„Nagyon gátlásos kamasz voltam, félénk és nagyon elégedetlen önmagammal, viszont tele nagyon szentimentális és romantikus elképzelésekkel a szerelemről. A szex a fejemben valami titokzatos, sejtelmes, puha, édes dolog volt, melyet csak a nagy szerelemmel lehet összekötni. A nagy szerelem pedig nem jött. Mindig olyan srácokba voltam szerelmes, akikkel nem jött össze a dolog, és mindig olyan srácok voltak belém szerelmesek, akik nekem nem kellettek. Kijártam a gimnáziumot, az egyetemet, és munkába álltam, és mindezt úgy, hogy még szűz voltam. Egy ideig nem zavart, és büszke is voltam arra, hogy én várok, mert én azt szeretném, hogy olyan valakivel történjen meg, akit szeretek. De azért hajnalban, mikor felriadtam az álmaimból, nagyon nyomasztott a gondolat, hogy még mindig szűz vagyok 18 évesen, 20 évesen, 22 évesen, 26 évesen…
- A 36 éves Léna kereste meg az NLCafé szerkesztőségét a történetével, mert szeretné, ha a története megosztásával másoknak is tudna segíteni.
Utána persze már az a gondolat is nyomasztott, hogy ha el is jön a nagy szerelem, hogyan fogom ezt bevallani. A gátlásos kamaszból egy még gátlásosabb fiatal felnőtté lettem, akiben egyre csak nőttek a gátak, és a szorongás töltötte ki a napjaimat. Aztán a nagy szerelem csak elérkezett, persze egyáltalán nem úgy, ahogy álmodtam róla.
A következő 10 évem ugyanarról a fiúról szólt. Egy nagyon hosszú és nagyon meredek hullámvasútra ültünk fel mindketten. Sok minden voltam ez alatt az idő alatt: a barátnői mellett »munkahelyi feleség«, »csak barát«, legjobb barát, titkos szerető, titkos barátnő, igazi barátnő, tündér, lady, élettárs. És persze végig ott volt a legnagyobb problémánk, helyesebben az én legnagyobb problémám, a szex.
Ő volt az első fiú, akivel ilyen helyzetbe kerültem. Én persze rettegtem, mert nem tudtam, hogy hogyan és mikor kellene bevallanom, hogy 28 évesen is szűz vagyok. Aztán valamikor közben, már hiányos öltözetben elmondtam neki. Nem lepődött meg, azt mondta, hogy sejtette, de ez nagyobb fennakadást nem okozott. Szörnyű, hogy akkor még azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, kimondtam, ő elfogadta, nem szaladt el, léphetünk tovább. Ez azonban semmi nem volt ahhoz képest, ami ezzel elkezdődött. Nem sikerült az együttlét, vagyis a klasszikus értelemben nem, mert nem ment a behatolás. Iszonyatos fájdalmat éreztem csak. Akkor persze azt gondoltam, hogy ez normális, hiszen mások is azt mondják, hogy az első fájdalmas, én meg, ugye, nagyon izgultam is, arról nem is beszélve, hogy a körülmények mennyire messze voltak az elképzelttől és az ideálistól.
Én ugyan nagyon szerettem ezt a fiút, nagyon vágytam rá, de őt otthon várta egy másik lány, akit most velem megcsalnak. Rövid idő alatt kellett volna a rózsaszín, romantikus elképzeléseket dédelgető szűzlányból szeretőnek, ribancnak lennem. Persze nem ment, és azt gondoltam, hogy ez érthető is. Pár nappal később viszont, amikor már nem volt meg a barátnő, és újra próbálkoztunk, ugyanúgy kudarcba fulladt a dolog. Kicsit később, elég sok pezsgő után megpróbáltuk még egyszer a szexet, de újra nem sikerült, ami engem természetesen akkor már nagyon frusztrált, így elküldtem őt, és a próbálkozások megszakadtak. Persze a kapcsolatunk, kollégák lévén, nem szakadt meg, és gondolom, mivel kiteljesedni sem tudott, nem múlt el a vonzalom sem, és újra eljött a pillanat, hogy meg kellene próbálnunk együtt (a kettő között évek teltek el, és én sajnos nem tudtam más fiúra úgy nézni, ahogy rá).
Ekkor úgy éreztem, hogy most már minden rendben lesz, de továbbra sem volt. A szex továbbra sem ment, és benne sem éreztem igazi elköteleződést. Hogy melyik volt az ok, és melyik a következmény, sajnos nem lehet tudni. Amikor eljutottunk a behatolásig, csak leírhatatlan fájdalmat éreztem, ő pedig azt mondta, hogy olyan érzés, mintha egy betonfalba ütközne. Az újabb és újabb próbálkozások és kudarcok egyre nagyobb félelemmel és szorongással töltöttek el. Elkeseredetten kerestem a megoldást, hogy miért nem megy, továbbra is úgy gondoltam, hogy a szűzhártyám az oka.
Elmentem egy nőgyógyászhoz, aki azt mondta, hogy igen, ott van ugyan kicsit megtépázva a hártya, és vannak olyanok, akik vállalják is, hogy ezt bemetszik, de ő azt gondolja, hogy természetes úton kellene átszakadnia és próbálkozzunk csak kitartóan. Próbálkoztunk. Sokat voltunk együtt, viszonylag sokat is szexeltünk, volt, amikor megpróbáltuk a behatolást, volt, amikor megelégedtünk a többi módszerrel. Közben mindketten egyre elkeseredettebbek lettünk. Akkoriban más módon sok szeretet kaptam tőle, és nagyon tiszteltem, amiért ennyire türelmes velem. Úgy képzeltem, hogy más férfi már rég megelégelte volna. Nagyon szerettem volna változtatni, de nem tudtam, mi a bajom, és azt sem, hogy mit kellene tennem.
„Amikor eljutottunk a behatolásig, csak leírhatatlan fájdalmat éreztem, ő pedig azt mondta, hogy olyan érzés, mintha egy betonfalba ütközne.” (Fotó: Profimedia)
Próbáltam utánaolvasni, és rá is találtam a vaginizmus kifejezésre: »A gát és a hüvely izmainak, görcsös állapota, a hüvelybemenet működésbeli rendellenessége, mely megnehezíti, esetenként lehetetlenné teszi a hímvessző és egyéb más hüvelybe jutását. Legtöbbször lelki okai vannak.« Elmentem egy másik nőgyógyászhoz, aki az empátia teljes hiányával és elég tudatlanul annyit mondott, hogy ezzel ő nem tud mit kezdeni, menjek el terápiára. Hát elmentem egy szexuálpszichológushoz, akivel majdnem egy év terápia után odáig jutottunk, hogy a lelkem még kislány, nem tudja elfogadni, hogy nő vagyok. Ugyan valamelyest oldódtak a gátlásaim, de érdemi változás nem történt. Ezt abba is hagytam, mert nem láttam semmi értelmét, és nem haladtunk sehová.
Ekkoriban már együtt laktunk, és a szexet leszámítva mind lelkileg, mind intellektuálisan egy nagyon gazdag kapcsolat volt. Nagyon féltem attól, hogy meddig bírja így velem, de akárhányszor beszélni próbáltam róla, megnyugtatott, hogy szeret és türelmes. Nem értettem, hogy miért történik ez velem, és nem tudtam, hogyan nem lehetek képes arra, amire minden élőlény képes.
Nem tudtam magam nőnek érezni, a nőiségem, a melleim, a tűsarkú cipőim, a szép ruháim, a szép fehérneműim, a pirosra festett körmöm, mind-mind csak nevetséges színjátéknak és maskarának tűnt.
Felesleges volt minden női rajtam, mert nem tudtam nőként funkcionálni. Gyűlöltem magam és gyűlöltem, ami velem történik. A könyvek (nincs sok) azt mondják a vaginizmusról, hogy lelki betegség. Általában akkor fordul elő, ha a nő valamilyen zaklatásnak, erőszaknak van kitéve, vagy nagyon vallásos nevelést kapott. Rám egyik sem volt igaz. Bár már annyira kétségbe voltam esve, hogy azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy erőszakoskodott velem valaki, csak nem emlékszem rá.
Elmentem egy újabb pszichológushoz, mert úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Újabb lelkileg nagyon megterhelő időszak következett, szinte minden héten sírva jöttem haza, rengeteget vájkáltunk a múltamban, a lelkemben, de nem történt változás, és arra sem derült fény, hogy miért nem vagyok képes a szexre. A pszichológus azt akarta erősíteni bennem, hogy én is megérdemlem ezt az élvezetet, és ne zárjam ezt el magamtól. Közben otthon egyre többször próbáltam meg beszélni erről, de csak nagyon kevés információt sikerült a páromtól megtudnom. Folyamatosan azt mondta, hogy szeret, hogy türelmes, hogy sajnálja, de ő is tanácstalan, hogy nagyon rossz neki is, de kitart mellettem. Persze egyre ritkultak az együttlétek, és egyre távolodtunk egymástól. Én persze éreztem, hogy valami megváltozott, hogy már nem akar megölelni, már nem kezdeményez az ágyban, és már nem csak a behatolással, de a szexszel úgy egyáltalán nem próbálkozunk.
Nem tudom, hogy meddig ment volna így, ha nem kérdezek rá egyenesen, hogy ugye már inkább máshol és mással lenne. Persze egyenes választ nem kaptam. Nagyon szerettem, és nem akartam elveszíteni, holott egyfajta megkönnyebbüléssel töltött el a gondolat, hogy nem okozok tovább gondot neki, és ő legalább teljes életet élhet majd nélkülem. De persze kétségbe is estem, ezért tovább kutakodtam, és rátaláltam egy nőgyógyászra, aki azt állította a honlapján, hogy sikerrel gyógyítja a vaginizmust. Elmentem hozzá, és úgy beszélt a dologról, mint aki tényleg tudja, hogy mit élek át, mint aki ismeri azt a félelmet, azt a fájdalmat, azt a szégyent, amit érzek. Azt mondta, hogy nem vagyok egyedül, ez egy betegség, nem lelki, hanem testi betegség, és lehet gyógyítani, terápia nélkül is. Sok pénzbe kerül, sok fájdalommal jár, de meg tud gyógyítani. 18 kezelés kell hozzá, heti 2-3 alkalommal, vagyis 6-8 hét alatt menni fog.
Hazamentem, és megkértem a párom, hogy még ennyi időt adjon nekem. Elmondtam neki, hogy megértem, hogy nem bírja tovább szex nélkül, de megkértem, hogy ha valóban úgy szeret, ahogy állítja, adjon még egy esélyt nekem, hogy meggyógyuljak. Természetesen igent mondott. Elkezdődtek a kezelések.
Pokoli fájdalmat éltem át. A kezelés valójában arról szól, hogy a kacsával, illetve a kezével megpróbálja kilazítani a hüvely izmait, megtanítja az elernyedésre, mert szinte »megkövültek«.
Az XS-es méretű műanyag kacsa az első alkalommal eltört bennem, hatalmasat reccsent. Az orvos azt mondta, hogy több ilyen esettel is volt már dolga, ne aggódjak. Második alkalommal is eltört egy kacsa, én meg úgy éreztem, hogy szétszakadok. Könnyes szemmel ültem be a kocsiba, és egész úton sírtam. Nem értettem, hogy miért sújt engem a sors vagy isten ezzel.
„Szörnyen sajnálom, hogy nem találtam meg előbb az orvost, aki segített az utolsó utáni pillanatban.” (Fotó: Profimeda)
Az orvos közben minden alkalommal azt mondta, hogy biztos abban, hogy sikerülni fog, és ő érez is változást. Az első 4 alkalommal 5 kacsa adta fel a küzdelmet (ez az orvos szerint rekord), de sem én, sem az orvos nem adtuk fel. Mindig azt mondta, hogy nekem semmi dolgom nincs, csak az, hogy eljövök, és végig bírom azt az 5 percet. Soha életemben azelőtt olyan fájdalmakat nem éltem át. A kezelés végig kellemetlen maradt, de egyre kevésbé fájdalmas. Én is kezdtem elhinni, hogy sikerülhet. A tizenkettedik alkalom utána a nőgyógyász arra kért, hogy a párommal tartsunk »próbaközösülést«. Ezt felvetettem otthon, és a párom azt mondta, rendben, de valahogy mindig elaludt meccsnézés közben, és valahogy soha nem alakult úgy a dolog, hogy megpróbáljuk. Tökéletesen ismerem őt, és éreztem, hogy ő már lélekben mással van, és itt már nem arról van szó, hogy a szex hiányzott neki, és ezért akart elmenni, hanem egész egyszerűen jött egy új, egy jobb, egy fiatalabb, és már máshol akart lenni.
Kifizettem a sok pénzt, végigjártam a sok fájdalmas kezelést, az orvosom meg volt győződve róla, hogy sikerrel járt, de mire már talán képes lettem volna a szexre, nem volt kivel kipróbálnom. Nyilván a szakítás nyomán már nem az volt a fontos, hogy vajon meggyógyultam-e, hanem az ezer másik kérdés, ami bennem kavargott. Ő elment, én pedig magamra maradtam a sok kérdéssel, kétellyel és a gyűlölettel, amit magam iránt és most már végre iránta is éreztem. Próbáltam a felszínen maradni.
Aztán valahogy, egyszer csak iszonyatosan könnyen történtek a dolgok. Jött egy fiú, akit már rég ismertem, és vele megtörtént elképesztően egyszerűen és könnyen. Minden gond nélkül. Meggyógyultam. Néha azon kapom magam, hogy tudatosan azt kell mondanom, hogy vége van. Vége van a szenvedésnek, vége van annak az érzésnek, hogy selejt, hibás, sérült vagyok, egy felesleges nő. Normális és átlagos lettem. Csak szörnyen sajnálom, hogy nem találtam meg előbb az orvost, aki ugyan nagy fájdalmak árán, de segített, az utolsó utáni pillanatban.
Azért ment-e az új sráccal, mert használt a kezelés? Vagy azért, mert ő nem az az ember, aki azt a sok kárt tette bennem? Ment volna a párommal is, aki már nem akarta, nem tudta velem megpróbálni? Ha előbb ráakadok erre az orvosra, akkor is elhagyott volna? Van ennek köze a kapcsolatunk indulásához? Miért alakult ez ki bennem? Tényleg valami lelki oka volt? Vagy egész egyszerűen csak egy testi betegség? Ha előbb kezdtem volna a szexuális életet, akkor elkerülhettem volna? Sosem fogok válaszokat kapni ezekre a kérdésekre. Próbálok nem gondolni rájuk, és inkább arra összpontosítani, hogy most már vége, hogy most már nem arra riadok fel hajnalban, hogy hogyan éljek selejtként. Próbálok nem az elmúlt tíz év hiábavalóságán és az elvesztett (legszebb) éveimen keseregni, hanem kiélvezni, ami most adatott.
Rengeteg mindent másképp csinálnék ma már, de nem tehetem. Elhatároztam, hogy megosztom a történetem, mert ha az orvosomnak (aki megmentett) igaza van, a nők 2%-a érintett lehet a vaginizmus valamilyen formájában.
Lehet, hogy te is ebben a cipőben jársz, és nem mersz segítséget kérni, mert azt hiszed, hogy egyedül vagy, azt hiszed, hogy nem vagy egész. Szégyelled magad, hogy nem vagy képes a szereteted testi kifejezésére. Félsz a fájdalomtól, szégyelled, amit okozol a férfinak, akit szeretsz. Rágódsz, hogy miért történik ez veled. Hibásnak érzed magad, és lehet, hogy bűnösnek is. Titkolod és csendben rejtőzködsz a sötétben.
Ha átéltél már hasonlót, akkor azt is tudnod kell, hogy van megoldás. Lépned kell, meg kell mozdulnod, kilépned a szégyen árnyékából, és tenned kell valamit, még mielőtt elveszítesz valami fontosat.
Nem egy férfit, aki (talán egyszer, vagy lehet, hogy sosem) szeretett, hanem önmagadat, a benned élő igazi nőt, aki többet érdemel. Nagyon nehéz és fájdalmas az út, de el kell indulnod rajta, mert hidd el, a végén egy teljesen más, könnyebb és teljesebb élet vár, amelyben már egy új, felszabadult nő néz vissza rád a tükörből.”
