Harmadik alkalommal rendezték meg a Budapest SmartFest – Nemzetközi AI Filmfesztivált, a mesterséges intelligencia és a kreatív alkotás egyik legizgalmasabb hazai találkozóját. A fesztivál a mesterséges intelligenciával készült filmeket, vizuális alkotásokat és a technológia művészeti alkalmazását mutatja be. Az nlc csapata is ott járt, sőt, a főszerkesztőnk, Kánya Andrea adta át Luzi Santos brazil filmesnek A legjobb okostelefonos film-kategória díját.
Luzi Santos rövidfilmje egy népszerű coaching-gyakorlatból indul ki, de valójában sokkal többről szól: identitásról, újrakezdésről, hitről – és arról, hogy 40 körül sem késő belevágni valamibe.
Ki vagy te?
Így szól az a kérdés, amit a Who are you? (vagy Who am I?) típusú coaching-gyakorlat során tesznek fel. Elsőre banálisnak tűnhet, de amikor másodszor, harmadszor, negyedszer is felteszik, már nehéz mit mondani. Vagy épp túl sok mindent mondanánk egyszerre.
A filmben egy ilyen helyzetet látunk, az interjúztató személy újra és újra megkérdezi a főszereplőtől, aki maga Luzi Santos, ő pedig először készséggel válaszol, majd egyre inkább feszengeni kezd.
Minden egyes válasszal, fogynak a biztos, bejáratott válaszok, egymás után válnak le a szerepek, és kerül közelebb ahhoz, ki is ő valójában. A sok elvárás, a sok felvett álarc és kialakított szerep mögött kirajzolódik, hogy ki is ül valójában a kamerával szemben.
Mi pontosan a Who are you?” (vagy „Who am I?”) típusú coaching-gyakorlat ?
Nem egyetlen, standardizált módszer, hanem több pszichológiai és önismereti irányzatból összeálló technika.
A gyakorlat lényege, hogy a kérdést – „Ki vagy te?” – ismételten felteszik, miközben a válaszadót arra ösztönzik, hogy ne ismételje a korábbi válaszait. A kutatások szerint az ilyen ismétlődő, reflektív kérdezés segíthet az önkoncepció mélyítésében és az automatikus, szerepalapú válaszok lebontásában. A folyamat során a résztvevő gyakran eljut az úgynevezett „identitásbizonytalanság” állapotába, amely ugyan kellemetlen lehet, de fontos lépés az önreflexióban és az autentikusabb önkép kialakításában.
A módszer hatékonysága részben azon alapul, hogy az identitásunk jelentős része társadalmi szerepekből és narratívákból épül fel (McAdams, 2001). Amikor ezeket a rétegeket sorra „leválasztjuk”, előtérbe kerülhetnek mélyebb, érzelmi vagy akár egzisztenciális tartalmak is. Ez magyarázza, hogy a gyakorlat gyakran vált ki erős érzelmi reakciókat, illetve miért használják coachingban, terápiában és spirituális kontextusban egyaránt.
Luzi Santos rövidfilmje annyira tisztán, sallangmentesen mutatja meg, mi történik ilyenkor az emberben, hogy nézőként magunk is fészkelődni kezdünk, és óhatatlanul arra gondolunk, mit mondanánk ebben a helyzetben? Hogyan reagálnánk ebben az egyre kényelmetlenebb szituációban?
A frissen díjazott filmes az nlc-nek elmesélte, hogy két éve találkozott ezzel a módszerrel egy online kurzus során, és arra ösztönözte, hogy komolyan elgondolkodjon azon, ki is ő valójában.
Luzi Santos átveszi a Budapest Smartfest díját. (Fotó: Luzi Santos)
„Ez egy egyszerű kérdés, de nem könnyű megválaszolni. Amikor a forgatás előtt próbáltam, volt egy elképzelésem, de érdekes volt látni, mennyire megváltozott a válaszom, amikor elindítottam a felvételt. Azt gondolom, hogy annak a felfedezése, kik vagyunk, egy egész életre szóló feladat” – mondja a rendező, és azt is bevallja, hogy a film készítése során ő is közelebb került magához.
Alapvetően boldog nőnek tartom magam, de észrevettem, hogy amikor ezt kimondtam, megálltam egy pillanatra. Eszembe jutottak bizonyos frusztrációk – de attól még boldog vagyok. Ez nem zárja ki, hogy néha csalódottságot vagy szomorúságot éljek meg.
Vallási gyökerek, szabad gondolkodás
Luzi katolikus misszionárius, és ugyan nem szeretne kizárólag vallási témájú filmeket készíteni, bevallása szerint ez az a közeg, ami segít felfedezni és fejleszteni a tehetségét.
„(…)hiszem, hogy minden élet Isten ajándéka. A különbség az, hogy ezt egyesek felismerik, mások nem. Az én küldetésem egyszerű: segíteni azoknak, akik körülöttem vannak – és azoknak is, akik látják a munkáimat –, hogy felismerjék az élet szépségét, és hogy ők is képesek nagy dolgokra” – fogalmazza meg, hogy a vallás milyen szerepet tölt be az életében.
A rendező azt meséli, hogy 11 éves kora óta arról álmodozott, hogy filmes lesz – akkor látta a Központi pályaudvar (1998, brazil film) című alkotást, és azt gondolta: „milyen gyönyörű film, én is ilyet szeretnék készíteni”. Mégis a filmezéssel csak 2020-ban kezdet el foglalkozni, ekkor írta meg az első rövidfilm-forgatókönyvét (Love me with your heart), ami több díjat is nyert – de végül nem valósította meg.
„A járvány idején indítottam egy YouTube-csatornát, ahol feldolgozásokat és saját dalokat készítettem. De ahogy láttam, merre tart a világ, bennem egyre nőt az igény, hogy a film eszközével kommunikáljak. Írtam egy forgatókönyvet, be is neveztem fesztiválokra, aztán három évre félretettem. Közben elkezdtem filmes tartalmakat nézni YouTube-on, és időről időre újra felébredt bennem a vágy, hogy ne csak álmodjak róla, hanem csináljam is. Egy egyszerű stop motion videóval kezdtem – nem volt mögötte történet, csak egy ajándék inspirált, amit egy barátomtól kaptam. Akkor tettem fel magamnak a kérdést:
Mit csinálok a tehetségemmel?”
– emlékszik vissza Luzi arra a kérdésre, ami elindította a filmes útján. 2025 márciusában a munkahelyi kollégáival (egy multinacionális cégnél dolgozik) elkészítettek egy másik rövidfilmet (By the cover), ami az előítéletekről szól.
„Azóta folyamatosan próbálok írni és forgatni. Ez a díj hatalmas lendületet ad a filmes utamhoz” – meséli a rendező, aki majdnem 40 évesen kezdett bele egy karrierváltásba, a gyerekkori álmának beteljesítésében. Ez a kerek szám sokak életében fordulópontot hozhat, hiszen ilyenkor az ember számot vet, mi ért el, hol tart, és mik azok a célok, vágyak, amik eddig valamiért lemorzsolódtak a prior listáról. Luzi úgy érzi, pont akkor jött a filmezés az életében, amikor kellett.
Fotó: Luzi Santos
„Ha korábban kezdtem volna, most több tapasztalatom lenne, talán már meglenne az a hírnév és kapcsolati háló is, ami segít a szakmában. Ugyanakkor azok az élmények, amiket más területeken szereztem, inspirálnak a történetmesélésben. Egyre inkább látom, hogy a 40 (vagy majdnem 40) nem probléma, hanem annak a része, aki vagyok.
Boldog vagyok azzal, amit eddig elértem, és hiszem, hogy a filmezés lesz a következő ezen a listán. Soha nem tudhatjuk, mennyi időnk van, vagy merre visz az élet. Nézz rám: egy brazil nő vagyok, aki élt Spanyolországban, most pedig Magyarországon – én vagyok az első a családomban, aki külföldre költözött… és még csak 39 vagyok.”
– mondja Luzi, hozzátéve, hogy meglepte a mostani díj, mert nem voltak nagy elvárásai ezzel a produkcióval kapcsolatban. Főleg azért, mert még csak tanulja a vágást, és mert egy nagyon egyszerű mikrofilmről van szó, nagy effektek nélkül.
És talán pont ez a film titka.
Az egyszerűség, a sallangmentesség, ahogy megmutatja, egy pőre kérdés mennyire mélyre mehet, és mennyire másként reagálunk rá. „Voltak kollégáim, akik már attól stresszesek lettek, hogy megnézték a filmet. Az apukám például jókedvűen válaszolt újra és újra, anyukám viszont egyszer válaszolt, és ennyi elég is volt neki” – meséli a rendező, és szerinte a reakció attól is függ, hogy mennyire vagyunk rendben az életünkkel abban a pillanatban, amikor szembesülünk a kérdéssel.
És, hogy mit válaszolna a Ki vagy te? kérdésre Luzi, a film elkészülte óta? „Ami változott, hogy most már egy kezdő filmes vagyok, aki bemutatkozott a nagyvásznon, és magabiztosabb lett abban, hogy további projekteken dolgozzon, amelyeket hamarosan meg is fogok osztani.”
