Az egyik kolléganőm nem is olyan régen arról írt, hogy mennyire tud hiányozni az embernek az anyukája főztje, a gondoskodása, és egyáltalán ő maga, ha elveszíti. Miközben a sorait olvastam, csendben folyni kezdtek a könnyeim, mert ezek azok a dolgok, amiket teljesen természetesnek veszünk, egészen addig, amíg vannak. Aztán pedig veszettül tudnak hiányozni!
A Várkonyi Csibészek egy fiatal roma zenekarról szól, akik járják a környéket, és korukat meghazudtoló profizmussal énekelnek, gitároznak. Muzsikusok, pedig még alig múltak 10 évesek. Szegények, a legtöbben elképesztő körülmények között élnek, mégis jókedvet és szeretetet visznek mások életébe. Csak úgy. Vagy éppen azért.
A magyar egészségügy is adott éppen elég alkalmat arra, hogy összefacsarodjon a szívünk. Az alábbi cikkben éppen azon akad ki a szerző, hogy vele miként bántak, bánnak rákosként, és közben sok-sok pénzért a kormány Vietnámban tervez kórházat építeni. Ez a cikk annyira szívből jön, hogy az olvasó dühében kezdhet el pityeregni, hiszen semmit nem tehet a körülmények ellen.
Mert hősök igenis voltak, és lesznek, még akkor is, ha csak később és a világ nagyon kicsi része tudja meg, hogy mit tettek. Irena Sendler a háború alatt rengeteg zsidó csecsemőt mentett meg, akiket halált megvető bátorsággal csempészett ki a gettóból. A bátor asszonynak még életében megadatott, hogy addigra felnőtt védencei megköszönjék neki, amit értük tett.
Prostitúció külföldön vagy itthon: olyan nőkről van szó, akik szexrabszolgaként élnek, de létezik egy alapítvány, amelyik segít nekik, még a szöktetésben is részt vesz. Keveset hallani ilyesmiről, és minden jóérzésű embernek összefacsarodik a szíve, aki ilyesmiről hall. Szinte elképzelhetetlen a legtöbbünknek, hogy szinte állati sorban tartanak embereket, nőket, önhibájukon kívül, szerte a világban.