Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy érdekel ez a verseny?
Először 2007-ben hallottam a Spartathlonról, amikor Barát Gabival (azóta ő az edzőm) még a BSI-nél (Budapest Sport Iroda) dolgoztunk, ő pedig lelkesen készült a Spartathlonra mint szurkoló, ő mesélte el, milyen is ez a verseny. Megtudtam, hogy a férje, Korányi Balázs már teljesítette, illetve tudatosult bennem, hogy az egykori egyetemi tanárom, Lőw András szintén ilyen dolgokat csinál (András idén teljesítette 20. Spartathlonját, ezzel fej-fej mellett áll a német Hubert Karllal, senki sem teljesítette náluk többször a versenyt). Megtetszett a verseny, onnantól kezdve követtem minden évben, de eszembe se jutott, hogy én valaha is indulni szeretnék rajta. Amikor a 2014-es Ultrabalatont (akkor még 212 km-es, később 220 km-es ultrafutóverseny a Balaton körül) megcsináltam májusban, már más szemmel néztem a szeptember végi Spartathlonra, nagyon nagy hatással volt rám. Azt mondtam magamnak, hogy 2016-ban szeretnék elindulni a versenyen.
Mi volt az, ami miatt ez a 2014-es Spartathlon jobban hatással volt rád?
Akkor már voltak videós befutók, én pedig végigsírtam mindenki beérkezését. Azért lehetett ilyen hatalmas érzelmi töltet az egészben, mert már én is túl voltam egy 200 kilométeres versenyen, volt egy elképzelésem arról, mit érezhetnek a célegyenesben. Ekkor lett erős bennem az az érzés, hogy ezt én is akarom. Akkor is, ha van a 2 km örömfutás előtt 244 km küzdelem.
Miért nem indultál el végül 2016-ban?
2015-ben sikerült olyan eredményeket elérnem, amelyekkel a sorsolásra kvalifikálhattam magam – a Spartathlonra csak akkor nevezhet valaki, ha elér olyan eredményeket, amelyekkel kvalifikálja magát, akár az olimpiára. 2016-ban be is neveztem, a várólista 7. helyre kerültem, és nagyon örültem neki. Pont 3 nappal ezután viszont lesérültem, nyolc teljes hétig nem tudtam futni. Az idő fogyott, nekem pedig nagy lelki tusa után el kellett engednem ezt a futást. A 2016-os versenyt végigközvetítettem a Spartathlon magyar csapat oldalán, de közben iszonyatosan fájt a szívem, mert úgy éreztem, nekem is ott kellene lennem. Bíztam benne, hogy lesz még esélyem, és azért történt minden, hogy ebből megerősödve okosabban, edzettebben mehessek oda. Bár őszintén szólva azt éreztem, hogy többé nem lesz akkora szerencsém, hogy bekerüljek.
Nem volt benned az az érzés, hogy elmulasztottad a tavalyi versenyt?
Beneveztem az idei versenyre, de úgy gondoltam, ha kisorsolnak, boldog leszek, ha nem, akkor meg így alakult. Még a nevezés előtt voltam Lubics Szilvi egyik előadásán, ami után megkérdezte tőlem, hogy „ugye megpróbálod a nevezést újra?”. Megpróbáltam.
Amikor ment a sorsolás, éppen a játszótéren voltunk a kisfiammal, csak azt vettem észre, hogy elkezdtek üzenetekkel bombázni az ismerősök, hogy bent vagyok! Otthon azzal fogadtam a férjem, hogy kisorsoltak a Spartathlonra, megyek, ugye elkísérsz?
Leültünk, és átbeszéltük, hogy szerinte is elég erős vagyok hozzá testben, fejben és lélekben is, és megyünk, megcsináljuk.
A verseny megadta, amit vártál?
Meg! Az utolsó 2 km csodás lezárása volt annak, amikor mindent beleteszel egy versenybe, legyőzöd a hegyet, az időjárási viszonyokat, a monotonitást, az álmosságot, a fáradtságot, önmagadat.
Az utolsó 2 km-en úgy éreztem magam, mint egy rocksztár, akinek a rajongói minden irányból kurjongatnak, dudálnak az autósok, fantasztikus volt.
Menet közben pedig folyamatosan felül tudtam magamon kerekedni. Tempóban, frissítésben, önmotiválásban is volt egy tervem, amit teljes mértékben meg tudtam valósítani. Úgy mentem oda, hogy rajtam múlik az egész, ezt csak én ronthatom el, de nem fogom. És mindent sikerült.
Mitől más egy Spartathlon, mitől olyan különleges?
A verseny Pheidippidész futár legendás futását modellezi, aki Athénból Spártába futott, hogy segítséget kérjen a perzsák elleni küzdelemben. Van mögötte ez a 2500 éves legenda, amibe az ember, ha belegondol, az hátborzongató. Belegondoltam a futás alatt, hogy vajon milyen lehetett az ő útja, hogy amikor én a spéci csillapítású futócipőmben megyek a hegyre, az ő lábát a bőrsaruban vajon szétszúrta-e a kő, mit evett, mit ivott, miket csinált, mikor fáradt el, volt-e holtpontja. A célt pedig egy igazi hős, Leonidasz király szobra jelenti, ami szintén erős érzelmi tölteted ad a versenynek. Önmagában véve elég bizarr, hogy egy szobor lábához, egy olajágkoszorúért igyekszik 400 ultrafutó másfél napon át.
A Spartathlonon nincs díjazás, az első három helyezett is csak emlékplakettet kap, az érmet, koszorút és szobrocskát minden célba érkező megkapja. Az egyik motivációs mondatom az volt, ami rajta is van a szobron, „molon labe” (gyere és vedd el), többször eszembe jutott, és nagyon jól működött. Plusz még mindig aránylag kevés nő van a világon, aki megcsinálta ezt a versenyt. Bár idén dupláztunk az eddig teljesítők számán a lányoknál, így is az első 15 magyar nő között vagyok, aki teljesítette a Spartathlont.
Nem vagyok élsportoló, családom van, dolgozom, és mégis meg tudtam csinálni egy ilyen sportteljesítményt. Én vagyok az a kislány, aki általánosban csak azért nem kapott egyest a Cooper-tesztre, mert egyébként kitűnő tanuló volt. Izgalmas, hogy honnan hova el lehet jutni, ha az ember valamit nagyon akar.
Milyen utat jártál be mentálisan a 6 maratoni táv alatt?
Azt hiszem, végig elég stabil voltam, egyszer sem jutott eszembe, hogy feladjam a versenyt. Én ebbe mindent beletettem, amit lehetett. Ha már annyit készültem, időt, pénzt, energiát tettem bele, akkor nem tehettem meg, hogy kiszállok valahol. Az első maratonom egy visszafogott izgulással, kis szorongással telt, mert ilyenkor még „bemelegítünk”, viszont figyelni kellett, hogy ne fussam el. A második szakasznál, 80 km-ig szűk volt a szintidő, igyekeztem odaérni időben, egy kis előnnyel, és megnyugvást okozott, mikor ez sikerült. A harmadik maraton ebben a nyugodt állapotban telt, innentől a szintidő már lazább volt, tudtam, hogy már csak haladnom kell. Ekkor már sötétedett, imádtam, hogy az éjszakában csak annyit láttam, amennyit a fejlámpám megvilágított. A legnagyobb flow-élmény volt ez. Az negyedik maraton már a hegyi szakasz volt, itt volt az első küzdős rész, amikor jól leszidtam magam, hogy miért nem megy jobban felfelé, miért nem edzettem többet hegyen. Itt van egy nagyon hosszú hegyi kaptató, aminek a vége sziklás-ösvényes szakasszal zárul, amiről lefelé is nagyon nehéz volt lejönni, mert csúszott a sáros-köves út.
Az ötödik maraton elején, 175 km-nél értem le a hegyről, ahol az agyam először „ledobta a láncot”, mert sok erőt és koncentrációt igényelt a hegyről lejönnöm.
Itt volt az első pont, amikor azt éreztem, az egész nagyon nehéz. Jött egy háromórás szakasz, amikor ébresztgettem magam, vizeztem az arcom, annyira fáradt és kimerült voltam. Ördögi kör volt, mert ha sétáltam, nagyon fáradtnak éreztem magam, szédültem, de ha futottam, csak sétálni vágytam. Körülbelül 3 órán keresztül éreztem ezt. Nagyon nehéz küzdelem volt ez önmagammal, sírtam is, mert így tudom jól levezetni a feszültséget, bár próbáltam gátat szabni neki. 204 km-nél, a hatodik maratonnál sikerült átlendülnöm ezen a holtponton, mert úgy éreztem, „mindjárt vége”. Ez a szakasz nagyon jó volt, folyamatosan előzgettem olyanokat, akik már 40 kilométernél elhagytak, ez is lendületet adott. 10 km-rel a vége előtt kiderült, hogy ha szépen tudok menni, beérhetek 34 órán belül, ami nagyon motivált, próbáltam igyekezni, és végül sikerült is. A végén pedig jött az a 2 km-es szakasz Spártában, ami annyira jó volt, hogy már holnap mennék rajta még egy kört meg még egyet. Igaz, hogy most még csak ezen a 2 km-en.
Szerinted milyen adottságok kellenek ahhoz, hogy valaki sikeresen teljesítse a Spartathlont?
„Ha én le tudom futni, akkor bárki le tudja” – ezt régebben a maratonra mondtam mindig, de valamennyire erre a versenyre is igaz. Kell edzeni, méghozzá nem keveset, én például januártól a versenyig, 9 hónap alatt 2700 km-t futottam, van, aki ennél jóval többet edzett. Az edzőm, Barát Gabriella nélkül nehezebb dolgom lett volna, köszönöm neki az elmúlt évek közös munkáját és a felkészítést. Az erőnlétem és állóképességem az elmúlt évek edzéseinek köszönhetően már megvolt, 2013 óta 10 db 100 km-es vagy afölötti táv van a lábamban, és sok-sok ultrafutás tapasztalata.
Korábban már megtapasztaltam, milyen az, amikor hányok, szédelgek, nem megy a futás, és mégis össze tudom magam szedni. Kell a tapasztalat testben, fejben és frissítésben is.
Nem egy év alatt kell felkészülni, a magam részéről 4 év ultrafutás után indultam el a Spartathlonon. És önismeret is kell, mert csak akkor érdemes odaállni a rajthoz, ha az ember tudja, mire képes, van motivációja, és tudja, hogyan tud átlendülni a holtpontokon, és hogyan tud frissíteni.
A te frissítésed például hogy nézett ki?
Sokáig a leggyengébb láncszem volt, mert a gyomrom kevés dolgot bír el. Idén Szarka Dorottya dietetikus segített az optimális frissítés megalkotásában. 30 db gélt ettem meg a versenyen, mellé pedig a Panhellen szénhidrátporát és BCAA-ját ittam, és bizonyos időközönként nekem kellett valami, ami felszívja ezeket, kenyeret és sós krékert ettem. Néhány frissítőponton adtak meleg levest, ez is jólesett, ettem belőle mindig. A gélekből mindig volt nálam néhány, ezeket megettem, aztán a segítőim, a férjem, Milán és az edzőm, Gabi feltöltötték a zsákomat, amikor találkoztunk. A szénhidrátos port pedig kis zacskóban vittem magammal, aztán vízzel felöntöttem a pontokon, és futás közben elkortyoltam.
Mit érzel most, hogy teljesítettél egy ilyen kaliberű ultrafutóversenyt, és spártai hőssé váltál?
Nem gondolom, hogy ez egy semmilyen teljesítmény, de sokkal nehezebbre készültem. Ugyanaz az ember vagyok, csak tudok egy picit többet futni. Egy nagy rózsaszín ködöt raktunk a Spartathlonra közösen futók, szurkolók, én pont emiatt úgy is készültem, hogy ez is „csak” egy futóverseny, akár egy Budapest félmaraton, csak messzebb utazunk miatta, és sokkal többet kell futni. Próbáltam nem arra gondolni, hogy nálam mennyivel jobb vagy többet edző embereknek nem sikerült ez a verseny, és minden „hősözést” távol tartottam magamtól.
Nem érzem magam hősnek. Büszke vagyok magamra, de nem vagyok ettől különleges képességű ember, csak sok munkát tettem bele, sokat készültem rá.
Milcsi, az 5 éves kisfiad mennyire érzékelte vagy tudja értelmezni azt, hogy teljesítetted a Spartathlont?
Ő abba született bele, hogy anya és apa fut, s ha a távot és magát a verseny lényegét nem is tudja értelmezni, akkor is tudja, hogy anya volt a Spartathlonon, és teljesítette. Beszélgettünk róla előtte sokat, hogy mi az apukájával elutazunk Görögországba, miért és hová megyünk, mit fogunk csinálni. Azt nem rágjuk a szájába, hogy ezt el is kell mesélni, de mivel beszédes kisfiú, így magától mondja büszkén, hogy anya sokat futott. Hoztunk neki egy spártai sisakos pólót, és úgy ment be az oviba, hogy „This is Sparta!”. Remélem, majd 10 év múlva azt mondja, büszke rám.
Volt, hogy a verseny során eszedbe jutott a fiad?
Futottam a lime-fák között, és eszembe jutott, hogy Milcsi mennyire szereti a lime-ot, ezért szakítottam neki egyet, amit sikerült is hazahozni, ő pedig lelkesen eszegeti azóta is. A korinthoszi csatornánál jutott erősen eszembe még, mert együtt nézegettük a verseny útvonalát, és megtetszett neki ez a csatorna, ezért utánaolvastunk közösen, hogy milyen hosszú, ki tervezte, mikor épült, hogyan vájták ki. A technikai háttere nagyon érdekelte, és ott beugrott, hogy milyen cuki volt, amikor néztünk egy videót, ahol Besenyei Péter átrepül a csatornán. Motiváltam magam a nagy holtpontom közben is azzal, hogy ígértem neki olajágkoszorút, amit a célba érkezésért adnak. Ösztönzőleg hatott rám, de számon is kéri, hogy „anya, első lettél, kaptál érmet”?
Melyik volt a legrosszabb és legjobb pillanata a versenynek?
A legrosszabb az volt, amikor azt éreztem, nagyon szeretnék lefeküdni, de önmagam miatt mennem kellett tovább. Ez egy hatalmas belső viaskodás volt, és hosszan is tartott. Fizikailag rossz érzés volt, hogy nem voltam a helyzet magaslatán, mert annyira álmos voltam. A legjobb pedig természetesen az volt, amikor a célegyenesben futottam a szobor felé, és a célba érés után megölelhettem a két segítőmet, a férjemet és az edzőmet.
