Cserháti Tamara élete az elmúlt években sokat változott. A szépségversenyek és a modellkedés után a család, az anyaság és a gasztronómia kerültek a középpontba. Kétgyermekes édesanyaként ma már egészen más dolgok fontosak számára, mint fiatalon. Férje révén közelebb került a zsidó kultúrához, amelyet később saját döntéséből is felvállalt. Közben könyvet ír, főz, új terveket sző, és őszintén beszél arról is, milyen érzés nőként egyszerre helytállni minden területen. Az interjúban mesél a családjáról, a házasságáról, az anyaság kihívásairól és arról is, mitől fél igazán.
Ha visszatekintesz a szépségverseny óta eltelt évekre, mik azok a dolgok, amelyekben a legtöbbet változtál?
Hát, remélem, hogy mindenben. Amikor találkozom valakivel, aki hosszú évek óta nem látott, és azt mondja, hogy sokat változtam, mindig azt tudom mondani, hogy legbelül ugyanaz a lány vagyok – ez fontos számomra. De közben remélem, hogy ezért változtam, értem. Szerintem az élet lényege, hogy folyamatosan változzunk és fejlődjünk. Miután megszülettek a gyerekeim, már más lett a fontos. Nemcsak magamról kellett gondoskodnom, hanem a gyerekeim kerültek előtérbe.
(Forrás: magánarchívum)
A szépségverseny után mennyi ideig tudtál a modellkedésből, illetve az akkor kapott lehetőségekből profitálni?
Sosem volt olyan időszak az életemben, amikor csak ez töltötte ki a mindennapjaimat. Tizenhét évesen indultam el először egy szépségversenyen, majd körülbelül fél évvel később kaptam egy lehetőséget. Indiába utaztam, három hónapot töltöttem ott, és modellkedtem. Mehettem volna tovább is, de nem éltem ezzel a lehetőséggel, mert honvágyam volt. Nem történt velem semmi rossz, egyszerűen nehéz volt egyedül kint élni. Egy modellszállón hat másik lánnyal laktunk, mindent megosztottunk, és kevés pénzből gazdálkodtunk. Ráadásul akkor még nem volt okostelefon és social media. Skype-on hívhattuk a szüleinket, napi tíz percet kaptunk fejenként. Más idők voltak. Nehezen éltem meg, ezért hazajöttem, és inkább a tanulmányaimra koncentráltam. Aztán jött a Miss World Hungary. Mellette főiskolára jártam, és úgy költöztem fel Budapestre, hogy elkezdtem dolgozni is.
Akkor tévés lehetőségeket is kaptál. Nem vonzott ez a világ?
Kaptam lehetőségeket, igen. Akkor is voltak realityk és esti tévéműsorok, és nagyon sok helyre hívtak. Amikor valaki megnyeri ezt a versenyt, hirtelen mindenki őt akarja. Én viszont nem éltem ezekkel a lehetőségekkel. Nem éreztem, hogy erre szükségem lenne. Nem akartam magamból hülyét csinálni sem. Valahogy sejtettem, hogy egyes a műsorok inkább erről szólnak. Egy másik irányba indultam el, és ezt azóta is tartom. Volt olyan időszak, amikor kevésbé hívtak, aztán mindig jött egy-egy új lehetőség. De eddig nem volt olyan műsor, amit szívesen vállaltam volna.
És most már van?
Gyerekként sokat táncoltam, és ez a mai napig hiányzik az életemből, ezért egy táncos műsorban biztosan szívesen kipróbálnám magam. Emellett imádok nyomozni, nagyon jók a megérzéseim, és kifejezetten izgatnak azok a helyzetek, amikor valakinek vagy valaminek utána kell járni. Egy nyomozós, rejtélyeket megfejtő műsorformátum is nagyon közel állna hozzám.
Ma már a közösségi médiában sokkal könnyebb ismertté válni.
Szerintem, aki híres akar lenni, annak akkor is sikerült és ezután is sikerülni fog. Ha én annak idején elvállalom ezeket a műsorokat, valószínűleg ma már több százezer követőm lenne. Ma pedig még könnyebb követőket szerezni. Ha valaki aktívan mutatja magát, és minden nap posztol, elég gyorsan fel lehet építeni egy követőtábort. Rá lehet ülni a trendekre, amiből sokan profitálnak.
(Forrás: magánarchívum)
A férjed izraeli, de Budapesten ismerkedtetek meg. Mi fogott meg benne?
Lehet, hogy a külföldi férfiak egy kicsit magabiztosabbak, de az izraeliek pláne. Óriási önbizalmuk van, és nem félnek a visszautasítástól. Ott jelen van a hároméves kötelező katonaság is, és sokan már háborúban is jártak. Más ingerek érik őket, mint az itteni férfiakat. Engem ez a nagy önbizalom, vakmerőség és bátorság fogott meg benne. Igazi férfiként tudtam rá tekinteni.
El tudnád képzelni, hogy egyszer Izraelben éljetek?
Én nagyon szívesen mennék. Egyébként a terveim között van, hogy később Izraelbe költözünk. A férjem viszont egyelőre ellenzi, és nem szeretné kitenni ennek a gyerekeket. Most ott sem egyszerű az élet, tart attól, hogy állandó félelemben élnénk. Nem tudhatnánk, mi vár ránk holnap, mikor lehet iskolába menni, mikor kell óvóhelyre menni. Teljesen más élet várna ránk. Én mégis azt mondom, hogy megpróbálnám, legalább néhány évre. Nekem is jó tapasztalás lenne, és a gyerekeknek is sokat adhatna. Imádunk kint lenni.
A férjed családjának története ráadásul Magyarországhoz is kötődik.
A férjem nagymamája vésztői volt, onnan vitték el Auschwitzba. Az egész családja meghalt, ő egyedül jött vissza. Abba a házba akart visszamenni, ahol született és felnőtt. Tizenhét évesen vitték el, és tizennyolc és fél évesen jött vissza. A házba viszont már nem tudott bemenni, mert más magyar család költözött oda, és nem engedték vissza, de megismert egy idősebb férfit, akihez hozzáment feleségül: ő a férjem nagypapája. Az édesanyja pedig nyolcéves volt, amikor a család Izraelbe költözött, és később már nem tértek vissza Magyarországra. A férjem élt öt évet New Yorkban is, majd Magyarországra költözött. Amikor idejött, még nem beszélt magyarul, a nyelvet később teljesen önállóan tanulta meg.
Később Balin házasodtatok össze. Miért döntöttetek így?
Nem akartuk túlgondolni. Hatan voltunk, két tanúval és a párjaikkal. Ott volt a testvérem és egy régi gyerekkori baráti pár. Odamentünk nyaralni, és oda szerveztük az esküvőt is. Közös baráti nyaralást terveztünk, és végül ez lett belőle.
(Forrás: magánarchívum)
A férjeddel együtt egy új kultúrát és vallást is megismertél. Volt olyan része, amihez nehéz volt alkalmazkodni?
A férjem családja nem ortodox, így náluk a vallási hagyományok egy kevésbé szigorú formájával találkoztam. A férjem neológ, így sokkal lazábbak a szabályok. A disznóhúst kihagyni az étrendemből nem volt nagy dolog, mert amúgy sem vagyok nagy húsevő. Az már nagyobb kihívás volt, hogy húst és tejterméket nem lehet egyszerre enni. Ha végig gondolod, szinte minden magyar ételbe kerül tejszín, sajt vagy valamilyen tejtermék a hús mellet. Tizenhárom évvel ezelőtt még nagyon nehéz volt ezeket helyettesíteni, mert nem volt ennyi alternatíva. Ma már sokkal könnyebb. Van tejföl, tejszín, sajt, mindenféle növényi változat. Akkor még nem volt.
Mikor döntötted el, hogy felveszed a férjed vallását, azaz betérsz?
Mindenki azt gondolja, hogy a férjem miatt tettem. De ha miatta tértem volna be, akkor a házasság előtt kellett volna megtennem. Nekem viszont ehhez idő kellett. Szerettem volna, hogy ez az én elhatározásom legyen. Évekig jártam zsinagógába. Nem azért, hogy betérhessek, hanem teljesen magamtól. A kislányom születése után fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne, ha ezt a gyerekeknek is továbbadnánk. Fontosnak tartom azt is, hogy ismerjék meg a keresztény kultúrát. Európában élünk, és nem akarom elvenni tőlük a karácsony varázsát. Anyukáméknál van karácsonyfa, ott kapnak ajándékot is. Mi pedig családként próbálunk egy másik irányt követni.
Hogyan reagált a családod a döntésedre?
Szerencsére nem okozott náluk gondot. A szüleim nagyon nyitottak és világlátottak, de nem követnek igazán egy vallást sem. Apukám rengeteget járt a világban, sok országban dolgozott.
Két gyermeked van. Anyaként mi változott benned a leginkább?
Sokkal több mindenen szorongok. Aggódom értük, és próbálom nekik a legjobbat nyújtani. Legszívesebben megóvnám őket minden külső behatástól és csalódástól. Olyan jó lenne, ha nem bántaná őket senki az iskolában, és nem kapnának negatív visszajelzéseket. Nagyon rossz látni, amikor valami hasonló történik velük. Szorongóbb lettem, de dolgozom magamon.
(Forrás: magánarchívum)
Háromnyelvű családban éltek. Hogyan működik ez a mindennapokban?
Az angol, a héber és a magyar is jelen van nálunk. A lányom angol óvodába járt, most angolul és magyarul is tanul az iskolában. Érdekes, hogy a férjem és a lányom angolul kommunikálnak. Ezt a lányom kezdeményezte, de nem tudom, miért alakult így. A kisfiammal a férjem héberül és magyarul is beszél. Én pedig már több mint három éve tanulok héberül, kisebb-nagyobb sikerrel. Most már egész jól elbeszélgetek alapszinten.
A két gyereked nagyon különböző személyiség?
Mindenben különböznek. A lányom például nem igazán nyitott az új ételekre. Ő a megszokott dolgokat szereti, az igazi magyaros ételeket. Rántott húst burgonyapürével. A fiam viszont mindent megeszik. Ő leadja nekem a menüt. Ha tegnap bundáskenyeret evett, akkor ma pulykasonkás szendvicset kér, holnap lazacos-majonézeset, másnap pedig melegszendvicset. És nem pakolhatom neki kétszer egymás után ugyanazt.
Innen is jött a főzés és később a könyvírás?
A két gyermekem születése között 21 hónap van. Otthon voltam velük, aztán jött a Covid. Akkor már minden nap kellett főznöm, mert nem lehetett menni sehova, rendelni sem nagyon tudtam. Fontos volt, hogy a gyerekeim minden nap meleg ételt kapjanak. Az ünnepeknél is azt éreztem, hogy most már nekem kell elkészítenem az ünnepi ételeket. Nem lehet mindig az anyósomhoz átsétálni, vagy valaki másnál megúszni. Gyerekként én is megkaptam ezt, minden ünnep varázslatos volt számomra, ezt szeretném a gyerekeimnek is továbbadni. Sokszor az ételeken és a készülődésen keresztül lehet a legjobban, én úgy is ki tudom fejezni az érzéseimet. A Covid alatt elkezdtem ezeket az ételeket megosztani a social médiában: egyre több videót és receptet tettem ki. Azt láttam, hogy rengeteg hozzászólás és mentés érkezik. Egy-egy vacsora után a barátaink is mindig azt kérték, hogy küldjem el nekik a recepteket. Aztán egyszer csak arra gondoltam, hogy tök jó lenne a gyerekeimnek egy ilyen könyv. Nekem is megvannak a nagymamám jegyzetei és szakácskönyve. Pont most, az új könyvemben egy oldalt be is fotóztunk belőle. Már alig lehet olvasni, zsíros, lekopott, ceruzával írta. Fontos volt, hogy a gyerekeimnek is legyen valami, amit továbbadhatnak. Így jött az ötlet, hogy miért ne írnék könyvet?
(Forrás: magánarchívum)
Már egy újabb könyv is körvonalazódik benned?
Igen. Én annyira szeretek könyvet írni, és olyan jó, hogy ezzel lefoglalom magam évekre. Ezt a könyvet is legalább két évig írtam. Jegyzeteltem, mindig hozzátettem valamit, változtattam rajta. Aztán amikor leülök a kiadóval beszélni, felgyorsul minden. Onnantól már hét nap alatt elkészül az, amit én két évig írtam. Van még egy könyv a fejemben. Egy teljesen más irányba mennék. Régóta foglalkoztat a női hormonális egyensúly és a ciklus szerinti étkezés. Ezt természetesen szakemberekkel és orvosokkal együtt írnám meg. Én pedig a recepteket adnám hozzá.
Ha már nőiség: szerinted mennyire nehéz nőnek maradni a család és a gyerekek mellett?
Fú, szerintem szinte képtelenség. Annyira nagy a nyomás a nőkön, rengeteg az elvárás. Legyél egyenrangú, menj dolgozni, tanulj, fejlődj, dolgozz magadon, járj pszichológushoz, fodrászhoz, kozmetikushoz, nőgyógyászhoz, foglalkozz az egészségeddel. Közben foglalkozz a gyerekekkel, tanulj velük, menj értük, vidd el őket különórákra. És akkor még ott van a férj és a háztartás. Legyen rend, tiszta ruha, friss étel, menj vásárolni. Ez egy idegösszeomlás. Nem tudom, ki hogyan bírja.
Az idő múlását hogyan éled meg?
Sokáig zavart, sőt talán még most is egy kicsit, ha nagyon fiatalnak néznek. Engem mindig fiatalabbnak gondolnak, és ehhez az is hozzátartozik, hogy sokszor komolytalannak gondolnak. Ha van egy új ötletem, vagy beszélek bizonyos témákról, nem vesznek olyan komolyan, mint mondjuk egy negyvenévest. Pedig semmi nem változott, csak az életkorom vagy a kinézetem. Egyelőre nem érzem, hogy az idő eljárna felettem. Kortalannak érzem magam, fiatalnak, és a gyerekek is így tekintenek rám. Úgyhogy biztos, hogy nehezen fogom viselni az öregedést.
(Forrás: magánarchívum)
Inkább az öregedéstől félsz, vagy a halál gondolata foglalkoztat?
Egyértelműen utóbbi. Járok pszichológushoz, és sokat foglalkozunk ezzel, hogy ne rettegjek ennyire a haláltól. Van, hogy éjszaka felkelek szívdobogással és sírással, mert azt álmodom, hogy meghalok. Nem tudom, miért. Teljes pánik. Ki kell mennem, sétálok, és próbálom gyorsan kiüríteni az elmémet. Attól ijedek meg, hogy mi van, ha a gyerekek egyedül maradnak. Vagy csak jön egy gondolat. Nem biztos, hogy álmodom. Lehet, hogy csak alfában vagyok. De állandóan előjön, és nem akarom. Mondom magamban, hogy menj már el, de nem tudok tőle szabadulni. A férjemnek is mindig ilyeneket mondok: „És ha én nem leszek, akkor majd hogy?” Legalább tudja, hova kell vinni a gyerekeket. Ki gondol arra, hogy meghalhat két perc múlva, és akkor nem tudja elvinni a gyereket a különórájára? Ilyen hülyeségekkel foglalkozom. Az öregedéstől viszont nem rettegek. Az ellen lehet tenni. Ha lehet, én akár simán kés alá fekszem majd.
Ha kívánhatnál magadnak valamit, meddig szeretnél élni?
Én mindig azt mondom, hogy 102 éves koromig akarok élni. Kitaláltam ezt a számot. Egészségben, boldogságban. Jó kis floridai idősek otthonában eléldegélnék utolsó éveimben, csak toljanak ki a tengerpartra, hogy napozhassak.
