A Megasztár és az X-faktor előtt évtizedekkel volt egy korszakalkotó tehetségkutató műsor a Magyar Televízióban: a Táncdalfesztivál, ami többek között olyan megaslágereket adott az országnak, mint a Nem leszek sohasem a játékszered, az Utánam a vízözön vagy a Gedeon bácsi.
Szécsi Pál / Fortepan / Szalay Zoltán
Nyugati izgalom? Fúj!
Akkoriban a kormány számára már egy ideje nyugtalanító volt a hazai könnyűzenei élet alakulása, hiszen a luxemburgi rádió adásai révén elért bennünket is a „nyugati fertő”, egymás után alakultak a nagyközönség számára botrányosnak ható együttesek, így muszáj volt valamit tenni annak érdekében, hogy összefogják, és valamilyen elfogadható mederbe tereljék az egész jelenséget. Mivel a hatvanas években az olasz tánczene volt a követendő minta (a hazai legnépszerűbb előadók gyakran énekelték magyarul a slágereiket), a máig évente megrendezett Sanremói Fesztivál mintájára megszületett az első Táncdalfesztivál terve, ami nem várt módon megmozgatta, felpezsdítette, véleményalkotásra ösztönözte a magyar televízió nézőit.
Abban az időben, amikor egyetlen tévéadót nézett az ország – mivel nem volt több -, lehetnek elképzeléseink arról milyen hatása volt annak, ha egy előadóművész ott mutatkozhatott be a nagyérdeműnek. Akkoriban, a legnézettebb adások időpontjában elnéptelenedtek az utcák, legalább 3 millióan ültek le a képernyők elé, így aki a tévében szerepelt, az garantáltan országosan ismertté vált, igazi korszakos sztár lett.
Az Illés zenekar az 1968-as Táncdalfesztiválon Fortepan / Szalay Zoltán
Így lehetett szavazni
Akkoriban nagyon keveseknek volt vonalas telefonkészülékük, így nemhogy SMS vagy applikáció segítségével, de még telefonon sem tudtak szavazni az emberek – kizárólag levélben juttathatták el a voksukat.
Az első, 1966-os Táncdalfesztiválra 144 ezer levél érkezett, egy év múlva már 649 ezer (a három elődöntő után a nézők is bejuttathattak előadókat a döntőbe). Hasonlóan a jelenlegi Eurovíziós Dalfesztiválhoz, itt sem a legjobb előadókat, hanem a legjobb, addig még nem hallott dalokat keresték: amatőr és profi szerzők küldték be a műveiket, és a szerkesztők ezekhez kértek fel már ismert, népszerű énekeseket és ígéretes kezdőket, fiatalokat a Magyar Rádió stúdióiból. A nagy sajtónyilvánosság (a táncdalfesztiválokon felbukkanó tehetségekről sokáig cikkeztek a napilapokban és magazinokban), a slágerek folyamatos lejátszása a rádióban, a lemezen való megjelenés lehetősége (a hatvanas években 60 dalt válogattak be a versenybe, először 28, később 40 jelent meg közülük lemezen) nagy vonzerő volt a már befutott előadók számára is, és a megjelenés a televízió képernyőjén számtalan fellépési lehetőséget is ígért a későbbiekben.
Az első táncdalfesztiválok közvetítését az Erkel és a Madách Színházból fekete-fehérben láthatták otthon a nézők, a műsorvezetők Takács Mária, Lénárd Judit, Tamási Eszter és Varga József voltak. 1966-ban még nagy, látványos színpadképre vagy mozgásra sem lehetett számítani: az álló mikrofon előtti éneklés semmilyen koreográfiát sem tett lehetővé, annál inkább átütött az egyéniség erőteljes hatása (később kaptak hordozható változatot az előadók). 1968-ban már külön pódiumot használtak az együttesek mozgatásához, és a színpadkép is látványosabbra sikeredett.
Kovács Katitól Koós Jánosig
Szenzációnak számított, hogy a fiatalok körében akkoriban már roppant népszerű beatnemzedék tagjai (Illés, Metró, Omega, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta, Koncz Zsuzsa) is megjelenhettek a képernyőn, de a már befutott és népszerű művészek legjobbjai (Ambrus Kyri, Mátrai Zsuzsa, Sárosi Kati, Toldy Mária, Koós János, Aradszky László, Korda György, Záray Márta és Vámosi János) is erősítették a mezőnyt, sőt a versenyzők között volt a fiatal Harangozó Teri és Molnár Piroska is.
A Táncdalfesztivál így lett egyszerre kulturális kompromisszum és valódi közösségi élmény: keretek közé szorított, mégis felszabadító ünnepe a zenének. Olyan előadók – és dalok – indultak innen az országos ismertség felé, akik ma már a magyar könnyűzene megkerülhetetlen ikonjai lettek. Bár a műsor eredeti célja a kontroll volt, végül teret adott új tehetségeknek, elsöprő egyéniségnek és hidat épített a generációk között. A Táncdalfesztiválok öröksége ma is él – minden slágerben, amit még mindig együtt énekelnek a nagyszülők az unokáikkal.
