Hét év telt el az előző filmed, a Szívek királynője óta. Mi tartott ilyen sokáig az Ismeretlen nő elkészítésében?
Eltartott egy darabig kitalálnom, hogy merre menjek tovább a Szívek királynője után. Eleinte egy boszorkányüldözésről szóló filmben gondolkodtam a reformáció idején, az 1500-as évek Dániájában. A forgatókönyvíró-társammal elkezdtünk utánajárni a témának, idővel azonban úgy éreztem, nehéz kapcsolódnom ahhoz, hogy kik voltak akkoriban az elkövetők és mi motiválta őket.
Ebben az időszakban egy dán újság újraközölt egy 1945-ben készült fényképet, melyen egy nő volt látható, aki egy padon feküdt, a ruháit leszaggatták, a haját levágták, a hátára pedig horogkeresztet festettek. A képből egyértelmű volt, hogy rettenetes fájdalmat él át.
A Woman Unknown főszereplője, Mathilde Arcel (Forrás: Fotó: Jaspen Spanning/Velencei Filmfesztivál)
Kicsit utánajártunk, és kiderült, hogy ez valójában egy korabeli propagandaanyag volt. Megszervezték és dokumentálták az egészet, az ezt bemutató fotót pedig terjesztették, hogy mintául szolgáljon ahhoz, hogyan bánjanak azokkal a nőkkel Dániában, akik intim kapcsolatot ápoltak a megszállás évei idején egy német katonával. Egyben a kép üzenet is volt: ha viszonyod volt egy német katonával, a közeljövőben erre számíthatsz.
Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy háborús időkben a női test szinte azonnal nemzeti tulajdonná, nemzeti területté válik, és ez nemcsak Dániára és erre az időszakra volt jellemző, hanem tulajdonképpen univerzális téma.
1945-ben, a felszabadulás idején természetesen hatalmas harag irányult Németország és a nácik felé, és akkor vált igazán nyilvánvalóvá az is, milyen súlyos atrocitásokat követtek el. Sok európai országban ezért erős indulatokkal fordultak azok ellen, akik intim kapcsolatot ápoltak német katonákkal, vagy valamilyen módon együttműködtek a németekkel – és ezt bizonyos értelemben érthető is volt. Számunkra éppen az jelentette a történetben rejlő lehetőséget, hogy mindezt több nézőpontból is megvizsgáljuk. Én mindig olyan történetekhez vonzódom, melyekben sem a közönségnek, sem nekem nem könnyű eldöntenem, mi a helyes és mi a helytelen. Ez volt tehát a kiindulópont.
Dániában az úgynevezett „német lányok” – vagyis azok a nők, akik német katonákkal voltak kapcsolatban – története része az iskolai tananyagnak. De általában csak lábjegyzetként jelenik meg egy sokkal nagyobb történet mellett, amely az ellenállásról és az együttműködés politikájáról szól. És számunkra, dánok számára itt van a történet egy másik fontos rétege is:
a dán kormány annak idején úgy döntött, együttműködik a németekkel, részben azért, hogy minél kevesebb áldozat legyen, hiszen egy nagyon kis ország vagyunk. Tehát megszálltak bennünket, ugyanakkor bizonyos mértékig együtt is működtünk velük. A háború után bizonyos mértékben újra kellett írnunk a saját történetünket.
Azt hiszem, így próbáltunk együtt élni azzal a ténnyel, hogy ezt az utat választottuk, ahelyett, hogy kezdettől fogva ellenállást tanúsítottunk volna.
May el-Toukhy (Forrás: Velencei Filmfesztivál)
A filmedben Marie vőlegénye is együttműködött, a gyára kesztyűket adott el a német hadseregnek.
Vegyük például a gyártulajdonosokat. Egyeseket gyakorlatilag rákényszerítettek arra, hogy együttműködjenek a németekkel. Elkezdték a német hadsereg számára gyártani a termékeiket, vidéken pedig sokan élelmiszert termeltek a hadseregnek. Ha azonban elolvassuk az akkori vallomásokat, sok gyártulajdonos és üzletember azt mondta: ez volt az egyetlen módja annak, hogy túléljenek, és biztosítsák, hogy az embereknek a háború után is legyen munkájuk. Aztán persze Dániában a háború után visszaállították a halálbüntetést, és bizonyos kollaboránsokat kivégeztek.
Ez egy nagyon-nagyon homályos, nehezen körvonalazható erkölcsi határterület. Én pedig a filmmel azt próbáltam megtenni, hogy megvilágítsam ezeket a különböző nézőpontokat anélkül, hogy megmondanám a közönségnek, mit gondoljon.
A filmben adsz ugyan néhány kapaszkodót, de azért elég homályos marad, hogy Marie valójában mit tett a háború alatt. Azt sem tudjuk biztosan, hogy valódi szerelem volt-e közte és a német katona között, vagy sem. Miért volt fontos számodra, hogy ne mondj el mindent?
Ez a film bizonyos értelemben egy kirakós játék. Kapunk néhány darabot, és fokozatosan rakjuk össze őket, míg végül kialakul bennünk egy kép Marie-ról – vagy legalábbis valamiféle benyomás róla. Nyilván nekem is megvan a saját véleményem arról, mi történhetett Marie-val korábban, és arról is, milyen természetű volt az a kapcsolat. De tematikailag nem arról szól a film, hogy ezt megfejtsük. Hanem arról, hogy Marie hogyan használja – vagy nem használja – a saját testét az érdekei érvényesítésére, amiről aztán mások véleményt alkotnak. Valójában ez a film témája.
Volt olyan változata a forgatókönyvnek, amelyben sokkal egyértelműbb volt, milyen kapcsolat volt köztük. De úgy éreztem, ettől valahogy kisebb lett volna a történet. Mert
számomra a film arról szól, amikor a női test csatatérré válik. A női test közügy lesz.
Másrészt pedig arról, hogy milyen társadalmi struktúrák teszik lehetővé mindezt.
Részlet az Ismeretlen nő című filmből (Forrás: Fotó: Andrejs Stokins/Velencei Filmfesztivál)
Ez azoknak a nőknek a története, akiket kirángattak az utcára, megcsonkítottak, bántalmaztak, levizeltek, leköpdöstek, és egy életre megbélyegeztek – ez az egyik oldala a történetnek. A másik pedig az, hogy mi kell ahhoz, hogy mindez egy társadalomban megtörténhessen? Milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy ez a fajta gondolkodás egy közösségben és egy magánéleti helyzetben is működni tudjon?
Engem zavart volna, ha túlságosan leegyszerűsítjük a kérdést: „Ha szerelem volt, akkor ez rendben van?” Vagy: „Ha megerőszakolták, akkor az rendben van?” Szerintem ezt a beszélgetést a nézőnek kell lefolytatnia saját magával. Ha megadnám neki a választ, azzal tulajdonképpen lezárnám a történetet. Én pedig nem ezt szeretném.
Dániában nőttél fel, de az édesapád egyiptomi. Vannak olyan egyiptomi történetek, amelyeket egyszer szeretnél elmesélni? Érzed a kapcsolatot a származásodnak ezzel az oldalával?
Igen, abszolút érzem ezt a kapcsolatot. Amikor fiatalabb voltam, azt mondtam volna, hogy félig egyiptomi, félig dán vagyok. Most inkább úgy érzem, hogy két ember vagyok. Mindkettőt magamban hordozom. Vannak történetek, amiket szeretnék elmesélni. Különösen érdekel az, hogy milyen úgy Egyiptomon kívül felnőni, hogy az ember egy egyiptomi, muszlim családból jön. Mit jelent ez? Én 1977-ben születtem, így a nyolcvanas és kilencvenes években nőttem fel. Akkoriban egy erős bal- és jobboldali politikai hullám söpört végig Európán. Mit jelentett ez a családom számára? Hogyan hatott ránk? Ezeket a kérdéseket szeretném megvizsgálni.
Valószínűleg sok történetben, amit elmesélek vagy el szeretnék mesélni, valamilyen formában jelen van az, hogy mit jelent, amikor valakit megfosztanak a hangjától, attól a képességétől – vagy akár attól a lehetőségtől –, hogy maga alakítsa a saját történetét. Azt hiszem, ez részben abból fakad, hogy barna bőrű emberként egy alapvetően fehér közegben nőttem fel.
Néha az apám szemén keresztül is láttam a világot. Ő első generációs bevándorló, és éreztem rajta azt a feszültséget, hogy talán úgy érezte, a környezete határozza meg őt, miközben neki magának nincs igazán hangja. Ezt a fajta érzést – ezeket a „géneket”, ha úgy tetszik – akaratlanul is továbbadta a gyerekeinek. Szóval azt hiszem, ez valamilyen formában mindig jelen van az én történeteimben is.
Milyen érzés úgy részt venni a Velencei Filmfesztiválon, hogy a versenyszekcióban te vagy az egyetlen női rendező?
Mindenekelőtt természetesen nagyon örülök, hogy itt lehetek ezen a fesztiválon, és hatalmas megtiszteltetésnek érzem. Hiszen ez egyben lehetőség arra is, hogy láthatóvá tegyem azoknak a nőknek a történetét, akikről a filmem szól. Nőként persze nagyon örültem volna, ha több női kollégám lenne itt a versenyben. Súlyos strukturális problémák vannak az iparágunkban, és ez egyáltalán nem új jelenség. A pályám során már nagyon sok különböző helyzetben és közegben voltam az egyetlen nő.
Korábban egy interjúban megkérdezték tőlem, hogy magányosnak érzem-e itt magam. És arra gondoltam: nem, nem vagyok magányos ilyen értelemben. A férfi kollégáimmal is tudok azonosulni, hiszen mindannyian filmkészítők vagyunk. De mindig is volt bennem valamiféle egzisztenciális magány. Szóval ettől most nem lettem magányosabb. Viszont
nagyon szerettem volna, ha több női kollégával állhatnék itt, vállvetve. De ez a helyzet arra is lehetőséget ad, hogy beszéljek a filmemről, a nők láthatatlanságáról, arról, hogy sokszor nem vesznek észre minket, és bizonyos értelemben hangunk sincs. De a lányaink és a következő generációk kedvéért remélem, hogy képesek leszünk megfordítani ezt a diskurzust.
Ehhez viszont szerintem mindannyiunkra szükség van. Éppen ezért örültem volna annak is, ha ezt a kérdést a férfi kollégáimnak is felteszik a versenyben, illetve az itt jelen lévő összes delegáltnak. Mert ez valóban olyan probléma, amiről mindannyiunknak beszélnünk kell, és amelynek a megoldásához mindannyiunknak hozzá kell tennünk valamit.
Jelenet az Ismeretlen nő című filmből (Forrás: Velencei Filmfesztivál)
A kameramunkáról mesélnél egy kicsit? Nagyon erőteljesnek éreztem.
Amikor először megtudtam, hogy egy olyan filmet fogok készíteni, amely a II. világháború utáni időszakban játszódik, kicsit az volt bennem, hogy: „Úristen, már annyi ilyen filmet láttam. Hogyan tudok valami újat mutatni? Hogyan tudom ezt a világot újragondolni?”
Nem tudom, hogy sikerült-e, de mindenképpen megpróbáltam. A film fejlesztése közben tudatosan igyekeztem nem túl sok II. világháborús filmet nézni, mert ezek a filmek valahogy beszivárognak az ember gondolkodásába. Elkezdesz olyan döntéseket hozni, amelyekről észre sem veszed, hogy valójában nem az adott filmhez van közük, hanem azokhoz a filmekhez, amelyeket korábban láttál. Ezért az egyik szabály, amit felállítottunk, a film szerkezetéhez is kapcsolódott. A történet a felszabadulást követő hetekben, öt egymást követő napon játszódik. Úgy éreztük, hogy végig Marie-val, a főszereplővel kell maradnunk.
Az operatőrömmel arról beszélgettünk, hogy a kamerának szinte folyamatosan jelen kell lennie, és mindig nagyon közel kell maradnia Marie-hoz. Majdnem úgy, mintha a vállán ülne. Ha Marie három méterre volt egy másik szereplőtől, akkor a kamerának is körülbelül három méterre kellett lennie tőle. Nem vághattunk például közelire valakiről, ha Marie maga nem állt közel hozzá.
Szerintem ettől lett a filmnek egy nagyon sajátos íze. Egy nem filmes közönség talán csak annyit érzékel belőle, hogy ez valahogy hat az élményére, anélkül, hogy pontosan észrevenné, miért. Szinte tudat alatt működik.
És nagyon erős színei is vannak.
A korabeli Dániában – és azt hiszem, részben éppen az együttműködési politika miatt – nagyon erősödött a nacionalizmus. Részben azért, mert szégyelltük magunkat amiatt, amit tettünk, és amiatt, hogy ezt az együttműködési politikát választottuk. Bizonyos értelemben ezért újraírtuk a saját történetünket. Az ellenállási mozgalom például közvetlenül a háború vége előtt nagyon gyorsan növekedni kezdett. Rengetegen csatlakoztak hozzá az utolsó időszakban, amikor már mindenki látta, merre tart a háború, és hogy a németek helyzete egyre rosszabb.
Sokan egyszerűen a legvégén átálltak, és csatlakoztak az ellenálláshoz. Így aztán a történelemben már a „jó oldalon” álltak.
Ez pedig valamilyen módon a nacionalizmus erősödését is táplálta. A dán zászló piros-fehér, a náci zászló pedig fekete, piros és fehér. Én pedig szerettem volna valahogy megmutatni azt is, honnan jöttünk, és azt is, merre tartottunk, ezért egy nagyon szigorú színvilágot alakítottunk ki.
A filmben alapvetően barnákat és szürkéket használtunk, és ezek mellé társult a fekete, a fehér és a piros. Ez lett a vizuális világunk alapja. És nagyon élveztem, mert rengeteg újradíszítéssel járt. Beléptünk például egy ilyen szobába, és azt mondtuk: „Ó, itt mindent át kell festenünk.” De érdekes volt. Én szeretem a dogmákat. Szeretem a szabályokat. Szeretem, ha van egy keret. Valahogy megkönnyíti a munkámat, mert arra kényszerít, hogy azon a kereten belül legyek kreatív.
A Woman Unknown (Ismeretlen nő) című filmet a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. Egyelőre nincs információnk a film magyarországi bemutatójáról.
