„Hát, anya, ilyet sem mondhat bárki” – mondta a nagylányom nevetve. Már egy éve élek fél mellel, de egyáltalán nem fogom fel tragédiaként. Sőt inkább örülök neki, hogy eltávolították a daganattal együtt. Úgy tekintek a fél mellemre és a hegemre, hogy ez kellett hozzá, hogy megmeneküljek, ne haljak meg, és tovább tudjam élni az életet a gyerekeimmel.
Azt gondolnád, milyen nagy szörnyűség, ha elveszti egy nő a mellét, és biztos nem tud ugyanúgy nőként tekinteni saját magára, de az esetemben nem így van.
Egyszerűen nem izgat a kérdés. Van szép műmellem, ami egy protézis, be tudom tenni a speciális melltartómba, és senki meg nem mondja rólam ruhában, hogy nincs meg a fél mellem. Szégyellnem kéne? Ugyan miért? Azért mert beteg lettem, és ezért levágták, úgy ahogy van? Mi ebben a szégyellnivaló? Takargatnom kéne a gyerekeim előtt? Eszem ágában sincs! Amikor megtörtént a műtét, sokszor a lányaim segítettek átkötözni, nemhogy takargattam volna előttük, de kifejezetten sokat beszélgettem velük róla.
Az elején persze nem tudtunk ennyire viccesen közelíteni a témához, furcsa volt nekik, és furcsa volt nekem is, hogy nincs mellem. Pont olyan, mintha levágták volna mondjuk a fülemet. Funkcionál a testem nélküle, nem lettem tőle mozgássérült, de mégis, egy testrészem hiányzik, amihez azért 37 év alatt eléggé hozzászoktam. Nem voltunk mindig jóban, megviselték a terhességek és a szoptatások, hízások és fogyások, de attól még hozzám tartozott. Aztán egyszer csak megszűnt létezni. Meggyászoltam. Lejátszódott előttem a jelenet, ahogy szétvagdosták, kielemezték, feltrancsírozták azt a szervemet az orvosok, amiből tejet adtam a lányaimnak, amit érdeklődve figyeltem, ahogy nőtt kamaszkoromban, amit kényelmetlen melltartókba gyömöszöltem, hogy szebb formája legyen.
A kép illusztráció; Fotó: David Jay
Illendően elbúcsúztam tőle. Aztán elengedtem, és alkalmazkodtam az új helyzethez.
Ennyit tudsz tenni, ha mellrák miatt megcsonkítanak: alkalmazkodsz és megpróbálod a legtöbb humorral felfogni a helyzetet. Hozzá kellett szoknom, hogy protézist kell viselnem, megszámolni sem tudom, hányszor indultam el úgy otthonról, hogy elfelejtettem betenni, ilyenkor mindig jókat kuncogtam magamon. Ahogy az is vicces, amikor kiveszem itthon munka közben, mert nyomja a hegemet és magam mellé teszem az íróasztalra. Hát ki mondhatja el magáról, hogy a saját melle ül az asztalon és figyeli, ahogy veri a billentyűzetet? Kicsit morbid, de a fekete humoromba simán belefér.
Persze az is benne van, hogy tudom, egyszer vége lesz a protéziskorszaknak, helyreállító műtét vár rám, és szebb melleket varázsolnak nekem az orvosok, mint újkorukban voltak. Addig pedig inkább nevetek a saját nyomoromon, semhogy naphosszat sírjak miatta. Nem lettem kevésbé nő tőle, hogy fél mellem van, semmi köze a melleimnek a nőiségemhez. Nő vagyok, amíg a fejemben nőnek érzem magam, mellel vagy anélkül, édesmindegy.
