéz a mai Amerikában liberális nőként bemutatni az országban zajló eseményeket úgy, hogy az kizárólag bemutatás legyen, ne pedig a történtek kommentárja. Ez jelentette számunkra is a legnagyobb nehézséget a sorozat megalkotásakor. Egy fikciós világot mutatunk be, mégis fontos volt, hogy a nézők ráismerjenek a saját valóságukra. Nem véletlenül nem említjük soha, hogy ki épp a regnáló elnök a sorozat valóságában. Sokat vacilláltunk azon is, hogyan mutassuk be a hagyományos kék kontra vörös, vagyis demokrata-republikánus ellentétet úgy, hogy a valóságban a republikánus párt annyira kifordult önmagából, hogy lassan már rá se ismerni a pártra, ami még néhány éve volt. Próbáltuk kizárni a külvilág történéseit, és nem beengedni minden zajt, hiszen a Lányok a buszon elsősorban erről a négy nőről szól, és arról, hogy ők négyen hogyan tudnak együttműködni. Az ő útjukra, az ő fejlődésükre kellett fókuszálnunk, és arra, mit jelent nőnek lenni 2024 Amerikájában.
Lányok a buszon (Fotó: HBO Max)
A sorozat rövid hivatalos tartalomleírásában látható egy mondat, miszerint a választási kampány minden idők legnagyobb szappanoperája. Szerintetek valóban lehet pusztán csak szappanoperaként nézni és szórakozni rajta, vagy ehhez azért túl nagyok a tétek?
Julie Plec: Amikor a tétek ennyire nagyok, nem tehetsz mást, minthogy hátra dőlsz, és próbálsz nevetni a történteken. Muszáj elővenned a benned élő Jon Stewartot vagy Larry Davidet, különben belepusztulsz abba a rengeteg sötétségbe, amit magad körül láthatsz.
Amy Chocick: A sorozat egy pontján Sadie úgy tekint a jelöltekre, mintha A nagy Ő versenyzői lennének. Ebben az országban a politika és a szórakoztatóipar már régóta összefonódik, bár ez sosem volt ilyen látványos, mint Donald Trump óta. Emlékszem, amikor annak idején bejelentette az indulását az elnöki székért, sok kollégám csak egy rossz viccnek gondolta a fickót, nem hitték, hogy érdemes komolyan foglalkozni vele. Én másképp gondoltam.
Estéről estére húszmillió tévénéző nézte őt Az álommeló epizódjaiban, akik elhitték róla, hogy Trump egy komoly üzletember. Ez egy olyan bázis, amire már lehet építeni.
Sosem szabad lebecsülni a szórakoztatóipar és a televízió hatalmát. A politikát is úgy nézzük, mint egy végtelen szappanoperát, ha tetszik ez nekünk, ha nem, és sokat nyerhet az, aki tisztában van ezzel. Azt látom, hogy Washingtonban sajnálatosan sokan vannak, akik nem látják ezt. Előlük el fogják venni a reflektorfényt azok, akik tudják, hogyan kell a figyelem középpontjában maradni.
Hiszem, hogy a reality tévék, a szórakoztatóipar vagy épp a közösségi média, a TikTok sztárjai közül kiemelkedik majd valaki, és nagyon gyorsan meghatározó erővé válik a politikában. Kétségtelen, hogy a világ ebbe az irányba tart.
Rina Mimoun: Szerintem a Sziklára már nem kell sokat várnunk.
Julie Plec: A forgatókönyv egy korai változatában Oprah Winfrey is elindult az elnöki posztért, és szerintem hamarosan az életben is látunk majd valami ehhez hasonlót.
A Lányok a buszon első két epizódja már látható az HBO Max kínálatában, a további részek pedig csütörtökönként érkeznek.
