„A fiam, Lou hároméves és hét hónapos, és még mindig rácsos ágyban alszik. Az ok egyszerű: még nem próbált kimászni belőle – írja Jana Pollac, a Scary Mommy szerzője. – Miközben a világon mindenütt a vele egykorú és (sokkal) fiatalabb kisgyermekek kiszabadítják magukat a rácsos ágyból, az én fiam csendben ül a sajátjában, és énekel magának.
De van egy komolyabb oka is annak, hogy ilyen közel a négy évhez, még nem tértünk át a rendes ágyra: a félelem. Leginkább attól félek, hogy nem hagy majd aludni. Nem tudok elképzelni egy olyan világot, amelyben Lou fizikailag képes lenne elhagyni az ágyát, és átjönni a miénkbe. És vannak más félelmek is, például hogy alvajáró lesz, és leesik a lépcsőn, vagy hogy valahogy felnyársalja éjszaka egy tárgy a szobájában.”
Az anya nemcsak a kisággyal kapcsolatos félelmeit osztotta meg a világgal, hanem azt az általános érzést is, ami elöntheti a szülőket, miután megszületik a baba. A szülői lét tele van félelemmel, bár való igaz, hogy Pollac talán kicsit túlzásba esik a szorongásaival a gyereke körül (de természetesen nem tisztünk ítélkezni felette). Ahogy írja, a rácsos ágy csak egy kis része a félelmeinek.
„Féltem abbahagyni a pólyázást. Rettegtem a szilárd ételek elkezdésétől. Szorongtam a bilire szoktatástól, és néhány hónappal ezelőttig halogattam – és kérlek, ne kérdezzétek, hogy halad a dolog (miközben ezt írom, a héten már a negyedik adag pisivel átitatott szennyes van a mosógépben). Még a babaúszás is túl nagy logisztikai akadálynak tűnt. Mindez arra késztet, hogy megkérdezzem: a szülői lét nem más, mint újra és újra és újra olyan dolgokat csinálni, amitől félsz, amíg el nem jön a főiskola ideje? Vagy pontosabban… örökre?” – teszi fel a kérdést az anya.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Pollac nem a gyerekszülés után vált ilyen szorongóvá, már a saját felnőtté válását is elég ijesztőnek találta. Az emlékei szerint nagyszerű gyerekkora volt – „sok szempontból idilli” –, ám mint mindenkinek, neki is szembe kellett néznie olyan helyzetekkel, amelyek félelemmel töltötték el. Nem nagy kihívások voltak ezek, csak olyan hétköznapi szituációk, mint egy új iskola, nyári tábor vagy épp egy sportverseny.
„Mindig ideges voltam ezektől a helyzetektől, néha annyira ideges, hogy olyan kínos dolgokat tettem, mint például rávettem anyukámat, hogy jóval az érkezés után is maradjon, vagy visszautasítottam, hogy a focicsapatommal együtt menjek egy meccsre, hogy biztonságban maradhassak a családom autójában – emlékszik vissza az anya. – Sok minden ebből tipikus félénk, gyerekes érzés volt, de volt benne egy kis valódi félelem is.
Aggódtam, hogy a következő kihívás, amit le kell győznöm, valamilyen módon katasztrofális módon végződik majd, és ezt úgy próbáltam elkerülni, hogy mindig a biztonságos utat választottam.
Amikor 34 évesen terhes lett, Pollac azt hitte, hogy már túllépett a félelmein, hiszen közben felnőtt, férjhez ment, karriert épített. De a baba születése fenekestül felforgatta a félelmeit. A gyerekneveléssel az amúgy is szorongós Pollac számára a félelmek új dimenziója nyílt meg, amivel úgy érzi, rettenetesen nehezen tud csak megbirkózni.
„Tudom, hogy nem minden szülő érzi így. Erre jó példa a férjem. Amikor megkérdeztem, hogy szerinte mikor kellene átállnunk a rendes gyerekágyra, azt mondta: »Nem tudom, bármikor!«.
De biztos vannak hozzám hasonló szülők is, olyanok, akik a jövőbe tekintve egy halom rémisztő akadályt látnak maguk előtt egészen a nagyszülőségig.
Az anya aztán rögtön meg is nyugtatja saját magát, hogy nem kell annyira félni a félelmeitől: „Minden mérföldkő, amit Lou teljesített, rendben volt. Nagy mennyiségű szilárd ételt eszik, (többnyire) a bilibe pisil, és az úszásórákat úgy töltötte, hogy belém kapaszkodott, de nagyokat mosolygott. Eddig minden rendben volt. Mégis, azt hiszem, egy darabig még a kiságyban marad. Miért is ne? Túl félelmetesnek tűnik, hogy kiszabaduljon.”
