Az Enceladus éneke: éteri és kísérteties hang
2018-ban a NASA nyilvánosságra hozott egy hangfelvételt, amelyet a Cassini űrszonda rögzített, és a Szaturnusz, valamint annak egyik holdja, az Enceladus közötti kozmikus kommunikációt (egészen pontosan palazmahullám-áramlást) örökítette meg: az eredmény egyszerre éteri és kísérteties.
Az űrben persze hiányzik egy alapvető összetevő, amely lehetővé teszi a hang terjedését: a levegő, így ezek a plazmahullámok az emberi fül számára nem hallhatóak. Más szavakkal: amit a NASA által közzétett felvételen hallani lehet, nem feltétlenül az, amit hallanánk, ha a Szaturnusz és a holdja közötti térségben lebegnénk – de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem keletkezik hang.
Az Enceladus egyébként egy geológiailag igen aktív égitest, amely a Szaturnustól nagyjából fele olyan távolságra van, mint a Hold a Földtől. Felszínét víz-, szén-dioxid-, só- és szerves vegyületekből álló füstfelhők borítják, amelyek a déli sarkán lévő hasadékokból lövellnek ki.
A Hum: a hang, amit a legtöbb ember nem hall
Noha a Hum (körülbelül: zümmögés) névre keresztelt hangot a legtöbb ember nem hallja, illetve nem találkozik vele, ez nem jelenti azt, hogy nem létezik.
Azok, akik hallották, alacsony frekvenciájú dübörgésként írják le, mintha egy teherautó haladna el a távolban. A Discover magazin szerint a világ népességének 2–5 százaléka hallotta már a Humot; közülük sokan azt állítják, hogy a fülvédő sem képes elnyomni, és hogy éjszaka gyakran még erősebbé válik.
Sokan arról számoltak be, hogy a hang miatt fejfájást, hányingert, álmatlanságot, fáradtságot és memóriavesztést tapasztalnak, és mivel a Hum a világ különböző régióiban jelen van, nehéz meghatározni a forrását. Hallottak már ilyet Taosban (Új-Mexikó), Bristolban (Anglia), Largsban (Skócia) és Windsorban (Ontario). A Hum eredetére vonatkozó egyértelmű bizonyíték hiánya pedig természetesen számos összeesküvés-elméletet szült.
Egyesek azt feltételezik, hogy a hang egy kormányzati agykontroll-kísérlet része; mások a 5G-hez, esetleg az ufókhoz kötik, vagy valamiféle Földanya-frekvencia bizonyítékának tartják, amelynek segítségével feloldhatjuk agyunk kihasználatlan, szunnyadó területeit.
Többen is próbáltak már a rejtélyes hang nyomába eredni, többek közt Colin Novak pszichoakusztikai szakértő is, de valódi eredményre egyikük sem jutott.
A Windsor Hum például alighanem a közeli Detroitban található U.S. Steel üzem nagyolvasztójából származhatott – de a gyár és a kormány részéről hiányzó együttműködés miatt Novak csapata nem tudta tovább vizsgálni az ügyet. Más elméletek szerint a Hum föld alatti eredetű lehetett, talán a tektonikus lemezek mozgása vagy föld alatti vulkáni tevékenység okozta, ám Novak csapata megállapította, hogy a hang a levegőben terjed.
A zümmögés rejtélye annyira frusztrálta a kanadai matematikatanárt, Glen MacPhersont, hogy létrehozta a World Hum Map and Database (Világzümmögési térkép és adatbázis) nevű oldalt, hogy adatokat gyűjtsön a Humról, és megjelölje azokat a helyszíneket, ahol hallották.
Abban reménykedett, hogy a weboldal felkelti olyan elismert kutatók figyelmét, akik tovább vizsgálnák a Humot, de sajnos inkább csak az összeesküvés-elméletekben hívő futóbolondokat vonzott az oldal. Így a Hum eredete a mai napig rejtély.
Havanna-szindróma, fizikai tüneteket is okoz
Bizonyos frekvenciák fizikai tüneteket is kiválthatnak, többek között hányingert, fejfájást, fáradtságot és álmatlanságot; az egyik legismertebb – egyúttal legrejtélyesebb példa – erre az úgynevezett Havanna-szindróma.
2016-ban Havannában, Kuba fővárosában több tucat amerikai diplomata számolt be különböző súlyosságú egészségügyi panaszokról, szédülésről szorongásról, memóriavesztésről és hasonlókról – valamint arról, hogy mielőtt rosszul lettek, különös zajokat hallottak. A Havanna-szindróma megjelenése ráadásul nem korlátozodótt kizárólag Kubára.
2018-ban a Kínai Kanton városából kellett az külügyminisztérium alkalmazottait kiminekíteni valamilyen rejtélyes zajtámadás miatt, és később ugyanebben az évben hasonló jelenetek játszódtak le Oroszországban, Lengyelországban, Grúziában és Tajvanon.
2021 őszén a CIA kimenekített egy hírszerző tisztet Szibériából, mert a Havanna-szindróma tüneteit mutatta. Ugyanezen év októberében további két amerikai állampolgár érintett volt Bogotában, Kolumbiában, valamint több személy Genfben és Párizsban.
A Havanna-szindróma mögött kezdetben valamiféle ismeretlen szónikus vagy mikrohullámú fegyvert sejtettek, de hogy pontosan mi lehetett, azt ma sem tudjuk.
A Pennsylvaniai Egyetem később 40 érintett személyt vizsgált meg, és agyi rendellenességek jeleit találta náluk. Ennek ellenére a CIA jelentése szerint nem valószínű, hogy egy ellenséges külföldi hatalom állna az állítólagos támadások mögött, noha a Havanna-szindróma jeleit és tüneteit „valódiaknak és meggyőzőnek” minősítette, amelyeket nem tudnak semmilyen ismert orvosi vagy pszichológiai állapotnak tulajdonítani.
Az óceán mélye
Az óceánok mélyének világa – vagyis a bolygó felszínének úgy hetven százaléka – még ma is rejtély számunkra. A benne élő teremtmények nagy részéről – arról, hogy milyen fajokhoz tartoznak, vagy mennyien vannak – alig tudunk valamit. Viselkedésük, életmódjuk megfejtésre vár; ahogy az a kérdés is, hogy miként tudtak alkalmazkodni ilyen extrém körülményekhez. Ennek a különös tájéknak a földrajzáról is alig tudunk valami: a körülbelül 60 millió kilométerre található Mars felszínét alighanem jobban ismerjük, mint az óceán fenékét.
Szóval ennek fényében nem túl meglepő, hogy a legtöbb azonosítatlan vagy csak többé-kevésbé azonosított, tudományos műszerekkel rögzített hang is az óceánok mélyéről származik;
misztikus morajlások, túlvilági sípolások, hátborzongató sistergések, bugyborékolások és egyéb megfejthetetlen, kísérteties zajok, zörejek, amelyek leginkább úgy hangzanak, mintha valami elfeledett, ősi tengeri istenség ébredne tízezer éves álmából, vagy esetleg az elsüllyedt Atlantisz lakói próbálnának meg üzenni nekünk, halandóknak, mondjuk valami olyasmit, hogy közeleg a végítélet. Némelyikük meg akár kortárs zenei kísérletnek is beillene.
A leghíresebb azonosítatlan hang minden bizonnyal az úgynevezett Upsweep (hisz a tudósok természetesen el is nevezték ezeket, igaz, nem túl szellemesen), amit először több mint 30 éve, 1991-ben észleltek, amikor a Pacific Marine Environmental Laboratory elkezdett víz alatti felvételeket készíteni az eredetileg az Egyesült Államok haditengerészete által kifejlesztett SOSUS-szonárrendszerrel.
A pokolbeli elkárhozott lelkek gyászos kórusára emlékeztető hang pontos forrását nehéz meghatározni, de annyi bizonyos, hogy a Csendes-óceánban van, körülbelül félúton Ausztrália és Dél-Amerika között.
Az Upsweep az évszakokkal együtt változik, azaz tavasszal és ősszel a leghangosabb, bár nem világos, hogy miért. Egyes elméletek szerint valamiféle vulkanikus tevékenységgel függ össze, de ezt eddig nem sikerült bizonyítani.
