Ha a második világháború a náci Németország győzelmével zárul, akkor a francia divatipar aligha őrizhette volna meg kivételes, trenddiktáló pozícióját Európában; sőt, valószínűleg ebben a formájában fent sem marad. A legendás divattervezőt, egyúttal az ágazat egyik legbefolyásosabb képviselőjét és döntéshozóját, Lucien Lelongot konkrétan meg is fenyegették, hogy a nagy francia tervezőket és a párizsi műtermek szakmunkásait Berlinbe és Bécsbe fogják áthelyezni, hogy a német városokat az új Európa új divatfővárosaivá tegyék, míg Párizs a divattörténelem lábjegyzetévé válik. Lelong válasza tömör és határozott volt:
A párizsi haute couture nem átruházható, sem en bloc, sem apránként. Vagy létezik Párizsban, vagy egyáltalán nem létezik.
Francia divatbabák a Maryhill Múzeumban (fotó: maryhillmuseum.org)
Bár szövetségesek persze győztek, de mint Franciaország gazdaságának nagy része, a divatipar is súlyos károkat szenvedett. Minden nagyobb divatház csak a szokásos terveinek kevesebb mint egyharmadát engedhette meg magának egy-egy kollekció esetében. A haute couture, vagyis a luxus divatcikkek piaca pedig végképp mikroszkópikusra zsugorodott; Európa nagy része 1939 óta nem is vásárolt új ruhákat.
De aztán jött a fentebb már említett megváltó ötlet: emberek helyett használjanak inkább olyan miniatűr modelleket, amelyekkel a korábbi századokban az utazó ügynökök mutatták be a divatipar legfrissebb kreációit (ezekről ebben a cikkünkben írtunk hosszabban). A francia divattervezők, ékszerészek, kalapos, fodrászok és díszlettervezők összefogtak, és létrehozták minden idők talán legsikkesebb babakiállítását.
A babák mindegyike fekete drótból készült, tervezőjük Eliane Bonabel volt, kivitelezőjük Jean Saint-Martin szobrászművész, a fejeket pedig Joan Rebulls formázta. A körülbelül 70 centiméter magas babáknak saját színpaduk volt, ami a Theatre de la Mode (divatszínház) koncepciót erősítette. Az arcukat nem sminkelték ki, így a hangsúly a ruhákra terelődött.
Elaine Bonabiel később így emlékezett vissza a nevezetes divatkiállításra:
„Bár nehéz idők jártak, és a szabók, a varrónők és a divattervezők mind szenvedtek a hidegtől, az áramkimaradásoktól és az élelmiszerhiánytól, gyakran pedig kénytelenek voltak gyalog vagy kerékpárral munkába járni, a műhelyek mélyén mégis lelkesen és buzgón vetették bele magukat a projektbe. A figurákat eleinte csak fel kellett öltöztetni, kalapot készíteni nekik és megfésülni őket. ‘De aztán később kialakult egyfajta rivalizálás a couture-házak között, és azt mondták: „Miért ne lehetne cipőjük is?”. Így aztán kis cipők készültek. „Miért ne lehetne táska?” „Miért ne lehetne esernyő?” Néhány műhely még alsóneműt is készített, noha ezeket nyilván nem láthatta a nagyközönség. Óriási verseny volt a divattervezők között. Mindegyikük igyekezett kitalálni, mit csinál a másik, hogy többet és jobbat csinálhasson.”
5 fotó
Az egyebek mellett Cristóbal Balenciaga, Lucien Lelong, Schiaparelli, Nina Ricci, Pierre Balmain és Christian Dior által gondosan felöltöztetett babákat 1945. március 27-én a Louvre melletti Iparművészeti Múzeumban állították ki, ahol közben díszőrséget állított a köztársasági gárda. Az első hetekben több mint 100 ezer ember látogatta meg a kiállítást, és a bevételt a háborús áldozatok megsegítésére fordították. Az iszonyatos világégés után a francia divat – és ezzel együtt az európai divat – ismét a régi fényében tündökölt.
A bemutató nagy sikert aratott, és Párizsból az egész világot bejárta, majd egy utolsó kiállítással zárult San Franciscóban, a de Young Múzeumban. Az ezt követő években a babák valahogyan egy belvárosi áruház pincéjében.
Az áruház tulajdonosa szerencsére ügyelt arra, hogy épségben maradjanak, és egy washingtoni múzeumba (Maryhill Múzeum) küldte őket. Végül a 80-as években visszakerültek Párizsba restaurálásra és kiállításra, de jelenleg újra a Maryhill Múzeumban vannak, ahol egy részük minden évben kiállításra kerül.
