Örülök, hogy vége a karácsonynak és végre visszajöhettem dolgozni. A szüleim vidéken élnek, általában velük és a rokonokkal töltöm az ünnepeket, és csak szilveszterre jövök vissza Pestre. De ebben a pár napban a falra mászom tőlük.
Pedig már előre megkértem szépen anyámat, hogy szóljon a rokonoknak, hogy hagyjanak békén, ne akarjanak folyton a méhemben meg a pasiügyeimben turkálni, de csak nem bírták visszafogni magukat. Jön ilyenkor a szokásos szöveg, hogy „mikor adsz már unokát az anyádnak” meg hogy „miért nincs még férjed”, valahogy így szokott hangzani egy kérdésbe sűrítve:
„Bezzeg a te korodban én már házas voltam, és két gyerekem volt.”
Nem értem, miért csinálják ezt, hát kinek mi köze hozzá, hogy nekem hány pasim volt, hány pasim van, és mi van, ha a nőket szeretem éppenséggel? Mi közük hozzá, hogy akarok-e gyereket, és ha igen, mikor akarok szülni? Miért nem értik meg, hogy megváltozott a világ, és ha 23 évesen szülnék, azzal kb. karrieröngyilkosságot követnék el, arról nem is beszélve, hogy hova szüljek? Abba a szobabérletbe, ahol lakom, ahol három másik lánnyal együtt élünk? Valahogy úgy gondolják, hogy fogok magamnak egy pasit, akinek legyen lakása és pénze, aztán szüljek neki pár gyereket? Elég szomorú jövőkép számomra.
Részlet az Új lány című sorozatból
A kedvenc kérdéseim között volt idén, hogy mégis mit akarok kezdeni az életemmel. Mert tavaly végeztem a főiskolán, és most épp nem a diplomámmal kezdtem valamit, mert abból éhen halhatnék, hanem inkább elmentem recepciósnak. És persze jöttek sorra a kérdések, hogy most már örökre ilyen „alja” munkát akarok végezni, miközben szerencsétlen szüleim kifizették a tandíjamat? Meg: „minek jártál akkor főiskolára, recepciósnak egy szál érettségivel is el lehet menni”.
Nem hallgatják meg az érveimet, hiába mondom, hogy egy óvónői fizetésből nem tudnám fizetni az albérletet Pesten, és a megélhetésre is kell pénz, hogy recepciósként kétszer annyit keresek, és ez igenis fontos, hogy legyen pénzem, amiből ki tudok jönni egy hónapban.
Ha mindezt elmondom, akkor jönnek azzal, hogy vissza is költözhetnék vidékre, ott olcsóbb az élet, és legalább ott lennék a szüleimnek, hogy segítsek a ház körül. Csakhogy én nem akarok vidéken élni, elég volt gyerekként, örülök, hogy kitörtem onnan, és úgy érzem, Pesten sokkal több esélyem van boldogulni. De ezt nem mondhatom persze, mert akkor vérig sérteném az összes rokont, és anyukámnak lenne rossz, mert hallgathatná egész évben, hogy milyen bunkó lánya van.
Úgyhogy részemről nagy öröm, hogy vége van a karácsonynak, és előre rettegek tőle, hogy mi lesz a következő ünnepen, mivel találnak meg, és mit szólnak, ha megint pasi, gyerek és karrier nélkül megyek látogatóba a szüleimhez.
