Időről időre akadnak olyan kifejezések, amelyeket a közvélemény felkap, és úton-útfélen használni kezdi, míg az eredeti jelentése módosul, vagy legalábbis sokak számára válik hétköznapivá. Néhány évvel ezelőtt gyakran hallhattuk a napi beszélgetések során, hogy „ma olyan depis vagyok”, mintha a depresszió csak egy rövid ideig tartó hangulat lenne, nem pedig egy komoly, a fizikai és lelki egészségre hosszú távon kiható probléma. Mostanában a „trauma” az, amit egyre gyakrabban hallani a legkülönbözőbb helyzetek leírására. „Van ez a traumám” – mondja valaki lazán egy beszélgetés során, nem is különösebben mélyen érintve ezzel a másikat, hiszen ez csak afféle szófordulat. Mit jelent igazából a trauma?
Engedd el, lépj túl rajta!
A trauma nem az, ami velünk, hanem ami bennünk történik. Így lehetséges, hogy ugyanaz az esemény teljesen másképpen hat a résztvevőire: van, aki számára kihívás, más számára akadály, és van, akiben egy életre nyomot hagy és befolyásolja a későbbi viselkedését. Ki a megmondhatója, hogy mások mit éreznek? Az objektív igazságot gyakran használjuk arra, hogy megnyugtassuk magunkat: van egy logikusan működő, igazságos világ, engem nem fenyeget a kiszámíthatatlanság, másokkal történnek rémes dolgok, de én képes vagyok irányítani az életemet. Eközben pedig elfedhetünk dolgokat, amelyekkel érdemes lenne szembenézni. Emellett vannak olyan társadalmi szerepek is, amelyek elvárják, hogy az ember ne foglalkozzon túl sokat az őt ért sérelmekkel.
Az, aki hősiesen viseli az élet megpróbáltatásait, nem sír, nem panaszkodik, csak halad előre a céljai felé, sokak szemében példakép. Eközben lehet, hogy az élete beszűkül, sok mindent nem enged közel magához, nehogy közben felszínre kerüljenek feldolgozatlan élmények, eltemetett érzések. Erre mindig akad racionális magyarázat is: „nem fogom kiszolgáltatni magam másoknak, független vagyok”, vagy „siránkozással nem megyünk semmire”, és ezeket a társadalom sokszor követendő példaként üdvözli, hiszen a közösség működését is előremozdítja az, aki nem dobja be a problémáit a közösbe.
Fotó: Getty Images
„A trauma általában nem úgy jelenik meg, hogy »jaj, van egy traumám«, hanem hogy valamit nem szeretek, elkerülök, idegesít, undorodom tőle, kiborít, és nem tudom, hogy miért, mert hiányzik vagy töredezett mögötte a történet, ami megmagyarázza. A traumát valóságos esemény vagy körülmények indukálják, de a szubjektumban történik – mutat rá Tábor Iván klinikai szakpszichológus –, és a kialakulása nagyban függ attól, hogy az egyén milyen eszközkészlettel rendelkezik az adott pillanatban.
A trauma az illető számára elkerülhetetlen, kezelhetetlen, nagyrészt azért, mert megoszthatatlan. Az élmény és az általa keltett érzések elválasztanak a közösségtől.
Hasonló magányérzetet vált ki az is, ha valaki veszteséget szenved el, egy darabig számíthat mások támogatására, aztán egyre gyakrabban hallja, hogy »fel a fejjel«, »lesz másik«, »eltelt egy év, ideje továbblépned«. Ezek az üzenetek elszigetelnek a társadalom többségétől. A valódi jelentésük az, hogy a másiknak nincs energiája ezzel foglalkozni. Te szedd össze magad, mert én nem tudok mit kezdeni a fájdalmaddal.”
Sokszor éppen azok bagatellizálják mások sérelmeit, akik maguk is elszenvedtek valamilyen traumát, és ez olyan formában köszön vissza, hogy természetesnek tekintik, ami velük történt. Ők azok, akik úgy reagálnak a többiek fájdalmára (és egyben a sajátjukra is), hogy „ilyen az élet”. Pedig az élet nem feltétlenül és törvényszerűen követeli meg, hogy az ember hosszan vagy soha nem gyógyuló sérülést hordozzon magával.
Az történt, hogy nem történt semmi
„Az nem kérdés, hogy a témával egyéni és társadalmi szinten is bőven akad dolgunk – mondja Tábor Iván. – Én inkább azt tapasztalom, hogy keveset, vagy nem olyan szinten foglalkozunk vele, mint ahogyan érdemes lenne. Vannak olyan események, amelyek szem előtt vannak, nagy horderejűek, és egyértelműen traumatizálóak lehetnek: ilyenek a természeti csapások, a háborúk, a terrorcselekmények. Ezek azonnal a figyelem középpontjába kerülnek, és részvétet ébresztenek, így az elszenvedőik hamarabb juthatnak segítséghez. Megkaphatják a gyógyuláshoz vezető út első elemeit: a szolidaritást, az együttérzést és a lehetőséget, hogy a fájdalmukat megoszthassák másokkal.
De vannak események, amelyek titokban történnek, amelyeket tabu övez, és ezek áldozatai sokkal nehezebben juthatnak támogatáshoz, vagy egyáltalán annak fel- és elismeréséhez, hogy bajban vannak.
És, hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet: nem ritkán nem egy esemény okozza a traumát, hanem lassan felhalmozódó, kisebb történések sorozata, vagy éppen ellenkezőleg, egy fontos esemény vagy kapcsolat hiánya. A korai kötődésvizsgálatok annak idején azért indultak el, mert több esetben is előfordult, hogy árvaházakban látszólag teljesen egészséges csecsemők haltak meg, pedig mindent megkaptak, ami a fizikai jóllétükhöz szükséges volt. Kiderült, hogy az érzelmi kötődés, és az ezzel kapcsolatos fizikai érintkezés elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerekek immunrendszere és idegrendszere megfelelően fejlődjön.
Ez egy nagy felkiáltójel: a hiányállapot súlyos traumatizáló tényező, és nem vagy csak nagyon nehezen lehet róla beszélni, hiszen nincsen esemény, amihez köthető, nincsenek nyelvi eszközök, amelyekkel kifejezhető.
A későbbi tünetei is nehezen megfoghatók: pánikrohamok, párkapcsolati kötődési nehézségek, kommunikációs hiányok, a fizikai érinkezéssel kapcsolatos vágyak, félelmek jelezhetik, és innen állhatunk neki visszafejteni, mi az, ami annak idején hiányzott vagy elveszett.”
Fotó: Getty Images
Sokszor azért marad kimondatlan valami, mert amikor megtörténik (vagy éppen nem történik meg), annak, aki átéli, nincsenek meg a megfelelő nyelvi eszközei, hogy kifejezze, mi zajlik le benne. A nagyon fiatal korban, a beszédfejlődés előtt tapasztalt élményekre még nincsenek szavaink, egyszerűen azért, mert ez az eszköztár akkor még nem áll rendelkezésre. De ha valami nagyon szokatlan, amit még sosem tapasztaltunk, annak sem biztos, hogy nevet tudunk adni. Ilyenkor ez ott marad feldolgozatlanul, talán annyira elzárva, hogy nem is emlékszünk rá. Aztán a legváratlanabb pillanatban hirtelen megmutathatja magát. Például úgy, hogy történik valami apróság, amit az ember túlreagál, és ettől ő maga is megijed.
Összeomlani, ha valami pici, hétköznapi dolog nem sikerül, az „nem normális”: holott lehet, hogy nagyon is az, csak valami másnak, valami nagyon mélyen eltemetett dolognak szól a reakció, nem az aktuálisan zajló eseménynek.
Néhányan olyankor fordulnak szakemberhez, ha gyakran történik ilyesmi, és a környezet jelezni kezd: „mindent túlreagálsz”. A kimondatlan, sokáig hurcolt élmények akár testi tüneteket is okozhatnak: megmagyarázhatatlan fájdalmakat, alvászavart, légzési nehézségeket, szívritmus-problémákat, amelyek mögött a legalaposabb kivizsgálás sem talál fizikai okot. Ezeken a nyomokon indulhat el egy szakember, közösség vagy csoport segítségével az érintett, és együtt nekiállhatnak megkeresni azt a pontot, ahol elfogytak a szavak.
Gyógyító történetek
A trauma feldolgozásának kulcsa: kimondhatóvá kell tenni a kimondhatatlant. Ez csökkenti az elszigeteltséget, hiszen az élmény, ha megvannak hozzá a megfelelő szavak, megoszthatóvá válik másokkal. „A traumák kezelésében a közösség szerepe elsődleges fontosságú – mondja Tábor Iván – Az átéltek okozta teher akkora lehet, hogy egy ember nem bírja el egyedül. Maga a trauma is közösségben születik, társas viszonyban jön létre, ezért a gyógyulás színtere is ez lehet. A meg nem jelenőből megjeleníthetővé, szimbolikusból megfogalmazhatóvá tesszük a történteket, de ehhez szükség van valakire, akinek el lehet mondani. Ez lehet egy személy vagy egy csoport is, vagy akár párhuzamosan mindkettő. Sok történetet rengetegszer el kell mondani ahhoz, hogy a helyére kerüljön, meg kell találni a szavakat hozzá.”
Ez viszonylag egyszerűnek hangzik, de a trauma egyik jellemzője éppen az, hogy töredékes: nincs egybefüggő, történetként elmondható verziója, csak benyomások, érzések, emléknyomok. A feldolgozás folyamata során lassan elbeszélhetővé válik, esetleg közös társadalmi narratíva is kapcsolódik hozzá, így elismerést nyer, hogy létezik, és valóban problémát jelenthet.
Vannak generációkon átívelő traumák, amelyek gyakran nem verbális úton adunk át a következő nemzedéknek, hanem viselkedési normákkal, az elkerült, családon belül tabusított témákkal, berögzült szokásokkal.
Egy család, csoport vagy társadalom is úgy gyógyul, mint egy személy: saját és közös történetbe foglalja a megrázó eseményeket. A töredékek összeállnak, egymáshoz kapcsolódnak, teljesebb kép alakul ki, és csökkenhet a bűntudat is, az az érzés, hogy az elszenvedett esemény megérdemelt következmény volt.
Fontos tudni: van gyógyulás akkor is, ha nem lehet meg nem történtté tenni a múltat. A trauma feldolgozása nem olyasmi, mint egy lábtörés vagy egy vakbélműtét: nem lehet kivenni vagy begipszelni, és volt-nincs. De meg lehet fogalmazni, el lehet mondani másoknak, szembesülni lehet vele, hogy ilyesmi megtörténhet, és meg lehet szabadulni a bűntudattól, ami körülveszi.
„Hallottam a gyásszal kapcsolatban egy metaforát, ami itt is igaz lehet: olyan ez, min egyetlen csepp tinta a vízben – mondja Tábor Iván. – Az elején látszik, hogy ott van, sötét csepp a tiszta folyadékban. Aztán lassan eloszlik. A víz nem lesz már olyan színű soha, mint azelőtt volt, de nincs már ott a tintacsepp sem. Létrejöhet egy újfajta egyensúly. A trauma okozta testi-lelki tünetek csökkenhetnek. Az érintett szabadságfoka növekszik, nem lesz annyira kiszolgáltatva valaminek, ami ismeretlen számára, visszaveszi az irányítást a saját élete felett. A történtek beépülnek a saját, személyes történetébe.
