Mindenki azt hitte, két éves korukig se élnek
1961. szeptember 18-án, a pennsylvaniai West Readingben ikrek születnek, akiknél az orvosok rögtön ritka diagnózist állítanak fel: craniopagus, vagyis a koponyánál összenőtt ikrek. A két agy különálló, de a csontos-koponyai terület és az érképletek egy része közös, ezért a szétválasztás akkoriban nem opció, de később is óriási kockázattal járt volna. A szakemberek nem jósolnak hosszú életet: ha megélik a kisgyermekkort, már „szerencsések”, mondják. A csecsemők neve Lori és (a születési anyakönyvben) Dori; Dori később Reba néven lép a nyilvánosság elé, majd 2007-ben George néven coming outol, transz férfiként.
A két gyerek helyzetét tovább bonyolítja, hogy Reba spina bifidával él. A spina bifida, vagy nyitott gerinc, az egyik leggyakoribb gerincfejlődési rendellenesség, mely már a méhen belüli fejlődéskor kialakul. Az embrionális fejlődés során egyes csigolyák nyúlványai nem kapcsolódnak össze, ezért nem fejlődik ki a gerinccsatorna, melynek következtében kitüremkedhet a gerincvelő, ami a mozgásban egyes esetekben komoly akadályottságot jelenthet. Reba emellett bő 10 centivel alacsonyabb termetű testvérénél, és később egy magasított, kerekes „bárszéken” közlekedik, amelyet Lori irányít – ez válik a közös mozgás ikonikus eszközévé. A praktikum mögött már itt megjelenik a későbbi életük vezérmotívuma: a kompromisszum mint mindennapi izommunka.
A bárszékes közlekedés a saját ötletük volt. Fotó: Getty Images via Jason Kempin/FilmMagic
Intézetbe kerülnek, pedig intelligens gyerekek
A hatvanas–hetvenes évek Amerikájában a fogyatékosságügy még intézményközpontú: az orvosok tanácsára a gyerekeket értelmi fogyatékosok intézetébe helyezik, noha értelmi képességeikben nincs megalapozott ok kételkedni. Az akkori rendszer logikája nem az egyéni autonómiát, hanem a „gondozást” és az elkülönítést preferálja – egy egész nemzedék tapasztalata ez, amelyet fogyatékosságjogi aktivisták később „disability gulag”-ként írnak le. A Schappell-ikrek későbbi visszaemlékezései szerint ezek az évek csendben telnek: rutin, szabályok, kevés valódi döntési jog.
Az ikerpár a felnőtté válás küszöbéig intézményben él. Amikor azonban elérik a korai húszas éveiket, segítséget kérnek és kapnak: a pennsylvaniai first lady közbenjárásával és jogi lépések sorával kikerülnek az intézetből, és megteszik az első, igazán nagy lépést az önálló élet felé. A szakemberek azt mondják, az ikrek különösen hajlamosak arra, hogy egymástól való különbözőségüket a végletekig hangsúlyozzák, de Lori és Reba valóban két gyökeresen eltérő karakter: míg Reba introvertált, csendes alkat, Lori szívesen irányít, és aktív társasági életet él.
Két test, két külön karakter
Lori többször is randizik: hamar elveszíti szüzességét, majd négy komoly kapcsolatban is él. Egyszer el is jegyezték, de vőlegényét autóbalesetben veszítette el. Reba ezzel szemben inkább a zenében bontakozik ki: aprólékosan építi a countryénekesi imázsát, próbál, ruhát és frizurát választ, és nem zavarja különösebben a figyelem. A kilencvenes évek közepére Reba már következetesen énekesnőként dolgozik: klubok, kisfesztiválok, majd külföldi fellépések (Németország, Japán). 1997-ben elnyeri a Los Angeles Music Award „Best New Country Artist” díját.
A „Reba-mítosz” a vásznon is nyomot hagy: a Farrelly-fivérek Stuck on You (2003) című filmjének záró stáblistája alatt az ő előadásában szól a The Fear of Being Alone – a hivatalos stáblistában Reba Schappell néven szerepel.
A közös test nem zárja ki az egyedüllétet – csak újra kell definiálni. Náluk az egyedüllét nem szobák kérdése, hanem időablakoké és jeleké. Ha Lori olvasni akar, jelez, és ellentétes irányba fordulnak; Reba a „saját oldalán” halkan skálázik vagy a kottáit rendezgeti. Ha Reba készül fellépésre, Lori „láthatatlanná veszi magát”, hogy a figyelem a dalon maradjon. A randevúk koreográfiája is kialakult: aki épp a saját életét intézi, az kap időt és teret, a másik pedig – könyvvel, fülhallgatóval, türelemmel – nem zavar. Így lesz a közös testből két külön intim zóna, néha csak percekre, máskor órákra.
Innen, a kétezres évek közepétől a reflektorfény újra feléjük fordul: tévészereplések, köztük a Nip/Tuck című sorozat epizódja, majd a Guinness-rekord – a világ leghosszabb ideig élő, összenőtt ikerpárjaként. De ők még ekkor sem engedik, hogy bárki más írja meg a történetüket.
Rebából George lesz
Ebből az egymásra figyelő csöndből nő ki valami új. Reba egyre pontosabban érzi, hogy a hangja mögött ott egy kimondatlan mondat, amelynek ideje van megszületni. 2007-ben kimondja, amit már rég tud: férfiként azonosítja magát, és a George nevet választja. Lori nem dramatizál, csak ritmust igazít: a közös élet marad, a figyelem a lényegre irányul.
George számára a zene mindig is menedék és közlésforma volt; a coming out után ez még egyértelműbbé válik. A hangja mélyül, a dalok választása is más színezetet kap. Interjúkban – ha egyáltalán vállal – finoman eltolja a fókuszt a testükről a tartalomra:
„A legtöbb ember nem hallja, amit mondok, mert a szemük mással van elfoglalva.”
Ez a mondat később gyakran idézett sor lesz tőle, az autonómia csendes definíciója.
A kettejük közötti dinamika ekkorra már szinte láthatatlan precizitású gépezet. Nemcsak a mozdulatokban, hanem az egymás iránti érzékenységben is működik. Lori tudja, mikor kell hallgatnia, és George tudja, mikor kell őt megszólítani. Kívülről sokan még mindig a „különleges párost” látják, pedig ők maguk a legkevésbé sem különlegesnek tartják magukat. Egy interjúban George egyszerűen fogalmaz:
„Nem akarunk példaképek lenni. Csak élni akarunk, ahogy bárki más.”
Utolsó éveik csendesen telnek
Az egészségük lassan romlik, ahogy az elhasználódó ízületek, a hátfájdalmak és a keringési problémák egyre több odafigyelést igényelnek. Mégis ritkán panaszkodnak. Lori gondoskodóbb, figyel a gyógyszerekre, a bevásárlásra, a napi logisztikára. George kevesebbet koncertezik, de dalokat ír és helyi közösségi eseményeken még néha fellép. A zene nála már nem a karrierről szól, hanem a lélegzésről: egyfajta imádság arról, hogy „jó volt itt lenni”.
Időnként újságírók még mindig megkeresik őket, újabb interjú reményében. De a legtöbb megkeresést már elutasítják:
„Mindent elmondtunk, amit akartunk. A többi a miénk.”
A kívülállók ilyenkor azt mondják, a két testvér „elcsendesedett”. Ők viszont úgy érzik, hogy most végre nyugalomban élnek – a zajos évtizedek után befelé figyelnek.
Két ember, aki nem egyedül hal meg
2024 tavaszán kórházba kerülnek, és április 7-én elhunynak, a University of Pennsylvania Hospitalban. A halál okát a család nem hozza nyilvánosságra, ahogyan azt sem, ki ment el előbb: a hivatalos bejelentés szerint „együtt haltak meg”. A gyászjelentés rövid és visszafogott, épp olyan, amilyenek ők voltak: nincs benne különbségtétel, nincs részletezés, csak két név egymás mellett – Lori és George Schappell.
A hír bejárja a világot, a címlapok ismét orvosi csodaként, rekordként tálalják őket. De aki egy kicsit is ismeri a történetüket, tudja, hogy a valódi rekord nem az évek számában rejlik, hanem abban, hogy hat évtizeden át képesek voltak két külön életet élni egyetlen testben – egymás mellett, egymásra hangolva, önállóan és méltósággal.
Nyitókép: Getty Images
