Ismerős az érzés, amikor már a hét elején pontosan tudod, hogy túl sok lesz minden, mégis újra és újra igent mondasz? Elvállalsz még egy feladatot a munkahelyen, besegítesz a családban, megszervezed a baráti találkozót, válaszolsz mindenkinek, mindent kézben tartasz, közben pedig valahogy megint nem jut idő saját magadra. Kívülről ezt sokan egyszerűen úgy látják: te ilyen vagy, pörgős, terhelhető, lelkiismeretes. Belül viszont ez sokszor inkább kimerítő, mint felemelő.
A rendszeres túlvállalás mögött ráadásul nem mindig a becsvágy, a maximalizmus vagy a jó szándék áll. A pszichológia szerint gyakran mélyebb, sokszor tudattalan minták működnek a háttérben. Vagyis nem arról van szó, hogy valaki „nem tud nemet mondani”, és kész, hanem arról, hogy a túl sok feladat vállalása sok esetben egy belső érzelmi logika szerint történik. Egy logika szerint, amit az érintett sokáig észre sem vesz.
1. Az önértékelésedet a teljesítményedhez és a feladatok vállalásához kötöd
Az egyik leggyakoribb ok, amiért valaki folyton túl sokat vállal, hogy a saját értékességét a teljesítményén keresztül méri. Ilyenkor a pihenés nem feltöltődésnek, hanem lustaságnak tűnik, a „ma ennyi is elég” érzése pedig szinte ismeretlen. Az ilyen embernek nem elég egyszerűen jelen lenni: hasznosnak, eredményesnek, nélkülözhetetlennek is kell éreznie magát.
Ez sokszor már gyerekkorban kialakul. Ha valaki azt tapasztalta, hogy főleg akkor kap figyelmet, dicséretet vagy elismerést, amikor jól teljesít, könnyen megtanulhatta: akkor vagyok szerethető, ha ügyes vagyok, ha sokat bírok, ha jól csinálom. Felnőttként ez olyan működésbe viszi, hogy még akkor is újabb és újabb feladatokat húz magára, amikor a teste és az idegrendszere már rég jelezné, hogy ez így túl sok.
A probléma az, hogy a teljesítményalapú önértékelés sosem lakik jól. Mindig lesz még egy feladat, még egy cél, még egy ember, akinek bizonyítani kellene.
Aki ebben él, gyakran nem is azt érzi, hogy ő választja a túlvállalást, hanem azt, hogy egyszerűen nincs más lehetősége.
2. A nemet mondástól bűntudatod van
Vannak, akik nem azért vállalnak túl sokat, mert annyira akarnak, hanem mert rettenetesen nehéz számukra csalódást okozni másoknak. Számukra egy visszautasítás nem egyszerű határhúzás, hanem szinte személyes bűn. Attól félnek, hogy önzőnek, hidegnek vagy segítőkészség nélkülinek tűnnek majd.
Ez különösen gyakori azoknál, akiket arra neveltek, hogy legyenek kedvesek, alkalmazkodóak, figyelmesek, és lehetőleg ne okozzanak kellemetlenséget. Ilyenkor a „nem” szó nem természetes eszköz, hanem valami fenyegető dolog. Valami, ami után magyarázkodni kell, amitől romolhat a kapcsolat, ami miatt haragudhatnak rájuk.
Pedig a valóságban az egészséges határhúzás nem bántás. Csakhogy ezt az ember nem mindig érzi belülről. Hiába tudja fejben, hogy joga lenne nemet mondani, közben ott van benne a szorítás, hogy
Mi van, ha megbántom?
Mi van, ha azt gondolják, hogy nem lehet rám számítani?
Így lesz a gyors igennel megvásárolt pillanatnyi megkönnyebbülésből hosszú távú túlterheltség.
3. A kontroll megnyugtat – még akkor is, ha közben kimerít a feladat
Sokan azért vállalnak magukra túl sok mindent, mert a teendők kézben tartása biztonságérzetet ad nekik. Ha ők intézik, szervezik, figyelik, ellenőrzik a dolgokat, akkor kevésbé érzik kiszolgáltatottnak magukat. Még akkor is, ha ez valójában már rég nem hatékony, csak kimerítő.
A kontrolligény mögött gyakran szorongás áll. Az az élmény, hogy ha nem én csinálom, abból baj lehet. Ha nem én figyelek oda, valami elromlik, ha nem én tartom össze a dolgokat, szétesik minden. Ilyenkor a túl sok feladat nem csupán teher, hanem egyfajta lelki kapaszkodó is.
Ez kívülről sokszor felelősségteljes működésnek látszik. Az illető megbízható, precíz, mindenkin segít, mindent észben tart. Belül azonban előfordulhat, hogy egyetlen nap leállás is feszültséget okoz neki. Nem azért, mert nélküle tényleg megállna az élet, hanem mert a belső biztonságérzete túlságosan ráépült arra, hogy mindig ő legyen az, aki kézben tartja a helyzetet.
4. Hozzászoktál ahhoz, hogy a szükségleteid háttérbe szorulnak
A túl sokat vállaló emberek egy része egyszerűen annyira hozzászokott ahhoz, hogy mások fontosabbak, mint ő maga, hogy ez már fel sem tűnik neki. Nem drámai önfeladásként éli meg, hanem természetes működésként. Előbb a gyerek, a partner, a szülők, a kollégák, a barátok, a határidők, és valahol a sor végén majd ő maga is.
Ennek gyakran hosszú előtörténete van. Akár olyan családi közeg, ahol korán meg kellett tanulni alkalmazkodni. Akár olyan szerep, amelyben az illető lett a békítő, a segítő, a jól működő gyerek. Az ilyen minták felnőttkorban is velünk maradhatnak, és észrevétlenül alakíthatják a döntéseinket.
Ilyenkor nem az történik, hogy az ember tudatosan lemond magáról, hanem az, hogy a saját igényei egyszerűen nem kerülnek fel a radarjára. Nem veszi észre időben, hogy fáradt és azt sem érzékeli, hogy túlterhelt. Nem kérdezi meg magától, hogy van-e kedve, kapacitása, ideje. Csak megy tovább, mert ezt szokta meg.

Feladatok özöne (Fotó: Getty Images)
5. A káosz lett az ismerős állapotod a túl sok feladat között
Furcsán hangzik, de van, akinek a túlterheltség otthonos. Nem azért, mert jó benne lenni, hanem mert ismerős. Ha valaki hosszú ideje él feszített tempóban, állandó készenlétben, folyamatos problémamegoldásban, akkor egy nyugodtabb időszak akár szorongató is lehet számára. Mintha valami hiányozna.
Ez az idegrendszer szintjén is értelmezhető. Aki sokáig él stresszben, könnyen hozzászokhat a magas készenléti állapothoz. A nyugalmat unalmasnak, idegennek vagy akár veszélyesnek érezheti. Ezért aztán tudattalanul újratermeli a túlterheltséget: új feladatokat vállal, új határidőket keres, újabb emberek problémáit kezdi megoldani.
Ilyenkor a túlvállalás nemcsak egy rossz szokás, hanem egy beidegződött belső ritmus. Ezért is olyan nehéz változtatni rajta. Mert nem elég egyszerűen kevesebb feladatot beírni a naptárba, közben azt is meg kell tanulni, hogyan lehet elviselni a csendesebb, lassabb, kevésbé túlfűtött állapotot.
6. Félsz attól, hogy ha megállsz, utolérnek az érzéseid
A folyamatos pörgés néha menekülés is. Amíg mindig van mit intézni, megszervezni, elvégezni, addig nem kell annyit érezni. Nem kell szembenézni a bizonytalansággal, a hiánnyal, a szomorúsággal, a magánnyal vagy azzal, hogy valójában mennyire kimerült vagy.
Ez persze nem tudatos döntés. Ritkán mondja bárki azt magának, hogy
inkább bevállalok még három dolgot, csak ne kelljen magammal lenni.
Inkább arról van szó, hogy a túlzsúfolt mindennapok elfedik a belső zajt. A teendők kitöltik a teret, és átmenetileg elhitetik, hogy minden rendben van.
Csakhogy a háttérbe tolt érzések nem tűnnek el. Legfeljebb később, erősebben jelentkeznek: ingerlékenységben, alvászavarban, testi tünetekben, kiégésben vagy abban a furcsa érzésben, hogy valami nagyon nincs jól, miközben papíron minden működik.
A túlvállalás nem jellemvonás, hanem jelzés
Sokáig könnyű azt hinni, hogy a túl sok vállalás egyszerűen személyiségkérdés. Hogy valaki ilyen típus: aktív, gondoskodó, örökké mozgásban van. Ebben persze van igazság, de a pszichológia arra is rámutat, hogy a rendszeres túlvállalás gyakran nem valódi szabadságból, hanem belső kényszerekből születik.
Ezért az első fontos kérdés nem is az, hogyan legyél hatékonyabb, hanem az, miért olyan nehéz megállnod.
Mi történik benned, amikor nemet kellene mondanod? Mit érzel, amikor pihennél? Milyen gondolat jelenik meg akkor, amikor nem vagy hasznos valaki számára?
Ezek a kérdések sokkal mélyebbre vezetnek, mint bármilyen időmenedzsment-tipp.
A változás sem ott kezdődik, hogy holnaptól mindent lemondasz. Sokkal inkább ott, hogy elkezded észrevenni a saját mintáidat. Hogy felismered: nem attól leszel értékes, hogy mindig mindent elbírsz. Nem attól vagy jó ember, hogy minden kérésre azonnal igent mondasz. És főleg nem attól leszel szerethető, hogy közben teljesen elfogysz.
A valódi egyensúly sokszor nem látványos. Néha csak annyi, hogy megállsz egy pillanatra, mielőtt újra automatikusan igent mondanál, és felteszed magadnak a kérdést:
tényleg akarom ezt, vagy csak megszokásból vállalom megint túl magam?