Loncsos, lompos, bozontos, nagyon sovány és elhanyagolt volt. Céltalanul tekergett az utcán, néha hozzácsapódott egy-egy emberhez. Ám mert ártalmatlannak bizonyult, senki ügyet sem vetett rá. Hosszan néztem tehetetlen és tétova próbálkozásait azon a hűvös kora tavaszi napon az út túloldaláról. Játszottam a gondolattal, hogy talán némi felvágott vásárlása után, egy-két falatot adva neki magamhoz édesgethetem. Aztán arra az elhatározásra jutottam, velem jön úgyis, ha nekünk egymással van dolgunk.
Két álló napon át szinte semmi mást nem csinált, csak aludt. Hatalmas nagy párnán összegömbölyödött vékony kis teste sok pihenést igényelt a hosszú kóborlás után. Olykor csak kiálló bordái emelkedéséből és süllyedéséből látszott, hogy veszi a levegőt, él még. Aztán amikor felébredt, rám nézett öregecske szemével, és belőlem egy pislantás alatt gazdi lett. Csendesen éldegéltünk együtt, és néhány hónap alatt a legjobb barátom lett. Komótos tempóban, de árnyékként követett mindenhova. Büszke voltam rá. Nem arra, hogy van egy kutyám. Arra, hogy a kutyámnak van egy embere. Fiatalságát nem tudtam visszaadni, de fizikuma sokat javult, szőre hosszú idő után fényes, dús és csomómentes lett. Szeretettel nézegettem amint a nyári napfényben pihenve megtört rajta a Nap sugara és ezer vörös szikrát vetett. Aztán a nyárból ősz lett, és gyorsan jött a tél.
Amikor az ajándékokat csomagoltam, még nem volt gond.
Sok kisebb-nagyobb ajándékot, különböző csomagokat és díszdobozokat rejtett a tolóajtós szekrény alja december derekára. Szinte folyamatosan nyitva állt ez az ajtó, ha kettesben voltunk otthon, mert koros kis barátom, Füles mindenkinél jobban tudott titkokat megőrizni, nem kellett tőle tartanom, hogy bárkink is elárulja, milyen meglepetéseket rejtegetek.
Abban az évben, az első közös karácsonyunkkor úgy alakult a családi program, hogy 24-én már kora reggel fát kellett díszítenem. Nagy volt a sürgés-forgás, a sok teendő közepette észre sem vettem, hogy valami szokatlan történik körülöttem. A fa már teljes pompájában díszelgett, apró gyermekkezeket és boldog felnőtteket várt alatta a sok doboz, amikor elkezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. Ám annyira lekötöttek teendőim, hogy az érzést kizártam akaratomon kívül. Egyszer csak nagy sokára belém sújtott a felismerés, valami hiányzik. Uram atyám, nincs meg Füles.
Helyiségről helyiségre szaladgáltam, és sehol sem találtam. Minden szobába benéztem, minden ágy alá bekukkantottam, de nyomtalanul eltűnt. Hiába szólongattam, válasz sehonnan nem érkezett. Kétségbeesésembe még az is felmerült bennem, hogy tán kijutott az ajtón valahogy a fa behozatala közben. Igen ám, de az órákkal ezelőtt volt már. Hetedhét országon is túl lehet, ha még meg nem fagyott a nagy hidegben. Nagyon kétségbeestem a gondolattól, mi lesz Fülessel. Már a kabátomat készültem felvenni, amikor a tolóajtós szekrény aljába bevackolva megpillantottam őt összekuporodva és remegve.
Ekkor pánikom új fordulatot vett. Beteg! Biztosan beteg, ha így remeg. Simogattam, csalogattam, becéztem, falatot adtam, de nem sikerült rávennem, hogy önállóan kijöjjön a szekrényből. Próbáltam őt húzni is, de amint kicsit kijjebb került, és engedtem a húzáson, ő rögtön még beljebb próbált mászni és méreteit meghazudtoló kis gombócba összecsavarni magát. Hosszasan huzakodtunk mind kétségbeesettebben. Furcsa látványt nyújthattam égnek meredő fenékkel, derékig a szekrénybe bújva kedves szavakat, becézgetéseket duruzsolva a csak számomra látható ír szetternek, aki már annyira picire húzta össze magát, hogy szinte matrica lett az öblös mély szekrény hátsó falán.
Füles alig látszott a szekrényben. Képünk illusztráció.
A félhomályban aztán megláttam valamit. Az előszobai rongyszőnyeg egyik kis bojtját, ami reszkető kutyám alól kandikált ki. Füles soha semmit tönkre nem tett, ételen kívül soha semmit a szájába nem vett. Hogy került akkor alá a szőnyeg? Igaz, hogy ez volt a kedvence, naphosszat aludt rajta, ha kedve úgy tartotta, de a helyéről még sosem vette el.
Orvos kell ennek a kutyának, de azonnal. Szent karácsony napján állatorvost találni szinte lehetetlen, ennek ellenére nagyon bíztam benne, hogy az én kedvenc dokim segít majd nekünk. Nem csalódtam benne, alig néhány csörgés után felvette a telefont. Türelmesen végighallgatott én pedig nem csak azt meséltem el, hol leltem rá Fülesre, de azt is, milyen körülmények között. Panaszosan mondtam, hogy még étellel sem tudom előcsalogatni. Különböző életfunkciókat ellenőriztetett velem, de mert nem volt lázas, nedves volt az orra, nem zihált, hát hamar a lista végére értünk. Már-már a rettegett mondat készülődött elhagyni száját, „nem tudom, mi ez, de hozd be mindenképpen a rendelőbe”, amikor így szólt:
„Most valami teljesen hihetetlen dolog jutott az eszembe. Nem bolondultam meg, de ülj le mielőtt elmondanám. Emlékszem erre a kutyára, tudom mit meséltél a megtalálásának körülményeiről és emlékszem rám, hogy milyen rettenetes állapotban volt még akkor is, amikor először behoztad hozzám. Tudom, hogy csak jó szó kellett neki és hazament veled. Látom hogy rajongva szeret téged. Ha soha még ilyet nem csinált, és semmi nem változott az életetekben, akkor csak egy baja lehet. Ugye emlékszel még rá, hogy azt mondtam, talán tél óta lehet utcán az állapota alapján?” – kérdezte, majd megdöbbentő dolgot mondott:
Nem beteg! Ezzel a kutyával karácsonykor történhetett valami. Nem tudom mi, tán rossz fát tett a tűzre, és bántották érte, de egyértelműen a karácsonyfával van baja. Bontsd le a fádat, add a szomszédnak vagy tedd az ajtó elé. Ha ezek után egy órán belül nem jön ki a szekrényből, hívj fel újra és én kimegyek hozzád bármennyire is ünnepnap van.
Köszönés nélkül bontotta monológja után a vonalat. Én pedig csak ültem a sötét szobában amire akkor már pillanatok alatt zuhant rá a decemberi este és mélázva megpróbáltam átgondolni a korántsem hétköznapi teóriáját kedvenc orvosomnak. Tüntessem el a fát? Meglehetősen furcsa terápia, morfondíroztam! Ekkor pedig egyetlen pillanat alatt értettem meg, miről is beszélt. Hiszen megmondta annak idején, Füles valamikor télen válhatott gazdátlanná, legalábbis az akkori állapota alapján így ítélte meg. Ha nem téved, Fülessel valami karácsonykor történhetett akkor valóban. Lélekszakadva hívtam a szomszédot, és kértem tőle segítséget. Ketten cipeltük ki az ajtó elé a hatalmas feldíszített fenyőfát. Láttam az arcán, hogy sok kérdés rekedt benne, de felajzott állapotomat látva inkább egyiket sem fogalmazta meg hangosan. Szemöldöke is csak akkor szaladt fel, amikor orrom alatt, mintegy magamnak azt dörmögtem:
Ha, ez nem válik be, akkor vihetjük vissza.
Az ajándékok sokasága az ebédlőasztalon állt toronyban amikor a kedves és nedves kis nózi megjelent a szekrény ajtajában. Kíváncsian érdeklődő szempár követte kisvártatva, majd hamarosan bizalmatlan testtartásban, de négy lábon állva megjelent Füles bizonytalan ábrázata. Maga sem akarta elhinni, amit lát, azaz amit nem lát. Békésen előcammogott, körbeszimatolta a lakást, majd ölembe hajtotta fejét. Én pedig csak sírtam, hosszasan sírtam a saját csacskaságomtól, az ő rengeteg eszétől és mindattól, amit csak most értettem meg. Nekem ez volt az a pillanat, amikor megértettem, mit is jelent a szeretet ünnepe.
