Viszonylag ritkán fordul elő velem, hogy az interjúalanyom már az első 10 percben megríkat, de mikor Szűcs Marikával, a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány 65 éves kölyöknevelőjével beszélgettem, ez történt. Nem szépítem, mire a beszélgetés végére értünk, úgy potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, és egyáltalán nem azért, mert Marika csupa szomorú dologról mesélt. Éppen ellenkezőleg! Kevés olyan végtelenül optimista, csupa élet, vidámság és szeretet emberrel lehet találkozni, mint ő. Talán pontosan ezért volt rám ilyen rendkívüli hatással.
„Te nem vagy normális! Tudod te egyáltalán, mire vállalkoztál?”
Marika elárulja, először három évvel férje halála előtt gondolt arra, hogy jelentkezik kölyöknevelőnek. A gondolat aztán ahogy jött, ment is, a férjéről való gondoskodás mellett Marikának ugyanis nem lett volna ideje egy szeleburdi kölyökkutyára. „A férjem Parkinson-kórban szenvedett, az állapota pedig egy idő után annyira leromlott, hogy ott kellett hagynom a főállásomat, hogy 24 órában felügyelni tudjam őt. Több mint négy évet éltünk így át, ami igen nehéz periódus volt mindkettőnknek.”
Az embert próbáló évek alatt Marika rengeteg tapasztalatot szerzett az emberi testről és lélekről, de ahogy mondja, a legtöbbet mégis saját magáról tanulta. Aztán, valamivel később, már a férje halála után, ismét rátört a vágy, hogy kölyöknevelő legyen, vagyis hogy élete első évében ő gondoskodhasson egy majdani vakvezető kutyáról. A programról az alapítvány oldaláról értesült, amelynek munkáját akkor már évek óta figyelemmel kísérte, sőt adományokkal támogatta is.
„Nekem soha életemben nem volt kutyám, se más háziállatom. Bevallom őszintén, féltem tőlük. A helyzet csak azután javult valamelyest, hogy a fiamnak lett egy kutyája, Bonnie, akivel több mint tíz évig éltek együtt.” Csakhogy Bonnie elpusztult, Marika fiát pedig annyira megviselte az elválás, hogy kijelentette, többet nem lesz kutyája. A család így ismét háziállat nélkül maradt. Aztán jött Ikon.
Mikor a fiamnak elújságoltam, hogy jelentkeztem kölyöknevelőnek, teljesen ledöbbent. Nemes egyszerűséggel azt mondta: Te nem vagy normális. Majd így folytatta: Tudod te egyáltalán, mire vállalkozol? Én meg nyugodtan válaszoltam: Igen, tudom, egy gyönyörű, magasztos feladatra. Elég durva beszélgetésnek tűnik, pedig felhőtlen, boldog és szeretetteljes a kapcsolatunk. Szerencsére azóta már ő is megbékélt a helyzettel.
Kép forrása: Szűcs Istvánné
„Nem a saját kedvencünket formáljuk úgy, ahogy nekünk tetszik”
Ikon július 25-én két nap híján két hónaposan került Marikához, egy lakótelepi lakás harmadik emeletére. Marika ez idő tájt átmenetileg itt lakott, és mivel féltette Ikont a lépcsőktől, eleinte mindig ölben vitte ki sétálni. „Nagyon sok szép emlékem van ebből az időszakból, de a legaranyosabb talán az, mikor Ikon az egyik séta előtt jelezte, hogy már egyedül is le tud menni a lépcsőn.”
„Mikor lehajoltam hozzá, hogy ölbe vegyem, hátráló mozgással tudatta, hogy ő bizony nem szeretné, ha felvenném. Csak nem egyedül akarsz lemenni? – kérdeztem tőle, miközben újra megpróbáltam felemelni, de ismét csak hátrált. Na, akkor menj, ha akarsz! – mondtam neki, és úgy tűnik, csak erre várt, mert megindult egyedül lefelé a lépcsőn. Onnantól kezdve nem engedte, hogy felvegyem.”
Kölyöknevelőként Marikának többek között meg kellett tanítania Ikont pórázon sétálni, autóban utazni és sok minden másra is. „Az első feladat az volt, hogy az ételre, amit leteszünk elé, ne rávesse magát, hanem várja meg, míg engedélyt adunk rá, hogy egyen. Aztán jött a neheze: a lábhoz, a fekszik és a marad parancs, valamint a behívás, akkor is, ha épp a legnagyobb szaladgálás kellős közepében van.”
Kép forrása: Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány
A nevelőszülők mindehhez persze sok segítséget kapnak a kutyusok későbbi oktatóitól, no és persze szakirodalommal is ellátják őket. Bőven. „Szerintem az egyik legfontosabb dolog, amit nekünk, önkéntes nevelőszülőknek tudnunk kell, hogy nem a saját kedvencünket formáljuk úgy, ahogy az nekünk tetszik” – magyarázza Marika, majd hozzáteszi, a nevelőszülők egyéves korukig foglalkoznak a kölykökkel, a tanoncok utána átköltöznek az oktatókhoz, ahol megkezdődik a vakvezetői feladatokra összpontosító kiképzésük.
„Mi az oka, ha a kutya nyugalmi állapotban liheg?”
A kezdeti sok-sok szép élmény mellett, melyekről rendszeresen beszámol a kifejezetten Ikonnak létrehozott Facebook-oldalon is, Marika elárulja, hogy azért akadt néhány olyan pillanat is, mikor Ikon a frászt hozta rá. Például, amikor az éjszaka közepén intenzív lihegéssel ébresztette őt.
„Egyik éjjel arra ébredtem, hogy Ikon nagyon liheg, és nyalja a kennel oldalát. Csak akkor nyugodott meg, ha kiengedtem. Amint visszafeküdt, és én az ágyamba, kezdődött minden elölről. Nagyon ijesztő volt. Éjfél körül végül nem bírtam tovább, bekapcsoltam a számítógépet, és a keresőbe beírtam: mi az oka, ha a kutya nyugalmi állapotban liheg. Szerencsére néhány perc múlva kiderült: melege van. Kivettem a kennelből a párnáját, egy törölközőt benedvesítettem, és azt terítettem alá. Csodák csodája, békésen lehuppant a helyére, és reggelig aludt, mint a bunda.”
„Odafönt már tudják, mi lesz Ikon és az én sorsom”
Egy percig sem tagadja, hogy az elmúlt fél év alatt a szeleburdi kiskutya bizony nagyon a szívéhez nőtt. Ahogy azt sem, hogy időről időre eszébe jut, ha letelik a közös évük, tovább kell Ikont engednie, hogy beteljesítse a sorsát, és vakvezető kutya legyen. „Ez a gondolat mindig ott van a háttérben, de szerencsés vagyok, mert nem élem bele magamat olyan dolgokba, amik csak a jövőben következnek be.”
A statisztika egyébként azt mondja, 50-50% az esély arra, hogy egy vakvezető kutyának kiválasztott kiskutyából végül valóban segítő lesz. Abban az esetben, ha mégsem – ennek leggyakrabban egészségügyi vagy viselkedéssel kapcsolatos oka van –, a kölyöknevelők lehetőséget kapnak arra, hogy magukhoz vegyék a kutyust. „Ha ők nem élnek vele, akkor az alapítvány keres gazdit nekik” – mondja Marika, aki már most biztos benne, hogy újra jelentkezik kölyöknevelőnek, függetlenül attól, hogy Ikon vakvezető lesz, vagy marad vele.
Majd ha odaérek ahhoz az életszakaszhoz, akkor megélem úgy, ahogyan azt a legszebben meg lehet élni. Hiszem, hogy odafönt, a magas égben már tudják, hogy mi lesz Ikon és az én sorsom: elválnak útjaink, vagy együtt maradunk. És én ezt teljes mértékben elfogadom úgy, ahogyan lesz.
„Sokkal többet kapunk, mint amennyit adni tudunk”
Bár tény, hogy 60 éves kora felett lett kölyöknevelő, Marika egyáltalán nem tartja magát emiatt csodabogárnak, sőt, kortársait is arra buzdítja, hogy kövessék bátran a példáját. „Nemcsak azért, hogy elkerüljék a magányos nyugdíjas éveket, hanem azért, mert ez olyasvalami, ami kiegyensúlyozottá és boldoggá tesz, és amitől sokkal többet kapunk, mint amennyit adni tudunk” – mondja, majd hozzáteszi, soha életében nem sétált ennyit még aktívan, mint most Ikonnal.
Kép forrása: Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány
És hogy mit üzen azoknak, akik azt mondják, nem fér bele az életükbe egy kölyökkutya? „Van egy 12 éves nagylány- és egy 3 éves fiúunokám. Egy vállalkozásom, sok-sok feladattal. Világéletemben aktív életet éltem, és nincs ez másképp most sem. Közhely, de tényleg igaz, hogy minden belefér a napi 24 óránkba. Minden, amit csak akarunk, hogy beleférjen.”
„Szeretlek, szeretlek, ezt soha el ne feledd!”
Közös fél évük alatt nemcsak Ikon tanult és fejlődött rengeteget, de nevelőszülője is. Marika bevallja, a labradorkölyök igazi négylábú tanítómester, amely, legyen az bármilyen furcsa is, elsősorban emberségre tanította meg őt. „És ez még nem minden: az elmúlt hónapokban lett egy közös titkunk is.”
Kép forrása: Szűcs Istvánné
Egyik feladat a sok közül, hogy a nevelt kutyusok nem mehetnek fel az ágyra, a heverőre, a fotelbe, és nem ugrálhatnak fel sem idegenre, sem ránk. Ez nálunk is így van, ebben a tekintetben is jogkövetők vagyunk. Van viszont egy alkalom, ami kivétel: mikor leülök egy székre, széttárom a karomat, és azt mondom Ikonnak: Szeretlek, szeretlek, ezt soha el ne feledd! Ekkor ő boldogan, a két mellső lábával felugrik a térdemre, én pedig átölelem a nyakát és ringatom. Így vagyunk egy darabig, aztán megszeretgetem, leteszem a mellső lábait a földre, és minden megy tovább. Soha nem élt még vissza ezzel a lehetőséggel. Ha el kell majd engednem Ikont, és a hiányát fogom érezni, leülök, becsukom a szememet, és érezni fogom őt a karjaimban, mert ezt biztosan soha nem fogom elfelejteni.
