Hegedüs Zsolt egészségügyi miniszter szeptember elején az úgyneveztt szívhangrendeletről, a sürgősségi fogamzásgátlásról, a gyógyszeres terhességmegszakításról, valamint az „életkezdeti etikai döntésekről” egyeztetett magyar egyházi vezetőkkel, ezután pedig joggal merülhetett fel sokakban a kérdés, hogy vajon egészen pontosan mi köze is van mondjuk Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolitának, Radnóti Zoltán főrabbinak, dr. Székely János római katolikus püspöknek és a többieknek a magyar nők reproduktív jogaihoz. A témáról két véleménycikket is közöltünk, amelyekkel tulajdonképpen meg is válaszoltuk ezt (spoiler: igen csekély közük van hozzá, sőt, voltaképpen semmi),
de ettől függetlenül azért érdemes röviden kicsit áttekinteni a nyugati kereszténység és a művi terhességmegszakítás bonyolult és szövevényes kapcsolatának történetét, ugyanis kifejezetten izgalmas témáról van szó.
Mit ír a Biblia az abortuszról?
Először is nézzük meg, hogy mit is ír a Biblia az abortuszról, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert nem igazán ír semmit, vagy legalábbis semmi konkrétat, noha a művi terhességmegszakítás gyakorlata valószínűleg egyidős az emberi civilizációval. Az abortuszt ellenzők által egyik leggyakrabban idézett passzus a 139.zsoltár (ami mellesleg a legszebb és legköltőibb bibliai szövegek közül való) egy részlete: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” De ebből leginkább az derül ki, hogy az Úrnál jobban senki nem ismeri az embert.
Hegedűs Zsolt, Magyarország egészségügyi minisztere (Forrás: Kummer János/Getty Images)
Vagy itt egy másik, ugyancsak gyakran citált szöveg Jeremiás könyvéből, ami így szól: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.”
Ez pedig elég specifikus; mármint abban az értelemben, hogy a legtöbbünkből (sajnos!) nem lesz soha nemzetek prófétája, szóval nem muszáj magunkra vennünk (aki meg nem hívő keresztény, annak pláne nem muszáj magára vennie).
Van-e lelke a magzatnak?
A különböző egyházi íróknak, illetve magának az egyháznak persze ettől még volt véleménye a kérdésről. Az egyik legkorábbi mű, amely a témát is érinti, az 1-2. század környékén keletkezett, az úgynevezett apostoli atyák írásai közé sorolt Didakhé: ez afféle rövid, gyakorlati útmutatásokat tartalmazó kis kézikönyv, amelyből kiderül, hogy kell böjtölni, keresztelni, imádkozni és más effélék. A második fejezetben pedig egyebek mellett azt olvashatjuk, hogy ne öld meg a gyermeket az anyaméhben, sem pedig a megszületett gyermeket ne pusztítsd el (meg egyébként azt is, hogy ne törj házasságot, ne keverj mérget és ne hazudj).
Hasonlóképpen fogalmazott Tertallianus, a 2-3. század különutas laikus teológusa, aki római jogászból lett harcos, fundamentalista keresztény, majd miután úgy ítélte meg, hogy az egyházban túlságosan meglazultak az erkölcsök, inkább eretnekmozgalmat alapított. Tertallianus szerint az anyaméhben fogamzott magzatot sem pusztíthatjuk el, pedig a vércseppekből ott még csak alakul az ember. Az is ember, aki lesz csupán ember. Minden gyümölcs ott van már a magban. Vagyis az ő álláspontja szerint az emberi élet a fogantatással veszi kezdetét.
Utóbibban viszont nem volt teljes az egyetértés a korai keresztény szerzők között. Így például Lactantius (250-300 körül), keresztény apologéta és Nagy Konstantin császár fiának nevelője úgy spekulált – Arisztotelész tanításai, illetve Mózes II. könyvének görög fordítás nyomán –, hogy
a lélek csak nagyjából 40 nap elteltével költözik bele a fejlődő magzatba. Ugyanerre jutott Szent Jeromos egyházatya is, illetve az egész nyugati kereszténység egyik legnagyobb hatású gondolkodója, a 4-5. században élt Szent Ágoston is: igaz, azt ő nem tisztázta, hogy pontosan hány nap elteltével áramlik be a lélek az embrióba, ám különbséget tett a még formátlan, illetve kifejlett magzat között.
Aquinoi Szent Tamás ábrázolása egy 18. századi festményen (Forrás: History Archive/Universal Images Group via Getty Images)
Noha a terhességmegszakítást minden körülmények között erkölcstelennek ítélte, a formátlan, vagyis lélekkel nem rendelkező magzat elvetését nem tartotta gyilkosságnak. Ahogy Besztercei Márk történész is írja: „Ágoston az abortusz kérdését általában a házasságot tárgyalva érinti mint egyfajta altémát, így a megítélése is részben a házasság szempontjából közelít a kérdéshez. Az abortusz megtörténtekor egyenesen a házasság érvényét és legitimációját vonja kétségbe, ugyanis a házasság számára az utódnemzésnek a kerete, a hitvesi vágynak (concupiscentia nuptiarum) kell benne érvényesülnie, az abortusz azonban a házasság legitimációs alapját, a gyermeknemzést támadja, ami komoly erkölcsi probléma.”
A középkori egyházi gondolkodók közül is sokan foglaltak el hasonló álláspontot. Canterburyi Szent Anzelm, a 11. század egyik jelentős teológusa például a szűzi fogantatásról és az eredendő bűnről szóló munkájában kijelentette, hogy „egyetlen ember sem fogadhatja el azt a nézetet, miszerint a csecsemő a fogantatás pillanatától kezdve rendelkezik lélekkel”. Pár évtizeddel később egy katolikus kánonjogi gyűjtemény, a Decretum Gratiani – amely az első átfogó igénnyel készült jogi értekezés volt a Nyugat, és talán az egész emberiség történetében – leszögezte, hogy
„nem gyilkos az, aki abortuszt hajt végre, mielőtt a lélek a testbe költözne”.
A teológia egyik legmegkerülhetetlenebb alakja, Aquinói Szent Tamás (1224-1274) ugyanígy vélekedett: vagyis szintén amellett tette le a garast, hogy az emberi lélek csak 40 nap után tölti meg a misztikus fényével a férfi-, és 90 nap után a nőnemű magzatot, így nem lehet egyenlő mércével mérni a terhesség korai, illetve későbbi szakaszában végrehajtott abortuszt. Ahogy írta:
„Ez a bűn, bár súlyos, és a gaztettek közé sorolandó, valamint a természet ellen való, mégsem ér fel az emberöléssel, és nem is tekinthető törvény ellen valónak, kivéve, ha valaki már kialakult magzatát veti el”.
A törvények és a gyakorlat
Bár a hivatalos jogi-vallásjogi szabályozások elítélték a művi terhességmegszakítást – gyakran a nők egészségére hivatkozva –, a korai keresztény világban és középkorban a tehetősebb keresztény nők viszonylag könnyedén férhettek hozzá a különféle fogamzásgátló szerekhez, illetve rendelkezésükre állt számos módszer – akár sebészeti beavatkozások is – a vetélés előidézésére.
Ha egy nő életének megmentéséről volt szó, a keresztény orvosok habozás nélkül ajánlották ezeket a beavatkozásokat.
Maguk a törvények sem mindig tükrözték a gyakorlatot. Például a I. Iusztinianus császár által 533-ban kiadott jogi gyűjtemény száműzetést vagy halált ír elő büntetésként annak, aki abortuszt hajtott végre, vagy abban közreműködött. Ugyanakkor azt is tisztázza, hogy ha egy nő válás után veteti el a gyermeket, „hogy elkerülje, hogy fiút szüljön a most már gyűlölt férjének”, akkor csupán ideiglenes száműzetésre ítélhető – vagyis az abortuszkérdés szorosan összefügött a vérvonal és a utódlás patriarchális kontrolljával.
I. Iusztinianus császár (Forrás: Pictures from History/Universal Images Group via Getty Images)
A 2. században élt görög orvos, a nőgyógyászat egyik korai úttörője, Epheszószi Szóranosz részletesen írt hatékony fogamzásgátló és magzatelhajtó módszerekről, és támogatta azok alkalmazását olyan nők esetében, akiknek orvosi okuk van a terhesség megelőzésére vagy megszakítására – ugyanakkor határozottan ellenzi azok használatát pusztán „házasságtörés miatt vagy a fiatalkori szépség megőrzése érdekében”, tekintettel a vele járó egészségügyi kockázatokra.
Szóránosz receptjei és praktikái különböző szövegekben maradtak fenn az évszázadok során, amiből arra következtethetünk, hogy ezeket a későbbiekben is előszeretettel használták a középkori Európában. Theodora bizánci császárnéról például feljegyezték, hogy gyakorta teherbe esett, „de szinte az összes ismert technikát felhasználva azonnali vetélést tudott előidézni”.
Támogatók és ellenzők
A korabeli források alapján az abortusz viszonylag széles körben elterjedt és társadalmilag nagyrészt elfogadott gyakorlat volt, ami felett bizonyos esetekben az egyházi vezetők is szemet hunytak.
A 15. században élt Firenzei Szent Antal, Firenze köztiszteletben álló püspöke, akit maga II. Piusz pápa nevezet ragyogó teológusnak, például kifejezetten támogatónak bizonyult ebben a kérdésben: ő a korai abortusz mellett foglalt állást, ha a terhesség az anya egészségét vagy akár életét veszélyeztette – nézeteit pedig számos befolyásos teológus osztotta. Mint a spanyol ferences rendi szerzetes, Antonio de Córdoba, aki kijelentette, hogy a terhességmagszakítást előidéző szereket akár a terhesség későbbi szakaszában is szedhetik, ha a várandósság magas egészségügyi kockázattal jár.
A helyzet az 1580-as évek végén változott meg, amikor V. Szixtusz pápa került hatalomra, aki kemény és kérlelhetetlen főpap hírében állt: jellemző, hogy pápasága előtt velencei főinkvizítorként szolgált, ám túlzott vehemenciája és keménykezűsége miatt pár év után leváltották. 1588-ban pápai bullát adott ki, amelyben kijelentette, hogy a terhesség bármely szakaszában elkövetett abortusz gyilkosságnak minősül, melynek büntetése az exkommunikáció, vagyis az egyházból való kiközösítés, amelyet csak úgy lehet feloldani, ha az illető Rómába utazik, hogy bocsánatért esedezzen. Hogy ezt – a gyakorlatilag betarthatatlan – törvényt mennyire vették szigorúan, az már más kérdés: a pápa állítólag gyakran adott különleges felmentést a püspököknek, hogy maguk intézzék ezeket az ügyeket, és valójában nem kívánta, hogy a magzatelhajtást választó nőket, úgy kezeljék, mintha gyilkosságot követtek volna el. A rendeleteit halála után vissza is vonták.
Aztán az 1800-as években a katolikus egyház úgy döntött, hogy lezárja a kérdést, és innentől fogva azt tanítja, hogy az élet a fogantatás pillanatában kezdődik. A katolikus vezetők az anyaságot a nők legfőbb hivatásának tekintették, és ennek megfelelően mindenféle fogamzásgátlást és abortuszt tiltottak, így a modern, 20. századi abortuszellenes mozgalom (avagy életpárti mozgalom) kialakulása a 20. század második felében részben a katolikus egyháznak tulajdonítható. A protestánsok kezdetben sokkal liberálisabban álltak a kérdéshez, azonban a – legalábbis Amerikában – 70-es, 80-as években már ők álltak az abortuszellenes törekvések élére – de ez már egy egy másik történet, amiről egy korábbi cikkünkben már hosszabban is írtunk.
