Fú, azta, aha, hát ez hm… nagyon művészi, és nem is tudom… kicsit hátborzongató.
A CNN által megkérdezett „utca embere” mondta ezt sok-sok hezitálás után (mondjuk ki, konkrétan lefagyott), amikor megkérdezték, hogyan tetszik neki III. Károly király egy hete leleplezett, hivatalos portréképe. Amely, a királyi család hagyományaihoz híven, egy nagyméretű és még nagyobb ambíciókkal elkészült festmény, amely ezzel együtt is, hogy is mondjuk finoman, megosztotta a közönséget és megmozgatta a kommentelők fantáziáját. Akik nem tudják, miről van szó, azok jobb, ha most túlesnek a sokkon. Erről:
Forrás: Jonathan Yeo
A festmény Jonathan Yeo műve. A most 53 éves, londoni művész sokat foglalkoztatott, elismert kortárs festő, aki sikeresen házasítja össze a manapság divatos konceptuális festészetet és az egyéb irányzatokat (vö.: „ezt én is meg tudnám festeni, csak nekem nem adnának érte harmincezer eurót”) a közérthetőbb, „lakossági” ízlésvilággal: a képei érthetőek, látványosak, és még gondolat is van bennük. Sokan kritizálják, sokan felszínesnek tartják, de hát a kortárs művészeti szcéna már csak ilyen. Tény azonban, hogy meglepő gesztus volt az akkor még csak trónörökös Károlytól, hogy felkérte; Yeónak ugyanis akadnak kifejezetten necces munkái, szó szerint behatóan boncolgatta például a plasztikai sebészet témáját, sőt:
van egy egész sorozata kollázsokból, amelyeket nőket ábrázoló pornóképekből vágott össze.
Így készültek portréi olyan macsó férfiakról, mint az idősebb Bush elnök (ennek hála lett ismert), Berlusconi, Schwarzenegger, de sok meztelen nőt is összefércelt így, még mielőtt valaki azt hinné, hogy feminista a koncepció.
Tény azonban, hogy Yeo korábban megfestette Kamillát és Fülöp herceget is a jellegzetes, egyszerre elnagyolt és realisztikus stílusában, és főleg: nem pornóképekből. Ezeket a festményeket mindenki szerette, joggal várták tehát, hogy egy hasonlóan konzervatív uralkodóinterpretációval rukkol elő Károly esetében is. Hát, ez nem jött be.
Maga Károly is láthatóan meglepődött, amikor meglátta saját magát, és láthatóan zavarba jött, amitől meg a szintén jelen lévő művész jött zavarba; a két zavartan toporgó, egymást kerülgető férfi látványa a portré előtt eleve szimbolikus volt. A festmény kapcsán pedig egy újabb PR-botrányt jósolt a CNN királyicsalád-szakértője, Kate Williams, aki szerint nehéz napirendre térni a mindent elborító vörös szín előtt. A kritikusok, újságírók és az internet népe pedig egyhangúan ítélkezett: szerintük a kép „nyomasztó”, „ijesztő”, illetve olyan, „mint egy horrorfilm posztere”.
A történelmet jobban ismerő, érzékenyebb elemzők azonban azt mondják, a maga módján ez a portré igenis kifejező, sőt, telitalálat – emelte ki Williams –, csak éppen nem úgy, ahogy azt a királyi család képzelte. Egyre hangosabban és egyre többen emlegetik ugyanis a portré kapcsán a monarchia sötét oldalát, a rasszizmust, a gyarmatosítással együtt járó rabszolgatartást és emberkereskedelmet, illetve azt, hogy a királyi család láthatóan képtelen szembenézni ezekkel a kérdésekkel. Ha így nézzük a portrét, igenis helyénvaló ez a rengeteg vörös. A szakértő szerint ha a művész azt a modern monarchiát szeretné reprezentálni, amit Károly látni (láttatni) akar, választhatott volna kéket, zöldet vagy ezek árnyalatait – az utóbbi ráadásul már csak azért is magától értetődő lett volna, mert a király harcos környezetvédő.
Azt azért jegyezzük meg, hogy a kép alapvetően nem is vörös, inkább a magenta felé húz a művész által alkalmazott sok-sok árnyalat. Mintát vettünk Photoshoppal is a hivatalos, tehát elvileg színhelyes reprofotóból, és a színek nagy része ehhez hasonló:
Forrás: nlc
Az tehát biztos, hogy a művész szabad kezet kapott, azaz tiszteletben tartották az alkotói folyamatot. Értsd: ez már nem egy reneszánsz vagy barokk mintára megrendelt portré, amibe a vevőnek beleszólása van: Károlyék felkérték Yeót, és nemcsak nem látták el instrukciókkal, de menet közben sem ellenőrizték a képet, legalábbis ez derül ki az érintettek reakciójából.
Fontos azonban, hogy Yeo nem szánta kritikának a festményt, nem akart a királyság sötét múltjára célozni, sőt, egy imponáló és megnyerő portrénak szánta a több mint két méter magas festményt. Azt nyilatkozta saját műve kapcsán, hogy szerette volna, ha „semmi sem tereli el a figyelmet Károly arcáról, így a közönség a mögötte lakozó emberrel kapcsolódhat”. A színek mögötti logika pedig az, hogy mivel a király egyenruhája is vörös, a háttér is az lett, azaz fordítva: az egyenruha vált a háttér részévé, így egy egységes keretbe foglalja a lényeget, az arcát. Az üzenet, amit a művész nem említett – talán nem is tud róla, és ha igen, nem is dolga említeni: Károly a jelvényekkel, kitüntetésekkel, nyakékkel, karddal együtt szabályosan alámerül, eltűnik ebben a vöröses-rózsaszínes katyvaszban, kicsit úgy, mint Homer Simpson a bokorban. (A mémek fontosak, visszatérünk rájuk.)
Azaz ez most vagy az elmúlt évtizedek legügyesebb művészi gerillamarketing-fogása és legravaszabb monarchiakritikája, vagy Yeónak tényleg fogalma sem volt, mit üzen majd a műve.
Ehhez képest mellékes a Károly vállára éppen rászállni készülő királylepke (mármint egy királylepke a király vállára – mindenki érti a célzást, ugye?!), amely a művész szerint nemcsak az uralkodóvá válását szimbolizálja (kibújt a bábjából), hanem a környezetvédelmi aktivizmusát is. A puszta tény, hogy Yeo ilyen szájbarágós, gyerekes metaforákban utazik, bizonyítja, hogy tényleg nem volt más célja, mint hogy egy erőteljes, meglepő képet fessen az uralkodóról minden kritika, vagy mögöttes gondolat nélkül.
Hogy – képzavarral élve – megértsük a félreértést, vagyis azt, hogy hogyan számolhatta el magát (már megint) a királyi család, amikor szabad kezet adott egy kortárs művésznek, meg kell értenünk, egyáltalán mit jelent egy királyi portré. Vagyis, hogy mit jelentett eddig. A brit uralkodócsalád tagjai hagyományosan – azaz az elmúlt fél évezredben – hatalmas, tekintélyt parancsoló, őket ugyan korabeli FaceApp-pal megszépítő, de ezen felül realisztikus portrékat rendeltek rengeteg pénzért: nagyon fontos volt, hogy megüzenjék, hogy ezt bizony csak ők tehetik meg, azaz, hogy ezzel is legitimálják a hatalmukat. Az egyenruha, a fegyverek és az egyéb hatalmi és státuszszimbólumok mind kötelező kellékei voltak egy-egy ilyen képnek, hogy az is megértse, hogy itt egy isteni hatalommal felruházott uralkodóról van szó, akinek egyébként fogalma sincs, ki van a képen. Sőt: az ilyen portré lényege az volt, hogy minél többen megismerjék, hogy néz ki a királyuk, hiszen az uralkodó csak akkor uralkodó, ha el- és megismerik akként. Ezért szerepel az arcuk még a pénzérméken is. „Nagyon egyszerű propagandaeszköz volt ez” – mondja a The Canvas nevű nagyszerű művészettörténeti oktatóműhely szakértője a YouTube-on, még mielőtt leolvadna az agya Károly hivatalos portréjától.
Nyilván nem kell részletezni, hogy ha Yeo portréja is ezt a hagyományt szeretné folytatni – márpedig ezt szeretné folytatni, hiszen mégiscsak közösen leplezték le Károllyal, a festmény pedig a palota falán lóg majd –, akkor ez a kép konkrétan arról szól, hogy
hatalmas bajok vannak a korona és annak viselője legitimitása, sőt, az egész monarchia léte körül.
Ezt persze mindenki tudja, aki nem egy kő alatt él: a 18 és 24 év közötti britek, tehát azok, akik az ország jövőjét építik (vagy rombolják) éppen, 30 százaléka szerint „jó dolog” a monarchia léte a hivatalos kutatások között. Károly éppen nekik üzent a portréval:
Nézzétek csak, én már nem ezekkel a nyomi, uncsi festményekkel gizdulok, mint az elődeim, hanem igazi, mai cuccokat tolok!
Ezzel két baj van: a kisebbik az, hogy a Gen Z már rég nem használ olyan szavakat, mint a nyomi, az uncsi, a gizdulás és a cucc, a nagyobbik pedig az, hogy ugyanők már a streaming platformokon népszerű sorozatok, filmek és videojátékok világában élnek. És ebbe a világba bizony beletrafált ez a portré, csak sajnos pont nem az uralkodó számára kedvező módon. Károly és csapata, miközben éppen úgy próbálnak egy új közönséget megszólítani, hogy fogalmuk sincs, kik ők és mi érdekli őket, ezt aligha látta jönni.
A küldetés mindenesetre a maga módján sikerült: Károly felkerült a TikTokra, Instára, X-re, beindult a naiv alkotók fantáziája és vele a mémgyár, a táptalaj – az elmúlt évtizedek popkultúrája – pedig szerencsére gazdag. A király feltűnt már:
- mint a Szellemirtók 2. főgonosza, akinek nagyon hasonló portréi bukkannak fel a filmben;
- pizzafeltétként;
- a Jabba által foglyul ejtett és szénbe fagyasztott Han Solóként;
- Stephen King-regényborítóként.
A legízléstelenebb hozzászólás – utalva Károly és Kamilla kiszivárgott telefonbeszélgetéseire – alighanem az, hogy
Mindig is tampon akart lenni, nem? Hát, most az lett.
Szokás szerint azonban a videojátékos közösség volt a legaktívabb, már csak azért is, mert Károly portréját nagyon könnyű elképzelni az utóbbi évek egyik legjobbra értékelt, a rejtélyes, erőszakos és nagyon-nagyon nehéz Elden Ring világában. Amely világban szintén hangsúlyos a vörös szín, különösen a Volcano Manor (kb. Vulkán-birtok) nevű pályán, amely valójában egy hatalmas kastély, benne hasonló portrékkal. Összekapták magukat a játékok kódjába és grafikájába kreatívan belenyúló úgynevezett modderek, akik behelyezték Károlyt a Dishonored című sorozatba mint ellopható festményt. A legnagyobb húzásuk azonban az volt, amikor behúzták a képet a legendás, 1993-as Doom című játékba, amelyben most már a falakról néz vissza Károly fenyegető tekintete.
King Charles' portrait looks like Doom 1's weird ass interactable face walls you'd find https://t.co/uP2X9E4yS0 pic.twitter.com/qbNn2Fm9JP
— Senn (@senn_twt) May 14, 2024
Igenis fontos mozzanat ez: Károly király bekerült a Doomba. Ez az a pont, ahol a festmény nem csak világhírűvé, hanem halhatatlanná vált. Vagy, ha halhatatlanná nem is, hírneve alighanem túléli magát a királyt is. Sőt, talán a monarchiát is.
