„Azt hittem jól ismerem a férjemet, aztán megszülettek a gyerekeink. Már 15 éve voltunk együtt a férjemmel. Én olyan típus vagyok, aki kicsit szorong, de megnyugtat a szervezés és a tervek készítése. A férjem mindig is nyugodtabb volt, a szikla, aki nem zökken ki, ha az élet változik – kezdi a történetét Jaclyn Greenberg, akinek egy lánya és egy sérült fia van. – Aztán szülők lettünk, és rengeteget tanultam magamról, a férjemről, és arról, hogyan lehet ezt a házasságot működőképessé tenni.”
Az anya elmondása szerint a felfordulás, az önismereti út azzal kezdődött, hogy az alvásukat az újszülött igényeihez kellett igazítani. Ez sok családban konfliktusokat szül, de Greenberg szerint ezt még elég jól tudták kezelni. Ahelyett, hogy veszekedtek volna, igyekeztek a különböző alvásigényüket figyelembe véve felosztani, hogy ki keljen fel a kisbabához.
„Ahogy nőtt a lányunk, lassan rájöttünk, hogyan tudunk időt szakítani magunkra, és hogyan tudunk kettesben lenni – folytatja az anya. – Találtunk olyan családokat, akikkel együtt lóghattunk, hogy a gyerekek játszhassanak, és néha még bébiszittert is fogadtunk, hogy el tudjunk menni valahova.
Két évvel később minden újra megváltozott, amikor megszületett a második babánk. És tényleg megtanultunk csapatként dolgozni.
Amellett, hogy az élet bonyolultabbá vált egy újszülöttel, a második babánk, a fiam korán született, beteg volt, és halmozott fogyatékosságot diagnosztizáltak nála. Kezdetben nem is voltam magamnál, fizikailag és érzelmileg összeomlottam a diagnózisától és attól, hogy megtudtam, hogy egy vírus okozta a problémát. Teljesen sokkos állapotban voltam, és bármit mondtak az orvosok, azt meg sem hallottam. A férjem viszont képes volt feldolgozni az orvosi leleteket, és elvégezte a saját kutatásait. Órákig tartó olvasás után végül felzárkóztam, de időbe telt. És hálás voltam, hogy a férjem ott volt, hogy átvegye az irányítást, amikor nem tudtam tisztán gondolkodni.”
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
A házaspár a fiuk születése után nem sokkal párterápiára ment, hogy együtt is fel tudják dolgozni az új élethelyzetet. Ez újabb változást hozott számukra, előtérbe került az, hogy tiszteletben tartsák egymás határait. Vannak olyan feladatok a gyerekek körül, amelyekben az apa a jobb, míg másokat az anya irányít hatékonyabban.
„Megtanultuk azt is, hogyan tudunk ráhangolódni saját magunkra, különösen, ahogy a gyerekek idősebbek lettek – teszi hozzá Greenberg. – Egymásra hagyatkozunk, hogy jelezzük a másiknak, amikor az összeomlás szélén állunk. Az egyensúly sosem tökéletes – rengeteg olyan nap van, amikor valamelyikünk erejét meghaladóan megterhelve érzi magát, de legalább igyekszünk tisztában lenni a saját testünkkel, hogy tudjunk mozogni, jól étkezni és pihenni. Megtanultunk egyedül is kirándulni, hogy felfrissítsük magunkat, és gyakran csinálunk közös napi randevúkat, amikor kiveszünk egy kis időt a munkából, amíg a gyerekek iskolában vannak, és együtt elmegyünk ebédelni vagy sétálni.
Az évek során a férjemmel többet támaszkodtunk az erősségeinkre és egymásra, mint azt valaha is gondoltam volna.
Alkalmazkodtunk a családunk változó igényeihez, és tudom, hogy továbbra is változni fogunk. Ami igazán számít, az az, hogy a nap végén mindig ugyanazon az oldalon álltunk. Amióta az eszemet tudom, ugyanazok voltak a kívánságaink és reményeink a fiunkkal kapcsolatban, és soha nem ingott meg bennünk, hogy megkapja a szükséges ellátást. Mindent megteszünk azért, hogy családként együtt maradjunk, még akkor is, amikor akadálymentesítési kihívásokkal kell szembenéznünk. Hálás vagyok, hogy mindazok után, amin keresztülmentünk, amikor a kötelezettségeink lekerülnek a vállunkról, és van alkalmunk a kapcsolatunk ápolására, még mindig szeretjük egymást, és jól érezzük magunkat együtt. A többit majd kitaláljuk, ahogy jön.”
