Családias kisvendéglő, ahol szó sincs apró adagokról, viszont minden nagyon finom, cserébe van egy kis sorban állás, némi önkiszolgálós életérzés, de ketten háromezerből tuti, hogy jóllaktok. Kockás abrosz, némi olajszag és hihetetlen pörgés. Nincs is ezzel semmi baj, megszoktam már, ez egy ilyen hely, de legalább nem nekem kell főznöm. Vadas marhát választok zsemlegombóccal, desszertnek túrógombócot, igaz, az akkora adag, hogy két személynek rendeljük mindig…
A főételeket éppen enni kezdjük az asztalnál, amikor a tulajdonosnő elkiáltja magát a pultban, hogy kész a túrógombóc. Kihoznák, de valahogy automatikusan pattanok, reflex, pedig nem is az hangzott el, hogy anya. Amikor odaérek a pulthoz, már éppen megfogja a desszertet a hölgy, hozná ki az asztalhoz. Végigmér, majd a következőt mondja: “Mondjuk, rád fér egy kis futkosás!”
Majd megpukkadtam dühömben!
Kedves mosolyom lefagy az arcomról, azonnal megbánom, hogy pattogok, ahelyett, hogy ülnék az asztalomnál és ennék, elvégre fizető vendég vagyok, helyette itt “jófejkedek”, erre ezt kapom…
Szerintem nem vagyok kövér, de itt most az a lényeg, hogy beszóltak a testemre. És egyébként is, basszus, fizetek azért, hogy itt egyek, nem kéne sértegetni. Mindezt magamban gondolom végig, mert annyira megdermeszt ez a beszólás, hogy nem jutok szóhoz. Pedig kéne! Legközelebb ugyanis másnak is be fog szólni a tulaj, és a másik nőnek vagy pasinak is rosszul esik majd. Közben az is átfut az agyamon, hogy mégis jobb csendben maradni, mert legalább húsz évvel idősebb nálam, és nem kéne megbántani. Pedig ő gondolkodás nélkül megtette velem. Valószínűleg a gondolkodás nélkül a kulcsszó, mert ha végiggondolja, akkor nem mondja ki. Vagy legalábbis remélem!
